PEST, SEPT. 26.
PEST, SEPT. 26.
Szerkesztő ur! Hiszem, hogy becses lapjában áldoz helyet igénytelen szavaimnak. E szavak saját, és szerb nemzetem egy bár igen csekély, de rendűletlen törekédének érzelmeit, gondolkodását tolmácsolják.*
Jelen nyilatkozatomat a pesti szerb lapba szántam; de bizonyos kútfőből tudomásomra esett, hogy annak szellemével összeférhetlen. Ha azon lap szerkesztője szives lesz közleni, megczáfol Th. A.
Azon harcz, mellyet élethalálra vívunk magyar testvéreink ellen, a leggyalázatosabb isten s ember előtt.
Mi, szerencsétlen szerb nép, saját érdekeink, magunk ellen harczolunk, föláldozzuk mindenünket, vérünket, utódaink boldogságát, nemzetünk dicsőségét, és miért? hogy győzelmünk gaz ámítóinknak ördögi czéljok teljesülését, szabadságunk vesztességét s az emberiség átkát hozza magával.
Mi szerencsétlenek vagyunk vezetőinkben; csalatkozunk azokban, kikben értelmiséget, józanságot s érdekeink üdvös vezérletét gondoljuk, csalatkozunk azokban, kiknek szavait oktatásnak, kiknek szavait imádságnak s áldásnak gondoljuk s hiszszük boldogtalan vakságunkban.
Még fél év előtt a szegény szerb reménytelenűl tűrte az austriai zsarnok absolutismus rablánczait, tehetlenségében alig remélhetett olly dicső jövendőt, millyét meghoztak neki martiusban a jó magyar tesvérek.
Magyar testvéreink az austriai ármány, szemtelen erőszak, királyi esküszegések által elrabolt szabadságát sok szenvedés után kiküzdvén, olly nagylelkűséggel oszták meg azt velünk, millyet nemzet nem mutatott még nemzet irányában.
Testvéreink még a dicső martiusi napokban, a diadal első perczeiben megosztották velünk mind azt, miért annyi szenvedéssel, tűréssel és áldozattal küzdöttek. Nemzetiségünket biztosították, egyházi és iskolai intézeteinket közállodalmilag olly boldog állapotba helyezték, millyben az austriai zsarnokság alatt soha sem leendett volna; a kivívott szabadságot készen átnyujtották, szóval a világ legszabadabb polgáraivá tettek – s a mi a legrúttabb hálátlansággal viszonozzuk ezen páratlan testvériséget.
A hálátlanság vétke nem a te lelkednek számittatik be, szegény szerb nép! a gyalázat és átok gaz ámítóid fejére száll.
Mi szegény szerb nép elvérzünk, gyermekeinket szerencsétlenekké teszszük, vagyonainkat elpusztítjuk, mindenünket, a martiusi napok nagy ajándékát, az emberiség legdrágább kincsét, a szabadságot megsemmítjük, akkor, mikor legboldogabbak lehetnénk.
Miért e borzasztó véráldozat? Talán szerb nemzetiségünkért vagy vallásunkért? Oh nem! hiszen ezt senki sem támadta meg. Talán szabadságunkért? Épen nem; szabadságunkat csak azoknak köszönhetjük, kiknek ártatlan vérébe mártottuk gyalázatos fegyverünket. A szabadságot mi még nem ismertük az austriai járom alatt, csak a dicső martiusi napokban küzdötték ki azt számunkra magyar testvéreink.
Miért – kérdem – e borzasztó véráldozat? Talán el akarunk szakadni magyar testvéreinktől, kikkel olly soká együtt szenvedtünk, s kikkel most olly boldogok lehetünk? s ha igen-t mondunk szerencsétlen vakságunkban, kérdem: ismét az austriai járom alá akarjuk nyujtani nyakunkat? – vagy oroszokká akarunk lenni, hogy kitörölhessünk a nemzetek s szabad polgárok sorából? – vagy uj szláv birodalmat tervezünk, mellyben biztosabbnak gondoljuk nemzetiségünk s vallásunk vagy szabadságunk felvirágzását? s kérem: ezen gyönyörű tervünk kivitelére megnyertük már Európa szükséges beleegyezését és segédkezét csak mámoros ábrándjainkban is?
Oh tehát miért e borzasztó véráldozat, miért az égbekiáltó testvérgyilkolás, mikor e kérdésekre nem felelünk nyiltan?
Ezen véráldozat ámítóink okozzák, ördögi czéljok elérésére. Szegény szerb nemzetünknek sok gyalázatos gyermeke van, ki nem gondolván a nép szabadságával, az austriai zsarnokság bérenczévé aljasult, hogy annak ördögi győzelmével osztozhasson a gyalázatos konczban; szegény szerb nemzetünknek sok szerencsétlen gyermeke van, ki vak butaságában föláldozza nemzete boldogságát megtestesülhetlen ábrándjainak; és sok oktalan gyermeke van, ki előitéletes gyülölségből fellázítja a szegény népet magyar testvéreinek, azoknak gyilkolására, kiknek kezéből örömmel fogadta el a martiusi napok nagy ajándékát.
Ezek a mi ámítóink; s ezek felett ül a népgyilkolók nagy mestere: a austriai zsarnokság, melly minden módot felhasznál, hogy a nép szabadságát megsemmítse; felhuszít bennünket magyar testvéreink ellen, hogy egymást öldösve és elegyengítve, ismét ördögi lánczaiba dőljünk.
Szerbek! mi a szabadság ellen harczolunk.
A világ bámulja tetteinket, sajnálkozik a szegény szerb nép fölött, s kárkoztatja gyalázatos vezetőit.
Szerbek! ez soká nem tarthat igy.
Még nem késő torkába fojtani csábszavait az ámítónak; még nem késő szabadság elleni harczunk gyalázatát a világ előtt letisztítanunk nemzetünkről; még nem késő czudar csábítóinkat isten házából, hol közünkbe szórják a pokoli gazság magvait, kihurczolnunk a büntető pallos alá; még nem késő, felhagyni iszonyú gyilkolással, hogy isten s ember előtt bűntetlenűl megjelenhessünk.
Még nem késő, hogy magyar testvéreinkkel, kik óriási lelkesüléssel küzdenek az austriai ármány ellen, szabadságunkért ugy mint sajátjokért, segéd s bűnbánó kezet fogjunk.
Fel hát a magyar testvéreinkkel egyetértés zászlójával! Ezen zászló legszentebb érdekeink, nemzetiségünk, vallásunk, szabadságunk zászlója leszen.
Seregeljünk össze, józan vezérünk Athanaczkovics Plátó körül, s ámítóink gyalázatos fejére mondjuk ki haragos átkunkat.
Ki közőlünk először fordul el undorral az istentelen Rajacsics főcsábítótól; ki először ragadja kezébe a magyar testvéreinkkeli egyetértés, a szabadság zászlóját, annak fejére imádkozik legtöbb áldást a szegény elámított szerb nép, – az teszen legtöbbet a szerb nemzet becsületeért. – Theodorovics Anastaz.
