Pest megyéből.
Pest megyéből.
Mit gondol a nép? Folytatnom kell e kérdésre a minap e lapokban adott feleletemet, a feleletet már csak azért is, mert sok történik, mit a nép meg sem gondolt, és sokat gondol, mi meg nem történik soha, sok balgaságot összegondol a nép, annyi igaz, de viszont sok balgaság történik, mit a nép meg sem gondolt, eszeágában sem fordult meg soha. Iliacos intra muros peccatur et extra!
Igy aztán, ha a nép pletykái, falufarkán kelt mendemondái alá a sánta közintézkedések mankóját dugják, természetesen támadni kell egy sűrű zürzavarnak, mellyen keresztüllátni a százszemű Argus sem bir.
Nekünk arra időnk és kedvünk nem levén, hogy scrupulusainkkal a ministerek, vagy a megyei hatóságok sok baját meggyüjtsük, nem is szeretvén négy szem közt beszélni ott, hol hangosabb organumon szólalhatunk meg: hogy legyen kinekkinek, kivált a kiket illet, rajta okulni, íme elmondjuk a dolgokat, mellyen a magunk és a nép esze el nem mehetvén, rajta felakadunk, és orvoslását megkivánjuk.
Két kiáltó tény fekszik előttünk, mellyet a legszelidebb néven hamarkodásnak, vagy közintézkedési baklövésnek kell neveznünk; elmondom mind a kettőt száraz röviden, mert most a kevés irkálásnak a még kevesebb beszédnek idejében kellene élnünk még akkor is, ha felteszem, hogy hongyülésünk itt más példával menne elő.
Első. Az altábori első honvédő csapatot, miután annak napszáma letelt, fel kellene váltanunk egy második csapattal, melly annak helyébe álljon, erre a nép szokott lankadtsággal hajlandó lőn, mert Sz. Tamás ott áll még e mai napig a Duna és Tisza hónalja alatt mint egy veszélyes pokolvar honunk testén, mellyet seregünk annyi szuronynyal és kaszával megfakasztani nem birt; de hol vette a közintézkedés ama quadrata rotundis rendelkezést, mellyel a katona és nemzetőrségi kiállítást egy kovászban gyurván össze, minden tizenkilencz éves legényt összeiratott, birt az honvédi képességgel vagy nem, s ez által ama képtelenséget és népi botrányt idézte elő, hogy egy rókáról két bőrt vonjon le, midőn a már táborban levő tizenkilencz éveseket rendes katonáknak ujra összeiratta?
Uraim! három katonarovás lőn egymásután vonva a népre, a második rovás terhesebb az elsőnél, mert már itt a népnek meghagyatott a csapatnak felszerelése, a harmadik még terhesebb, mert a másodikban kiállított tizenkilencz éves fiú ott van a rendes katonaság sorában is. Mint lehet itt megmagyarázni a népnek a rendes katona és honvéd közötti különbséget, mint lehet mind a kettőre buzdítni? mondja meg nekem, ki nálam jobban tudja: majd a népet hozzá küldöm, hozzá kivált ezeket a nőket, kiknek fiait alig tudtuk még honvédekké is okoskodni. E zavar el lesz kerülve ha a második csapat, minden zavart összeirás nélkül csak a nemzetőrök közől rendeltetik. Miért vittétek tizenkilencz éves fiamat, bár nemzetőr nem lehetett, mert én zsellér vagyok, a ráczok elébe, ha most ismét a rendes katonák közé soroljátok? Ezt kérdi könyes szemmel az anya. Feleljen rá a ki tud, én sophismákhoz nem értek, most a nép nem éri meg vele, ha nagy bölcsen hunyorgatva azt mondjuk neki, hogy annak ugy kell lenni.
Ez megtörtént, ezen segítni nem lehet, szerencse, hogy népünk még magában elzúgolódja az efféle dolgokat, és azt hiszi, hogy ezekben valami mély bölcseség rejlik. A második bajon még segítni lehet. Itt nyiltan kell szólnom, s a nélkül hogy árulkodni nagy kedvem volna, el kell mondanom a botrányt, mellyre a körülmény és talán a hivatalos hanyagság gazt vetett. Az első honvédi kiállítás alkalmával találkoztak egész helységek, épen azon helységek, mellyekben a nemzetőrsereget kiállítni nem sikerűlt az első küldöttségnek, mellyek egy embert sem küldöttek le a ráczok ellen, R. Keresztúr, Tarcsa és Czinkota, mikor a mi nemzetőreink lementek a kiskőrösi gyűlpontra, akkor e helységek szépen meglapultak odahaza, lázító nyilatkozatok, dühös kifakadások között szidták, káromolták a szomszéd helységek engedelmes lakosait. Többen jöttek hozzám is, s kérdezték: hogy mivel különb Keresztúr, Tarcsa, Czinkota, hogy azok nemzetőröket nem adtak, mondám, hogy várjanak sort, a makacsság büntetése el nem maradhat, azonban a várt büntetés elmaradt s a rosz példákra hivatkozni szerető nép azt következteté: hogy e helységeknek több eszök volt, mert lám a második kiállítás alkalmával csak annyi vagy aránylag kevesebb legényt kellett kiállítniok.
Tegnap a harmadik összeirás alkalmával megkérdeztem a szolgabiró urat, valljon e helységek elviszik-e szárazon a két izben merészelt engedetlenséget? E nyilvános hon- és nemzetárulás előtt a törvényhatóságnak szemethúnyni lehet-e? – szolgabiró úr azt nyilvánítá, hogy e helységek bűne az illető esküdt úr által fel nem jelentetett. Itt gondoljon ki mit akar, én is gondolom a magamét.
E helységek honárulása véleményem szerint példás büntetés nélkül nem maradhat, vagy a törvényhatóság sűlyed siralmas gyávaságig. Az nem lesz elég, hogy majd talán a rendes katonaság kiállításnál több legényt kell adniok; én a ki hallottam, mint nyilatkoztak e helységek lakosai, őket egyenesen a rabló ráczok czimboráinak nyilvánítom, mint vádló lépek föl ellenök, és fejökre azt a büntetést kérem, melly a hűtlen ráczokkal tartó helységek ellen fog hozatni. Igenis, ők fel nem lázadtak, de ez emberek nyiltan kiáltozták, hogy ők az érkező ráczokkal fogtak volna ellenünk kezet és a magyart közakarattal pusztították volna, ők tettleg bemutatták, hogy ők a törvénynyel kikötnek, ők e hont nem védik, ők ennek ellenségével tartanak! Tartozik-e őket védni e hon? – közös lakházunk a haza tetője kigyúladt, mert mint hajdan Kecskeméten, az osztrák rácz gyujtogató tüzes seprőt dobott rá, miután annak belsőjét kirabolta, felkiáltott a hon segélyért, mind a ki mehetett, oltotta a tüzet, mint lehetett; de a ki e közgyuladás alkalmával kárörömmel felmosolygott, ki a tűzoltókat megűzte, sőt a tüzes üszögöket az ablakon górálta be: annak az apai hajlékhoz többé semmi köze, az legyen bujdosó és vándor a hon földén, az tagadtassék ki örökéből, s ez még nem a legszigorúbb büntetés leend fejökre.
Dobos.
