Nagy-Becskerek sept. 15-kén.
Nagy-Becskerek sept. 15-kén.
Megyénk ismét egy községgel kevesebbet számit. A közelebb mult éjjel Botos végvidéki helység részéről a lázadók éjfél tájban átcsapván határunkba, Kiss Ernő ezredes s főparancsnokunk egyik pusztáján telepített német ajku, csendes és szorgalmas Ernesztháza községét megtámadván, és több helyütt felgyujtván, minthogy az ott tanyázó csekély számu őrök illy megtámadást nem sejtve, visszavonultak, az álmából ágyuk dörgése által felriasztott lakosság pedig, puszta életét megmentendő, mind szétfutott. Kit megkerithetének a lakók közől gyilkolták, csonkították, s lángokba dobálták; a vagyont elrabolták; s mit el nem hurczolhatának, a vandalok, – vagy mit mondok, nem is isten képére teremtett pokolbeli latrok, elpusztították. És igy 1200 ember földönfutóvá tétetett. Tudni fogja a közönség, miszerint a végvidéki magy. ajku debeliácsi községet, néhány nappal ezelőtt hasonló sors érte. Munka közben a nagy számu, ágyukkal és rendetlen lovassággal ellátott bősz rablók által megrohantatván, miután az istentagadó ellennel szembeszállt férfi lakók közől vagy 60 elhúllott, a többiek, nők, aggastyánok és gyermekek, – a kéznél levő kocsikon futásban kerestek menedéket. Az ördögök, emberi alakban, dicstelen győzelem mámorukban neki esvén a csinos helységnek, raboltak, rontottak és pusztítottak, elmaradozott véneket, asszonyokat s csecsemőket kimondhatlan szívjegesztő kinzások között meggyilkoltak; egy pár százat, kötelekkel egymáshoz fűzve, rabszolgák gyanánt, nem különben az egész nagyszámu ménest, tehén csordát s több ezerre menő juhokat, valamint minden egyebet, minek csak értéke vala, rabolva elvittek. – S kérdezni fogjátok talán ti magyarok oda fen: mit vétett tehát Debelliács? E községnek bűne csak az vala, hogy a pártütő rablók, gyilkosok s árulók szövetségét eltaszítva, a jogosság terén álló magyar testvérei ellen szabadkozott, fegyvert emelni; szabadkozott, testvéri vérbe mártani kardját, egy olly ügyért, mellyet roszalt a civilisált világ, s ezelőtt határozottan kárhoztatott maga a fejedelem is. Debelliács, ereje gyengeségének érzetében semlegesnek nyilvánítá magát; nem bántatni esengett s viszont igéré, hogy mást sem fog bántani! És mi lőn ennek eredménye? pusztulás – halál – s enyészet!
Láttam a harmadfél ezer földönfutóvá tett, ugy szólván, meztelen romjait eme békes, munkássága s vagyonossága által elhirhedt községnek; midőn hosszu szekér sorban magyar ittebei hitsorsosaikhoz költözködének. Ugy rémlett előttem, mintha ugyan annyi halál – kocsi vonult volna előttem síri csendben. Ott állottam elsötétült elmével, kő-mereven; szívem sirt, de könyűim nem folytak ez iszonyú látványon. Kételkedni kezdék az örök igazság lételén, látva, hogy illy irtózatos bűnök bosszulatlan követtetnek el. És kivántam magamnak ezer életet, hogy míg csak egy maradna is bennem, ama magas körökben ugy, valamint a rablók soraiban, isten büntető angyala gyanánt, halált s enyészetet terjeszthessek.
Nem vala ok kételkedni eddig, de most már épenséggel sincs: hogy a lázadó ráczok, a velök nem tartó németet sem kimélve, a magyar faj kiirtására, közvetve, vagy közvetlenűl törekesznek. Ha ezen tényt magyar népünk nem tudná, vagy nem hinné, ugy harsogtassátok füleibe az egyházi szószékből, ti befolyással biró lelkészek, az elősoroltam tényeket; mondjátok el jóslói szavakkal, hogy ha a magyar jelen perczben, hol agyarkodó ellenség környezi árulólag alulról, de felülről is, a legnagyobb önfeláldozattal mint egy férfi nem áll ki a sikra, hona megmentésére, ugy veszve vagyunk, mi alföldiek, de veszve leendnek ők is; mert a rácz lázadók oda sodortattak, hol őket, ha a siker kedvezendne nekik, többé mi sem tartóztathatja fel. Mi eddig győztünk ugyan, de valjon a lázadókat elnyomhatjuk, megsemmisithetjük-e? nagy kérdés. Olvasám a történetben, hogy a fanatizált orosz parasztok, rendezetlen csoportokban, Napoleon testőreivel is megvivtanak. Miért ne lehetne tehát a különben is harczra termett magyart annyira buzdítani, hogy a rendezetlen rablókkal megütközzék? – Lelkészek, és ti nép emberei! ha ez nem történik; ugy a nemzet enyészete fölött összecsapandott átok szálljon fejeitekre! – A magyar pedig megérdemlendi megsemmisittetését, mert elég közönyös, vagy gyáva volt, egy percznyi életet egy nagy jövendőnek utána nem tenni.
Tegnap érkezett meg hozzánk a Wasa sorezrednek egy zászlóalja, Deli, gyönyörű férfiak! Lelkületöktől csak jót várhatunk. Ellenben a pesti önkénytes zászlóaljból, mellynek hatheti szolgálati ideje immár kitelt, 150 ma hagyá el városunkat, azt hozván fel okúl, hogy nincsenek ruhával ellátva, mind inkább zordonabb időjárásunkat kiállani. A többiek 5 napi itt maradásra ajánlkoztak, akkor tőlünk hasonlag búcsut veendők. – Sajnáljuk felette, hogy illy lelkesedett honfiak épen most, midőn a legnagyobb veszély környez bennünket, olly annyira ragaszkodnak a zár-időhez. Az sem mentheti őket, hogy parancsnokukkal nincsenek megelégedve. Ezt modus in rebus: a szolgálati idő kiteltével a zászlóalj feloszlottnak tekinthetendő. Álljanak tehát az itt maradni szándékozók ujra össze, válaszszanak magoknak uj parancsnokot (mit joggal tehetnek): és mi őket mint egy uj csapatot szívesen üdvözlendenők.
Sokáig tartott lankasztó szárazság után végűl megeredtek nálunk az ősi esőzések; mik ha több napokig fognak tartani, a hadviselést, járhatlan utaink miatt, igen megnehezítendik. – Csapataink legfölebb portyázásokra leendnak szoritkozva, és ha a rabló ellenség szét nem porland: jaj neked szegény Bánát.
Sg.
