N. Becskerek, sept. 21.
N. Becskerek, sept. 21.
Mult levelemben örvendetes híreket írhaték Debelliácsáról, s most gyászos esetet kell tudatnom a hazával. Ezen tudósítást elébb teszem, hanem ha szolgálatkép Temesvárra nem kellett volna mennem. Bár levelem már késik, de azért el nem mulaszthatom azt; mert Debelliácsa leromboltatását a hazának tudni kell. Hadd lássa a haza, mint fognak – a késedelmes hadeljárás miatt – a legvirágzóbb helységei egymásután kiirtatni; s ha ezek hallatára sem kelne fel tömegestül a vad csoportot lesujtandó, már akkor a haza veszve van, s a lélek-harang felettünk megkondult. Hol vegyek ecsetet hogy csak kis mértékben is rajzolhatnám, Debelliácsa gyászos sorsát? De hiszen itt nem kell poétai előadás, a történetnek csak gyenge vonásokkal leendő előadása a legvadabb keblet is sajgó fájdalommal tölti be.
Sept. 8-ka volt az a szerencsétlen nap, melly Debelliácsot veszélybe döntötte. Hogy e helység lakóinak állhatatossága szilárd alapra – a keblökben hőn lángoló honszeretetre – volt épitve, ők vérökkel bizonyitották meg. S mostani táborozásban egy, magára hagyatott helység sem mutatta meg annyira vitézi bátorságát, mint Debelliácsa. Négy hónapi tűzpróba, háromszori megtámadásnak vitézi visszaverése szülte azt: hogy a sikságon minden védelem nélkűl álló Debelliácsot, a rabló szerbek 6 ágyúval, s 2000 fegyveres erővel megtámadták. A maroknyi 600 főre menő magyarság, a hozzájok mérve roppant számú támadókkal vitézül szembe szállt, s már visszavonulásra kényszeríté őket: midőn a szerb lovasság őket két oldalról megkerülve, a faluba nyargalt, s ig oda kint a csata állt, addig a házakat fáklyákal gyújtogatta; mit a szegény magyarok észrevevén, kénytelenek voltak visszavonulni, védtelenül hagyott nőiket és gyermekeiket a tűz martalékja közől kiszabaditandók. Milly borzasztó csapás lehetett az a visszatérőknek, midőn az egész helységet lángba borulva, szerencsétlen családjaikat jajveszékelés közt szaladásban találták. Nagy szerencse, hogy lelki jelenlétöket el nem vesztették; hanem a mennyire lehetett, a rablókat üzőbe vették s feltartóztatták, s addig a nők és a gyermekek a kukoriczák közé vonultak. Az egész vidéken a leggazdagabb s legvirágzóbb helység romba döntetett, 100 körűl maradtak a csata-piaczon; az elfogottak a nőkkel s gyermekekkel együtt mintegy 300-an lehetnek; a kikkel Pancsován kínos fogságukban vad elleneink baromilag bánnak.
Nemzetem! soká fogod-e tűrni az ő keserves rabságukat, ők a magyar hazáért szenvednek!
Méltó a megjegyzésre, hogy legnagyobb rablást követték el a barátságot színlelő szomszéd helységek, különösen az antalfalvai és padinai tótok, a glogoni és jabakai németek.
Hát már most mint vannak a hős lelkű debelliácsiak? kérdi e sorok olvasója. Ők szegények összecsatlakozva Orlováton át vágták magokat, s lelkes tanítójok Vörös Mihály vezérlete alatt N. Becskerekre menekültek, hol pár napokig a megye nagylelkű kormányférfiai által kenyérrel elláttatnak. N. Becskerekről ideig óráig M. Ittebére vonultak a nők és gyermekek, némelly öregek felügyelése alatt, s itt sovár kebellel várják a nyujtandó segélyt. Mert a férfiak a csataport magokról le sem rázva, mihelyt Becskerekre megérkeztek, egy századot alakítottak, a kik is a rendes katonaság közé azonnal besoroztattak.
Hazám képviselői! im egy bátor, vitéz, gazdag helység leromboltatott. 2000-et haladó özvegyek és árvák éhenhalással küzdve tárják ki felétek karjaikat. Ne engedjétek, hogy ezek az országban elszéledve hontalan bujdokoljanak, s férjeiknek bámulásra méltó hazaszeretetökért ők csak keserűséget s nyomort arassanak. Im az ő férjeik közől számosan elvérzettek Olaszországban az őket leromboltató kormány érdekében.* Most 100-an hazánkért a csatatéren maradtak, 200-an pedig minden peczben készek a hazáért halni. Mutasson ehez hasonló példát hazánk bármellyik helysége, hol az a helység Debelliácson kivül, melly 3500 lélek közől 400 erőteljes férfiat állít a haza oltárára?
Szépen hálálja a camarilla az érdekeikért özönlő vért, úgy látszik, hogy előtte nincs semmi szent. Szivéből e kegyelet számüzetett. Mutatja Debelliácsa példája!
Nem lehet, hogy ezeknek özvegyeik és árváik koldulással tengessék életöket, ezt a haza meg nem engedheti. Itt az intézkedés rögtön szükséges, mert a majd mindjárt bekövetkező télben lesz-e hely, hol ők magokat meghuzhassák; hol, az árván maradt meztelen gyermekek, a megfagyástól megóvassanak? Ime itt az alkalom, mellyben a haza megmutathatja, mint tudja méltányolni az érte áldozók hazaszeretetét.
A debelliácsi nép jellemére méltó utólagosan megjegyezni: hogy ők már Debelliácson mindennek bővében voltak, a mostani kiáltó szükséget meglehetős türelemmel szenvedik. Midőn hozzájok vigasztalással járultam, többektől hallám némi lelki magasztossággal e feleletet: „Mindenünket elvesztettük, uram! de becsületünket megtartottuk, kötelességünket teljesítettük, s példát adtunk Magyarországnak, mint kell minden jóllétről a haza javáért lemondani, bár most végső inséggel küzdünk, de nyugodtak vagyunk, mert nemzeti bűn lelkeinket nem terheli.” – Sz. I.
