Az Allgemeine Oesterreichische Zeitung bűnbánata.
Az Allgemeine Oesterreichische Zeitung bűnbánata.
Lapunk 45-ik számában egész terjedelemben közlők azon rágalmakat, mellyeket e félhivatalos kormánylap, illy czím alatt „Das sogenannte ungarische Ministerium“, august 17-kei esti lapjában kétszer is nyomatva kibocsátott. Ezen czikkben a magyar ministerek, de kivált a szálkaként szemét szúró pénz- és hadügyérek útonállóknak és gyilkosoknak voltak kikiáltva azért, mert szerinte egy kereskedőnek transito ezüst pénz-szállitmányát egyik ministerünk letartóztatta, másik ministerünk pedig két német tisztet akasztatott volna fel, a német és tót sebesültek pedig a kórházakból az utczákra hányattak volna ki.
Az idézett Allg. Oest. Ztg. egy hosszú hónap mulva töredelmes szívvel megbánta rágalmait; most már (sept. 16-kai számában) ollyannak találja ministeriumunkat, melylyel barátságot kötni, egyszersmind pedig az osztrák és magyar nemzetek szövetségét megújítani kivánatosnak találja.
Ha saját szavait közlők akkor, midőn rágalmakat mondott, illik, hogy most is saját szavait idézzük, midőn azokat visszavonja.
A czikk így hangzik:
„A magyar ministerium azon kellemes állapotba helyezett bennünket, miszerint több olly tényekről tehetünk értesítést, mellyekre nézve mi, august 17-kei esti lapunkban, annak becsületes érzelmeit megtámadók.
„Annál nagyobb örömmel adunk helyt ezen értesítéseknek, minthogy köteleseknek érezzük magunkat, olly pillanatban, minő a mostani, kikerülni minden alkalmat, melly a magyar és osztrák nemzet közti egyenetlenséget előidézhetné.
„Az említett czikkben azt állítók, hogy a magyarpártiak osztrák törzstiszteket akasztattak volna fel. Ezen adat a lázadók két vezérére Sztanimirovich és Koicsra vonatkozott, kik közől az utóbbi egykor az osztrák hadseregnél hadnagy volt, de már régóta elűzettetett, az első pedig bukott kereskedő vala. A balúlértés onnan származott, mert mindketten törzstisztekké lettek a lázadók seregében.
„A másik hibát azon állításban követtük el, mintha a magyar katonák a német és tót sebesülteket kórházi ágyaikból kirángatták volna, a végett, hogy saját sebesültjeiknek adhassanak helyt. Erre nézve felidézzük az osztrák hadügyministernek aug. 29-kén a magyar hadügyministerhez intézett következő értesítvényét:
„A tisztelt magyar hadügyministerium legyen meggyőződve, hogy az Allgemeine Oest. Zeitung aug. 17-kei czikkében foglaltakat itt senki sem hivé; és hogy itt mindenki biztosítottnak látja, miszerint a Magyarországban szállásoló katonaság, nemzetiségre való tekintet nélkül egyenlő gondoskodásban részeltetik.“
„Fel vagyunk világosítva azon balhiedelmünkről is, mellyet az Elias és Diamant kereskedő házak ügyére s azok pénz-szállítmányának lefoglalására vonatkozva nyilvánítánk; s a melly igen fölingerlé a közvéleményt. A magyar pénzügyminister csupán a brassói és szebeni postahivatalok jelentését látva, tétetett zárt ezen pénzekre, s azok értékét osztrák bankjegyekkel azonnal kifizetteté.
Ennek következtében, a magyar pénzügyministerium kölcsönös értesítést váltott az osztrák ministeriummal, mellyhez a nevezett kereskedő ház folyamodott. Ezen értesítvényben a magyar pénzügyminister kijelenté, miszerint kész lett volna a kifizetett osztrák bankjegyek visszafizetése mellett, a lefoglalt ezüst pénzt visszaadni, ha bebizonyitva lett volna előtte, hogy azon ezüst pénz valóban csak transito-szállitmány volt. Mire az osztrák financzministerium megküldé neki a szállitmánylevél másolatát, és Kossuth sept. 7-kei értesítvényében megmutatá, hogy előbbi nyilatkozatát vissza nem huzza, s az ezüst pénzt Diamant kereskedőháznak, az osztrák bankjegyek visszaadása után, minden perczben kész kiszolgáltatni.“
Eddig a czikk.
Mondhatni, mind szépek, a mik itt most mondatnak. Egy hónappal előbb valakit rablónak, útonállónak nevezni; más hónapban pedig azt mondani: hiszen úgy sem hitte senki. De bármi későn érkezék, még sem késett el e czikk, legalább tanúsága annak, hogy azok is, kik ügyeinknek egykor ex professo ellenségei voltak, lassanként átlátják igazságunkat.
