Temesvár, sept. 17-én.
Temesvár, sept. 17-én.
Eddig azt hittem, hogy azok a háború legborzasztóbb jelenetei, midőn holt testek között jár az ember, midőn ágyúgolyók zúgnak a fül mellett, vagy égő falvak oszlopai boszuló furiákként csapdossák az eget, s lángkarokkal fenyegetik azokat, kik a viszály és háború okozói.
De látni Temes, Torontál és Bács déli részén borzasztóbb jeleneteket. Az országútakon meztelen gyermekek, síró öregek, férjetvesztett nők siránkozva bolyognak, mert virágzó dús falvaikat elpusztíták. És e földönfutók megállítják az utast, falat kenyeret és ruhafoszlányt kérnek, másként éhen halnak, vagy a hideg éjszakákban elvesznek. S ha kérdik őket: mért nem mennek a szomszéd helységekbe? azt felelik együgyű bizalmatlanságukban, hogy ott is emberek laknak, s ha meztelenűl (mert úgy szöktek meg ágyaikból) bemennének, talán ott is agyonvernék. Az illy földönfutó csoportok között az egyik elvesztett rokonainak neveit kiáltja; a másik elkeseredve kérdi: mért nem véd bennünket a király, hisz egész életünkbe azért fizettünk neki adót, hogy bajunkban megvédjen? Miért tartottuk szállással és élelemmel a katonákat, ha akkor, midőn szükségünk volna rájok, más országokba mennek?
Egy félig őrült öreget hallottam a többek között jajveszékelni, ki gyermekeit, unokáit mindenét elveszté. Iszonyú átkokat monda, mellyből a mi megmaradt emlékezetemben, közlöm az olvasóval, hogy hallja a fájdalom és kétségbeesés borzasztó szavait: „Azoknak, kik falunkat leégették – ugymond – talán megbocsát az isten, de kik arra birták őket, hogy ártatlan gyermekeinket és testvéreinket meggyilkolják, feleségeinket megfertőztessék és fogságba hurczolják, hogy ott is buja vágyaiknak szolgáljanak, azokat érje el a pokol büntető lángja; égjenek le kastélyaik és váraik iszonyatosb lángokban, mint a mi nádházaink égtek, jussanak koldúsbotra, s ha a téli hidegben egykori barátaik ajtaján koldulva zörgetnek, rúgják ki őket, s kergessék el mint ronda ebeket. Verjék föl őket éjjeli álmaikból meggyilkolt gyermekeink ezer meg ezer lelkei, s ha éjfélkor fölébrednek, halljanak a sötétben orgyilkos lépéseket, azoknak lépéseit, kik megölt testvéreinkért boszút állni csúsznak ágyaikhoz. Ha ételt vesznek szájokhoz, kinozza őket félelem és rettegés, hogy a megérdemlett mérget keverte valaki táplálatukba.“ – E szenvedő nép ingerültsége és kétségbeesése napról napra növekszik, s ha ez még igy tart, sem ég, sem pokol nem lesz képes boszúját fékezni, s eléri a nemesis azokat, kik vakságukban ezreket tőnek koldúsokká. A holtak nyelve élesebben beszél, mint az eleveneké! Az alföldön alig van család, melly rokont vagy barátot ne vesztett volna.
A Fehértemplom környékéről elűzött rablók nagyobbrészint a torontáli és bácsi határra vonultak, s ott űzik gyujtogatásaikat és gyilkosságaikat a császár nevében!
S.
