Említők már.
Említők már.
Említők már, hogy a bécsi lapok is kezdik lassanként átlátni a camarillának azon cselszövényeit, melylyel az a nemzetek ifju szabadságát szinte ugy mint a magyarnak régi alkotmányos jogait gyökerestől kiirtani törekeszik. Még az Allgemeine Oesterr. Zeit. is közöl már czikkeket, mellyek ha nem is teljes sympathiát de mégis a neutralitásnak bizonyos színét viselik magyar érdekeink irányában.
Septemb. 13-kai számában egy levél közöltetik Zágrábból. E czikket egy olly német ember irta, kinek sem a magyar, sem a horvát érdekek nem nőttek szívéhez – miként magát kifejezi – de minthogy alkalma volt itt és ott megismerkedni ügyeinkkel; részrehajlatlanúl itélend a dolgok állásáról. Nekünk szemünkre veti, hogy mi kezdők meg a nemzetiségi harczot; hogy mi gyalázatosan bántunk volna az utóbbi országgyüléseken a horvát követekkel.* De viszont kárhoztatja a horvátokat, hogy ők visszaélnek gyengeségünkkel, és hogy az udvari camarillának a legutálatosb szolgálatot teszik; a horvátokat rebelliseknek mondja, mert minden kivánataikat megadá a magyar ministerium, s még is föllázadtanak, s a schwarzgelb érdekeket pártolják. Ez, ugymond, nem méltányos tette a horvátoknak. A horvátpárt (mondaná inkább a czikkíró: Jellachich vagy camarillapárt, mert az igaz horvát velünk tart) tulbuzgó horvátiságában nagyobb egoismust gyakorland még a magyarnál is. A magyar is messze ment lázas ingerültségében, de ez csak champagner mámor volt, melly nem veszélyes, ellenben a horvát harcznak nevezetes következményei lehetnek. Világos, hogy a magyar nemzet, melly régtől fogva erélyesen vív a szabadságért, most egyszerre üldöztetik 308azon lajha horvátok által, kik ügyökért semmit sem legyintettek. Valóban borzasztó – igy kiált fel a részrehajlatlan német író, – miként fenyegetik sárral bemocskolni a magyar nemzetet azok, csakhogy alacsony vágyaikat betölthessék. A gyengét megölni – ugymond – nem érdem, nem becsület.
Kérdjük, lehet-e egy anyaországnak loyalisabban bánni a hozzákapcsolt országokkal, mint Magyarország bánt a horvátokkal, midőn több jogot engedett nekik, mint saját magának megtartott. Midőn például, horvát ember bár mi vallásu legyen, megtelepedhetik Magyarországon, ellenben a magyar protestans nem birhat ottan földeket. A magyar kincstár fedezi a határőrvidék költségeit, s a horvát az adó-kivetésnél is csak fél annyiban terheltetik mint a magyar. És végre nemzetiségi szempontból is, megrontása-e az a horvát nemzetiségnek, midőn a holt latin nyelv helyett saját élő nyelve tétetik belügyeinek kormányzatában diplomaticaivá?
Hohó! uram! te minket gyengébbeknek nevezvén bizonyos halálunkat már előre jóslod; korán van még meghúzni felettünk a lélekharangot; még nem korcsosultunk el annyira, hogy önkényt adjuk bárd alá fejeinket. Igaz, hogy a horvát és szerb pártütőket a camarilla, hatalmának egész erejével segíti ellenünk, de ügyünk tisztasága hatalmasabb minden fegyvereknél, s nekünk meghalnunk nem lehet.
Egyébiránt valamint a német író itt polgárháborútól tart, ugy mi is ohajtanók ezt eltávolítani, és azért miként ő ajánlja, hogy a dolgok békes úton egyenlíttessenek ki, mi sem vagyunk ennek ellene, csakhogy az alkotmányunkat, nemzetiségünket ne veszélyeztesse, de ugy látszik, a camarilla épen ezeknek tőlünk elrablásával akarná a békét közöttünk helyre állítani. Igy nem alkuszunk!
