A magyar katonákhoz.
A magyar katonákhoz.
Teleki Ádám tisztikara becsületére fogadta, hogy elszántan küzdeni fog a pártütő Jellacsich ellen.
Bárczay Sándor, huszár ezredbeli százados, kijelentette, hogy a szóadás után minden ingadozást árulásnak és gazságnak tekint, s hogy a változók akasztófára várhatnak.
Ugy van, Istenre esküszünk, ugy van!
De nemcsak azok gaz árulók, kik az ellenség előtt nem teljesítik honvédelmi kötelességöket becsületesen, hanem azok is gaz árulók, kik a vitéz magyar katonaságot alávaló módon akadályozzák, hogy a magyar hazát védhesse.
Vannak pedig illy akadályozások, benn az országban; de vannak kivált külföldön Gallicziában, Csehországban, azon derék magyar huszár és gyalog ezredeknél, mellyek fogcsikorgatva várják a perczet, hogy haza jöhessenek, édes hazánk földét az árulóktól, rablóktól, pártütőktől megtisztítani.
Ime itt az országban, a Szebenből útban volt derék gránátosokat egy áruló – mondják hogy őrnagy – utjokból vissza merte téríteni.
Vitéz gránátosok! tudjátok meg, hogy ez árulás.
Én utána jártam, megtudakoztam a kormánynál, tud-e ezen visszatérítő parancsról valamit? Esküszöm nektek becsületemre, hogy hazudott, hitszegően hazudott, a ki nektek visszatérést parancsolt.
Az ország kormánya erről nemcsak semmit nem tud, sőt biztosokat küldött utánatok, hogy jőjjetek sebesen előre, a ki pedig ezt gátolni meri, azt fogassák el, veressék vasra, sőt főbe lövessék, ha kell.
Vitéz magyarok! ezzel ki van nektek mutatva, mit kell tennetek.
Tiszteiteknek tartoztok engedelmeskedni, mig hívek hazájokhoz, mig a hazát, s benneteket el nem árulnak: tartoztok engedelmeskedni, mig titeket a magyar becsület ösvényén vezetnek: de tovább nem.
Igaz lelketek itéletére bizom, ha ti az ellenség előtt álltok, hazátok védelmében, s valamellyik tiszt azt parancsolná, hogy hagyjátok el hazátok szent ügyét, s menjetek által az ellenséghez: tartoznátok-e neki engedelmeskedni? a mennykőben is, de hogy tartoznátok!
Mit cselekednétek tehát? összevagdalnátok, főbe lőnétek az illy áruló tisztet, és mondanátok a másik tisztnek, a ki becsületes derék hazafi: „vitéz kapitány ur! vezessen minket az ellenségre.“ S ha nem vezetne, akadna egy derék őrmester, egy derék káplár, a ki vezetne. És ti azt követnétek; reá ütnétek az ellenségre mint a fergeteg, a haza pedig a dicsőség babér-koszorúját tűzné homlokotokra.
Épen így van a dolog, vitéz barátim! veletek. Az ország kormánya a haza szent nevében azt rendelé, hogy indúljatok a pártütő ellenség ellen, melly apáitokat, testvéreiteket zsarolva, rabolva nyomúl előre, szegény elárult hazánk földén; a ki tehát benneteket az útból visszatérít, az hűtelen, gaz áruló, az szintúgy elárulja hazátokat, mintha az ellenség elől szöktetne meg benneteket, szintúgy megcsalja a hazát; mert elrabolja tőle a ti vitéz karjaitok ótalmát.
Ne tűrjétek tehát, vitéz magyarok! Az árulókon isten átka fekszik. Bánjatok velök úgy, mint árulókkal bánni kell. – Ti ismeritek tiszteiteket; tudjátok, kik azok közöttök, kik a hazának hű fiai. Azokat kövessétek; s előre, előre! a szegény magyar hazát a hitszegőktől, pártütőktől, rablóktól megtisztítani.
És most hozzátok szólok, vitéz magyarok, kiknek a külföldön vérzik becsületes szívetek, hogy hazátokat nem védelmezhetitek.
Különösen Ti, rettenthetlen magyar gyalogság s Nádor és Coburg huszárok s többi derék magyar seregek a külföldön!
Ime, én becsületemre esküszöm nektek, több ezeredekhez közűletek már több izben mentek törvényes parancsolatok, hogy küldjenek benneteket haza, szülötte földeteket védeni.
És nektek ezt soha sem adták tudtotokra. Sőt a parancsolat még ezeredeseitekenk, tiszteiteknek sem adatott tudtára.
Pedig már több ízben maga a király is megparancsolta, hogy benneteket haza hozzanak.
Ámde lássátok, vitéz barátink, a király beteg, a király maga magával tehetetlen; és a királyt gaz, áruló kigyók, gonosz idegen faj veszik körül, a magyar nemzetnek ellenségei; ezek titkon más rendeleteket bocsátanak ki, s arra birják nemzetünk ellenségeit, hogy ha a király ollyat parancsol, a mi hazánknak javára válik, annak ne engedelmeskedjenek, hanem csak akkor engedelmeskedjenek, ha ollyat parancsol, a mi szegény magyar hazánknak veszedelmére válik.
Igy történt most legközelebb is. Budáról egy kurir ment Lembergbe, a király parancsára, hogy a magyar ezeredeket haza hozza.
Mi lett belőle? a kurirt meg sem hagyták pihenni, nem engedték veletek csak szóba is állani; hanem Hammerstein lembergi hadi parancsnok, haza kergette egy levéllel, mellyben megirja, hogy ő bizony a magyar katonákat haza nem ereszti.
Igy árulják el szegény magyar hazátokat.
A vitéz magyar katonaságot kiküldték Olaszországba, a szegény szerencsétlen olaszokat semmivé tenni; titeket kiküldtek Gallicziába, hogy a sokat szenvedett szegény lengyeleket igában tartsátok; kiküldtek Csehországba, a magyar nemzetnek legdühösebb ellenségei közé, hogy hazátokat ne védelmezhessétek; ide pedig magyar hazátokba idegen katonát küldtek.
Ha még is ezek itt kötelességöket becsületesen teljesítenék, ha még is védenék a szegény magyar hazát, ugy, a mikép ti vitéz magyarok védelmezitek, Olaszországban, Gallicziában, Csehországban a császárt.
De nem ugy van, vitéz magyarok! az idegen sereg, melly hazánkban van, melly a magyar nép véres verejtékkel fizetett adóját költi, kenyerét megeszi, s apaitokat, anyáitokat, testvéreiteket szegény házában sanyargatja, ezen idegen sereg azzal fizet a szegény magyar hazának, hogy azt gyalázatosan elárulja. Tiszteik összeesküdnek hazánk ellen, czimborálnak az árulókkal, nem lőnek a szerb rablókra, kik a magyar falukat porrá égetik, s rakásra konczolják apraját, öregét, gyermekét, asszonyát a magyar népnek: sőt átmennek a rabló ellenséghez, s hazánk ellen fordítják hálátlanúl fegyvereiket, miként ezt a Hardegg vasasok, János német lovasok és Krez dragonyosok már valósággal meg is tették, s hitszegően átszöktek a pártütő Jellacsichhoz.
Illy szomorú, illy rettenetes helyzetben van az elárult szegény magyar haza.
Ha Ti azt várjátok, vitéz magyarok, hogy parancsot kaptok haza jőni, s hazátokat védeni – s addig nem jöttök: ugy a magyar haza elveszett. – Ti nem fogtok találni egyebet leégetett falvaknál, úton heverő magyar holttesteknél; nem fogtok találni egyebet egy nagy temetőnél, mellybe a bécsi udvar hitszegő árulása a magyar nemzet hírét, nevét, becsületét eltemetette, és magyar hazátokat rácz és illyr rablók prédájává tette.
Fel, fel tehát, fel, vitéz magyarok! haza! haza! Itt égetik az árúlók faluitokat, öldöklik apáitokat, testvéreiteket. A szegény magyar haza vérben, lángban áll.
Nem magyar az, czudar az, a ki hazáját nem védelmezi!
Fel, fel, vitéz magyarok! Előttetek eltitkolták a király parancsát – ime én róla tudósítalak. Eltitkolták a nemzet ohajtását, ime én tudtotokra adom!
A haza vár, a szegény magyar nemzet esdekelve hí haza benneteket.
A hazának vitéz karjaitokra szüksége van.
A haza élet halál-veszélyben van!
Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.
A Lenkey kapitány százada, a Würtemberg huszárokból, megmutatta az útat, megmutatta, miként kell a hű magyarnak cselekedni. – Szekérre tették kapitányukat, haza jöttek, s a mint az országba értek, azt mondák: „Most vitéz kapitány ur, vezessen az ellenségre! vezessen az árulókra, kik magyar hazánkat gyilkolják hálátlanul.“ – És vezeté őket, ott állanak a rabló ellenség előtt, halált szórva vitéz karjaikkal.
Igy cselekedjetek, ti is vitézek! átok reá, ki a magyar nemzetet elárulá! átok reá a ki nem védelmezi!
Nádor huszárok! Generalisotok, a nádor, veszprémnél táborba szállt. – A hol a nádor küzd, ott kell lenni a nádor ezeredének. Ne hagyjátok el generalisotokat.
Haza! haza, és fegyverre, a kinek magyar lelke van! – Győzni s aztán számolni az árulókkal.*
Ezen felhívás külön lenyomatva is kapható, – s adunk belőle mindenkinek, a ki hasznát tudja venni, a haza ótalmára. – Szerk.
Kossuth Lajos.
