NÉHÁNY BIRÁLÓ ÉSZREVÉTEL A BÉCSI POLITICÁRÓL.
NÉHÁNY BIRÁLÓ ÉSZREVÉTEL A BÉCSI POLITICÁRÓL.
Sok hiányaink közé tartozik leginkább, hogy a megkötő körülményeket fel nem veszszük, s hogy csendben, kicsinyben hatni nem tudunk. Hasonlítunk azon népekhez, kik vitézségöket az által tüntetik ki, hogy képeiket iszonyúra festik s eget hasitó lármával rohannak az ellenségre: azonban rájok illik a szép közmondat: „több a füstje mint a melege.” Korai ijesztések, idétlen nagy szavak nem keveset ártanak nekünk, mert azokhoz nem illenek, kikhez intézzük.
Ezen harsogó politicánk rendesen elmulasztja, a mivel annak idejében elleneink meggyőződésére befolyást lehetne gyakorolni. Igy pedig azok meggyőződése nekünk idegen, hamis adatokból készül, mellyet azután a legerősebb okokkal sem lehet többé megrendíteni; kivált azért sem, hogy ezen okokat is amúgy magyarúl tárjuk eleikbe. A közvélemény, mellynek hatalmát és jogát elismerjük és uraljuk, ezeknél fogva legigazságosabb ügyünk ellen is fordúl – s higyék el, uraim, a közvélemény – nem értem a belföldit, hanem a Magyarországon kivüli, leghatalmasabb ellenünk.
Előttünk fekszik a német emlékirat, mellyet a német ministerium készített, s ő felsége a magyar ministeriummal közlött; tudjuk azon irott elutasítást, mellyet a bécsi országgyülés elnöke a magyar országgyülés követségével közlött. Mindkettőben egy szellem uralkodik; mindkettő egy előzetből származik. Mi megbotránkozunk rajtok, meg sem tudjuk fogni, hogy az elsőnek hitelt, a másiknak tekintélyt tulajdonítsanak – pedig bizonyára sokak előtt teljesen jogosnak látszanak azok, mert jelenben még a bécsi politica is közvéleményt aljaz maga alá. De Bécsben a nemsárgafeketék is kevesbbé botránkoznak talán, mert mindenik meggyőződésében van, mi azon iratokat igazolja. Nem gondolnám, hogy ott sokan a hohe Reichsversammlung” és „ungarische Nationalversammlung” meg „magyarische Deputation” kifejezések hamisságát belátnák, mikor még nálunk sem ébresztettek figyelmet. Pedig engedjük meg azokat s fogadjuk el diplomaticai érvényűeknek – s az életben megannyi szirtek lesznek. Tudtomra eddig mi sem történt még részünkről, hogy ollyan kifejezések jogtalanoknak tessenek Bécsben a közönség előtt.
Az emlékiratokat magyarra fordítva találja az olvasó e lapok 67,.68, 69, és 70-dik számaiban, de nem találja benne, a mi a németben van, s a mit részünkről a németek előtt is meg kell czáfolni.
Az irat igy kezdődik: „Seit Jahrhunderten sind die Schicksale der ungarischen Reiche mit den dem Erzhause Oesterrich angehörigen Ländern in der innigsten Verbindung gestanden,” mit a fordító igy ad vissza: „a magyar birodalom tartományainak sorsa századok óta legbensőbb összeköttetésben állt az osztrák uralkodó ház tartományaival.” Ha ekkép fordítjuk és értjük a bécsi ministerium ügyes fogásait, ugy a bécsi politica nem látja magát megczáfoltnak, s a német olvasó közönség is hitelt ad neki.
Azon első tagban már ki van fejezve a bécsi politica cselekvényeinek zsinórmértéke. Az mondatik benne „a magyar birodalmak” vagy szelídebben, „a magyar országok,” s a bécsi politica előtt Magyarország, Tótország, Horvátország stb. egymás mellett levő legfelebb is csak határos országok, mint Austria és Bajorország, nem pedig egy ország, mellyek mint államok, soha külön életet nem éltek, vagy ha éltek is, rólok teljesebb joggal mondhatni „hogy csupán sötét históriai emlékezetek” maradtak fen azon korról, mellyben Tóth- és Horvát-országok Magyarországtól külön államok valának, mintsem mondja azt az emlékirat Magyarországnak külön állami létéről. Az összes német közönség mindig olvas és hall három országról, Tót- Horvát- és Magyarországról; ezeket valami testvérországoknak tartja, minők az egyesűlés előtt Anglia- Skót- és Ir-országok valának, vagy minők a halni nem tudó „deutscher Bund”nak tagjai: a bécsi ravasz politica használja ezen közvéleményt, melly átalában legjobb esetben is csak határozatlan érzés, mint az egészség érzése, mellyben az egészséget tevő működésekről legkisebb tudat sincs – s építi reá teendiőinek tervét, s választja szerint a valósítást eszközlő eszközöket. Azt hiszszük-e, hogy a külföldi nagy közvélemény hibáztatja a bécsi politicát? a mennyiben a szabadságot elnyomni látszik, igenis hibáztatja: de mennyiben a szabadságot védeni látszik, helyesli. Ha ezt gondolja a külföldi közvélemény, hogy Jellacsich a bécsi camarillának eszköze, pártolja a magyart, ki Jellacsich ellen küzd: ha pedig ezt gondolja, hogy Magyarország, tehát a magyar, más szomszéd országon, tehát a horváton, erőt akar venni, s hogy a bécsi politica az elnyomott horvátokat védi, bizonyosan nem hibáztatja. – Mitől függ már, hogy a közvélemény inkább amazt, mint ezt higye, s hogy a bécsi politicát ne támogassa? azon meggyőződéstől, mellyet magának a magyar állapotokról szerzett és szerez, ollyan diplomaticai állításokból többi között is, minők az emlékiratban vannak, ha mi azokat elfogadjuk.
Nincsenek „ungarische Reiche” imperia hungarica”, de van egy magyar birodalom, mellynek tartományai, ugymint Tót- és Horvát-országok, már Verbőczi idejében, tehát az osztrák fejedelmek uralkodása előtt „jam dudum incorporata regna” valának. A bécsi politica hazud, s nekünk e hazudságot a külföld előtt váltig czáfolni kell; mert a külföld irányunkban nehezen tanuló közönség, annál is inkább, hogy elleneink jobban értenek az ő nyelvén beszélni és irni, s azt folyvást teszik is. S vigyázzunk! ha időt nyer a bécsi politica, a magyar birodalomból annyi országot csinál még, mennyi czimfolt van az austriai császár és magyar király nagy czimében. Ott van pedig „Dalmát-, Horvát-, Tót-, Illyr-, Ráma-, Szervia-, Kún-országok apostoli királya.” A bécsi politica legerősebb oszlató szer!
Az emlékirat sok helyt a lakosságról akarván beszélni, ezen kifejezéseket használja „der Magyare” der ungarische Volksstamm stb.” Ezek az oszlató szernek egyes adagjai. Hamis, átkozottan hamis a bécsi politica, még sem sejtjük gyakran, midőn magyarul olvassuk beszédét. Illyen kifejezésekkel, még jobban altatja el a külföldi közvéleményt, mint az „ungarische Reiche”-félékkel. A külföld azt hiszi talán, (mert az Augsburger Allgemeine Zeitung tíz év óta igy tanította, s itt benn az országban sokan kenyeröket keresik azzal, hogy oda és másuva illyen értelmű czikkeket irogatnak) hogy a magyarirscher Volksstamm a deutscher és számtalamféle slavischer Volkstämme-tól jogokban, országlati intézkedésekben különbözik: hogy az „ungarische Reiche”-ket ugy zsákmányolja ki, mint a német és cseh tisztek Gallicziát, vagy a német tisztek Lombardiát. S miértne hinné? A criticus kor, melly a hitet elvből magától ellöki, minthogy tanulni nem akar restségből, hiszékenyebb, mint bármelly kornak vén asszonyai. Számtalant hiszünk, mi, tudást nem keresők; a külföld meg azt hiszi, hogy a magyarischer Volksstamm iszonyú zsarnokságot követ el a többi Volksstämme-ken.
Ha a német olvasó közönségnél a németül irt historiai könyvekhez arányos historiai tudást lehetne feltennünk, az illyen insinuatióktól mitsem kellene tartanunk. De minthogy azt feltenni kábaság, s minthogy részünkről ellenünk szórt mindegyik rágalomra történeti, országrajzi (statistikai) s tudja isten minő czáfolat nem adatott, mert nekünk sem fizetett iróink nincsenek, kiknek azt tenni kötelességök, sem a német lapok szerkesztői nem ugy állanak szolgálatunkra, mint a tót – oroszoknak: azon elhitető és gyanusitó állítások véghetlen sokat ártanak. „A népek szabadságra törekszenek”, ezen tétel a nem-magyar lapokban kevésbbé gyakrabban emlegettetik, mint ez „hogy magyar népfaj” zsarnokságot üz a többi népfajokon, mellyek Magyarországon laknak. A mit a középkori nemesség vétett, vagy véteni gondoltatott, azt mind a magyar fajra róják, s most, midőn nem a népfajok, de az emberek között a jogi egyenlőség kimondatott, bosszúállási vágygyal a magyarok ellen kelnek fel. Mintha nálunk a magyar faj lett volna az egyedül jogosított nemes! mintha a magyar és nem-magyar királyok nem épen az idegenekre vesztegették volna kegyeiket, mellyeket a korona bőven és ép olly vakon osztogatott! mintha magyar országgyülés is nem épen csak idegeneket, és soha nem itt szolgált, szenvedett belföldieket tett volna az ország legdiszesebb országa közé! Hisz a most eláruló felsőbb katonatisztek nem mind vagy többnyire honosított magyar nemesek?
A mit a híres emlékirat látszólag nyelvszokásból tesz, azt azon elutasító „istenhozta felelet” Bécsben sept. 20. 1848-ban ismétli, tehát nemcsak a németosztrák ministerium hanem „a constituiren de Reichsversammlug” előtt is diplomaticai jog. A bécsi országgyülés Reichsversammlung, s ezért magas vagy inkább fenséges, hohe Reichsversammlung: ellenben a pesti országgyülés csak Nationalversammlung, nemzetigyülés, tehát a fenséges birodalmi országgyüléshez képest csak ollyan nemzeti, az az particularis gyülés, minő volt a horvát tartományi gyülés a magyar országgyülés mellett. S csodálatos, a magyar ország- (és soha nem nemzeti) gyülés követsége elfogadta ezen czimet! Tart a szász universitás nemzeti gyülést, tartott a három megye nemzeti gyülést, de mi itt Pesten országgyülést tartunk, mellyben sem egy nemzet, sem egyes osztályok nem képviseltetnek csak, hanem Magyarország összes lakossága minden különbség nélkül. De hiában! itt Pesten is sokan per nemzeti gyülés szólítanak, s miért? oh a franczia majmok! 1793-ban volt híres Convention nationale, tehát mink is nemzeti gyülést teszünk; néha a gyülést francziásan is akarják ejteni, mert, elég az hozzá, sokan felette hibásan, s vizet hajtva elleneinknek rágalmat, hazudságot és mindenféle ármányt örlő malmára, czimeznek bennünket nemzeti gyülésnek; és a Bécsben járt követség szint azt tevé, tehát országgyülésünk nevében elfogadta a particulárismust a „hohe Reichsversammlung” ellenében. Pedig, midőn a bécsi országgyülés a magyar országgyülésnek magát igy mutatta be „fenséges birodalmi gyülés”, a magyar követség másképen nem viszonozhatta a czimet, mint ezen felelettel „die hohe ungarische Reichsversammlung”. Ezt nem téve, hibát, sőt népjogi vétket követett el. Czáfoljuk aztán az emlékiratot akármint is (mit régen kellett volna czáfolni és németül kiadni), a cseh követ mégis örvendve izeni a liptói panszlavnak, hogy ők ott Bécsben „a hohe Reichsversammlung” melly maholnap tót lesz, a pesti pedig csak nemzet, azaz, magyarországi gyülés: mellytől tán épen azért búcsúzott el néhány szászkövet; mellyre a horvátok meg sem jelentek, melly Jellacsich által tóttá fog tétetni, s azután a bécsibe kebeleztetni, ha még érdemesnek és szükségesnek tartandja az Erzhaus nevével magát, és az összes tótságot fedezni, s azt az Erzhaus-ot nem inkább cserben hagyja.
S a magyar országgyülésre kent tartományiság épen tulságig ment, valamint a magyar országgyülési követség figyelmetlensége a magafeledéssel határossá lett, midőn az említett felelet azt merte mondani, „dasz die Reichsverasmmlung im Falle der gegenwärtigen magyarischen Deputation keine Ausnahme von den Regeln des hauses eintreten zu lassen habe”, s a követség a magyarische Deputation categoriájával megelégedett, ellene szóval sem tevén óvást. Meg nem foghatom, hogy a követség tagjai nem érezték a magyarirsche Deputation értelmét! A bécsi országgyülés a maga válaszával annyi tért nyert a diplomatiában, s a közvéleményben – melly azon dolgok felfogására számos évek óta taníttatott – mennyit mi az emlékirat bárminő czáfolatával nem vagyunk képesek visszanyerni! Ellenben ha a magyar országgyülés követsége igen talpra esett viszonzásában az ungarische Nationalversammlung helyett ezt mondja: „die ungarische Reichsversammlung” s hozzá teszi vala „hogy a magyar birodalmi gyülés sem magyar, sem német, sem oláh, sem tót, hanem országos követséget küldött”, a bécsi országgyülés tagjaiban bizonyosan kis reflexiót ébresztett volna, melly a közvéleményre csak kedvezően hatandott. Mert ekkor még világosabbá lett volna az elutasítás eszélytelensége. Azt, a kit a bécsi gyülés követségünkben nézett és látott, el lehetett a ház szabályai szerint utasítani, valamint a mi országgyülésünk is azt mondaná székely vagy bárczasági követeknek, hogy adják irásban kérvényöket a ház elnökének. – –
Ujra mondom, csendben, kicsinyben nem tudunk hatni, annak idejében pedig majdnem sohasem hatunk.
350Az emlékirat és a bécsi országgyülés felelete nem két különböző földön termett növények, hanem egy fának ágai. Az irandó czáfolatban tekintettel kell erre lenni. Nem a bécsi kormánynyal van dolgunk, hanem a bécsi országgyüléssel is; s ha a czáfolatban azon bal elveket is nem igyekszünk elhárítani, mellyekből a közvélemény meggyőződése foly, ezt meg nem változtatjuk. S részemről a közvélemény megnyerése nagyobb győzelem, mint a legteljesebb czáfolat; azért is ohajtottam volna, hogy az emlékirat mindjárt kerüljön bonczkés alá.
Egyébiránt abban a pragmatica sanctio mint elv állíttatik fel, mellyből kettő elvkövetkezmény gyanánt származtatnak ki, a kormány egységét az austriai fejedelem összes birodalmában, és azt, hogy a fejedelem egyoldalúlag valamellyik tartománya kedvére a birodalom többi részei egységének rovására mitsem változtathat az alaptörvényen, t. i. a pragmatica sanctión. Nagy mély okoskodást gondolnak letenni, mi elfogadjuk, s magunkra alkalmazzuk. A nyomtatott példány 9-ik lapján maga az emlékirat mondja, hogy a pragmatica sanctio által felállított legnyomósabb államjogokhoz az örökség meghatározása tartozik, „die Festsetzung der Erbfolge.” Ezt mi is vitatjuk, s alaptörvényünkből a kormány egységét annálfogva is el nem fogadtuk és fogadhatjuk. Továbbá pedig, a második elvkövetkezmény, miszerint az érdekelt tartományok egyezése nélkül annak rovására más tartományoknak kedvezményeket nem adhat a fejedelem, általunk is szentűl elfogadott el. Ennélfogva az emlékirat saját bölcsessége szerint a magyar országgyülések és törvények ellenére 300 év alatt megkisértett vagy létesített kormányzati egység jogtalan volt, s a mi sérelmeink mind szentségtörésről joggal panaszolkodtak. az 1848-ki törvény tehát csak megszüntetése volt a 300 éves igazságtalanságnak. Az emlékirat maga magát czáfolja, de a közvélemény megnyerésére több kell, s azt szükség megnyernünk. – Hunfavi Pál.
