A bécsi ministerium emlékirata. (Vége.)
A bécsi ministerium emlékirata. (Vége.)
Az előbocsátottak után a következő három kérdés megfejtendő:
1. Öszhangzásban vagy ellenkezésben vannak-e a pragmatica sanctióval azon változtatások, mellyeket a magyarországi kormány 1848-ki martius óta tett?
2. Hasznosak-e ezen változtatások az összes statusnak, vagy egyes részeinek?
3. Fel volt-e jogosítva az uralkodó azon engedményeket tenni az összes status egyik részének?
Mi az első kérdést illeti: magának az országgyülési törvénynek két határozatát a pragmatica sanctióval meg nem egyezhetőnek kell feltünni. Ez utóbbinak e kifejezése: „indivisibiliter et inseparabiliter“ az István főherczegnek hatáskörében tett engedmény által meg van sértve.
Mert a királynak az országból távolléte esetére gyakorlandó hatáskör a királyi hatalom tulajdonába vág, maga a király mellé egy második nem felelős személyt állít, mellynek rendeletei a királyéival könnyen összeütközhetnek.
Ez által a pragmatica sanctio indivisibile imperiuma meg levén sértve, az országgyülési törvény e határozata érvényesnek és állandónak nem tekinthető.
Nem kevésbbé kell az országgyülési törvény azon határozatának, melly az összes statushozi viszony meghatározása nélkül külön kereskedelmi, pénz- és hadügyi ministeriumot állít föl, a monarchiát körülövező kötél szétbomlására vezetni. A sereg, a nyilvános hitel, az erre vonatkozó nyilvános intézkedések elszakadása már el van kezdve, és az imperium inseparabile a külügyekre nézve is nem sokára valótlansággá válnék, ha azon nyilatkozatok, mellyek a magyar országgyülésen valának hallhatók, s mellyek a magyar korona külön külső politicáját tárgyazták, teljesedésbe mennének.
Mindazon intézkedések, mellyeket a magyar ministerium, a hadsereg fölötti főparancsnokság iránt, ő felségénél az osztrák-német ministerium tudta nélkül kieszközlött, mint már említve volt, eltérők a pragmatica sanctio szellemétől és czéljától. Még szánandóbbak azonban maga a magyar ministerium által választott rendszabályok a had- és pénzügy kezelésében, továbbá a kereskedésben, mint eltérések azon iránytól, mellyre a pragmatica sanctio kötelez. Azon kérdés feleletéről: valljon a magyar ministeriumnak 1848-iki martiustól követett ezen iránya áldásdús eredményt szült-e, vagy sem? alig lehet valakinek kétsége, ki az ország e szempillanatbani állását közelebbről vizsgálja.
Az osztrák-német tartományok csak örvendhetnének annak, ha Magyarország eddignél gyorsabban fölvirágoznék és külön felelős ministerium által minden remélt sükert elérne. De így a pragmatica sanctiótól és annak értelmétől eltérve, az új magyar kormány saját hazájában zavart, üzletpangást, pénzügyi bizonytalanságot, annak minden szomorú következményeivel, a vagyonosok és becsületes gondolkozásúak félelmét és bizalmatlanságát idézte elő. A leggyászosabb kép tűnik föl minden honbarát előtt az alsó Tisza és Duna mellékén történtekben. Ugyanazon zászlót viszik a magyar ministerium seregei és ellenségének sorai a csatába; itt is, amott is olly katonák küzdenek, kiknek esküjök szerint testvérekűl kellene egyesűlniök, különösen áll ez ugyanazon ezred osztályairól, mint péld. az 5-dik tüzérezred. Mit lehet jövőre az igy szétszakadozott sereg fegyelmétől, katonai szellemétől várni? És lehet-e ez iszonyokat, ez anarchicus zavarokat tűrni vagy védeni?
Illy módon nyitva áll a kilátás a császárság ellenségeinek, az ország hatalmának eloszlását, a polgárháború terjedését, a köz- és magánhitel zavarát mielőbb szemlélhetni. A magyar ministerium által választott utján az elkülönzésnek sem Magyarország, sem a vele testvéresűlt statusok számára üdv nem várható, és ha nem külellenség, belső harczok azon véres tanítást fogják nyujtani, hogy a pragmatica sanctio nem csupán pergamenre irt szó, mellyet önkény szerint lehet magyarázni és egyoldalúlag csaknem nullára visszavinni, nem! hanem, hogy a népek szivébe jegyzett, jólétök, békéjök, megelégedésök alapföltételeit magában foglaló törvény, melly ellen senkinek bűnös kezét büntetlenűl emelnie nem szabad. A korlátozott nézet, mellyből a magyar ministerium a pragmatica sanctio fölfogásánál és alkalmazásánál kiindúlni látszik, egyáltalában nem tekinthető állandónak és sikeresnek. A régi kk. és rr. s országképviselők e szent kötésében nemcsak annak biztosítéka rejlik, hogy Magyarország és Austria, Csehország stb. koronái egy és ugyanazon főn egyesülve nyugodjanak, és hogy a szövetkezett népek és statusok egymást belső és külső ellenségek ellen védjék és egymásnak fegyveres segítséget nyujtsanak; a régi szövetséget régi értelmében továbbra is oda kell magyarázni és nagyra becsülni, hogy egyik nép a másiknak jólét utáni törekvésében segítségül legyen, hogy az eddigi közös segédeszközöket szét ne dúlja, hanem tökéletesítse, s minden szakadást és a viszálkodásnak szinét is kerülje.
A magyar kormány 1848-iki martiustól beállt változtatásainak jogi alapja iránti fontos kérdést illetőleg az osztrák-német ministerium csak némelly főpontok megemlítésére szorítkozhatik. Változtatása azon főviszonyoknak, mellyekbe az osztrák-német országok a pragmatica sanctio által Magyarországhoz helyezve valának, az 1848-diki martiusi események előtt maga az osztrák császár által sem volt az egyes tartományok rendeinek a számításból kihagyásával eszközölhető. Az előbbi korlátlan császári hatalom soha sem gyakoroltatott olly kiterjedésben, hogy ünnepélyesen kötött alkul és rendi határozatok pusztán megváltoztathatók vagy felfüggeszthetők lettek volna. A legfontosabb közjogokhoz tartozott pedig az örökösödés rendének megállapítása. A pragmatica sanctio amaz alaptörvény, melly szerint az uralkodó az összes monarchia trónjához jutott. E törvény törhetlen föntartása és nem tetszés szerinti megváltoztatása a status fő hivatásában fekszik. Ez még sokkal határozottabban áll az 1848-iki martius 15-ike utáni időben.
Az 1848-diki mart. 15-kei patens által ugyanis ő felsége kimondta az alkotmány megadását minden német, szláv és olasz tartományok számára. A törvényhozó hatalom nem volt többé, mint előbb, az uralkodónál. A pragmatica sanctiónak, a német-osztrák tartományoknak jogi és alapviszonyának Magyarországhoz megváltoztatása ez idő óta nem tekinthető többé határozottan érvényes szabálynak, és Magyarország rendeinek a többi osztrák országokhozi statusjogi viszony iránti kérdések közt az 1848-ki mart. 15-kei patens folytán bekövetkezett e fontos változást tekintetbe kellett venniök, annál inkább, mivel – mint a tények idősora mutatja – az osztrák-német ministerium előbb állíttatott föl, s a statusadósság felosztása iránti igény előbb lépett életbe, mig a pozsoni országgyülési törvény csak később jutott királyi szentesítéshez. E megjegyzések elegendők annak megmutatására, hogy a magyar ministerium intézkedéseinek az osztrák-német népek jogait sérteniök, és hogy a császárságnak a monarchia egy részének határozatai által szétszakgattatni vagy eloszlásra juttatni nem szabad.
Az osztrák császárságtól elvált Magyarország fönállása politicaila lehetetlennek tekintendő; a két országtömeg és az azokat lakó népek viszonyai sokkal bensőbbek és nagyobb számúak, évszázadok a belső társas élet számtalan szálaival sokkal közelebb vonták a lakosokat egymáshoz, semhogy valamelly szakadás veszedelmes rázkódások nélkül történhetnék. Az egyesülés, és pedig az előbbeninél bensőbb, ismételve, sőt erőszakkal is megkisértetnék, s illy harczok csak alkalmúl szolgálnának arra, hogy idegen foglalás vágy, vagy ipari versenyzés az osztrák és magyar országokra károkat hárítanának. Austria győngítése, külön útakat követő két statusra elosztása által mind a császárság, mind Magyarország bensőleg és kifelé a gyöngeség olly fokára sülyedne, hogy abból szükségkép az egyensuly megzavarásának kellene Európában bekövetkezni, és hogy az idegen hatalmasságok, mellyeknek épen ez egyensúly föntartása érdekében fekszik, Austria gyöngítését nem tűrhetnék.
E szerint föltétlen szükségkép következik, hogy az 1848-ki martius óta a magyar kormány által tett intézkedések az összes monarchia szükségeihez és a pragmatica sanctio szavaihoz és értelméhez képest változtatandók, s az osztrák-német ministeriummal egyetértőleg olly készületek teendők, mellyek által a monarchia egysége biztosíttassék, a pragmatica sanctio czéljai eléressenek, s egyesűlt felső statusigazgatás újra fölállíttassék.
