Duna-Pataj, sept. 20.
Duna-Pataj, sept. 20.
Hazánk borongós napjai s jövője mindinkább komoly szint öltenek magokra. Megkondultak a vészharangok, mellyek szomorú sorsunkat olly szivrehatólag zúgják el, halálra van itélve annyi századokat keresztülszenvedett nemzetünk; s bár még csak beteges, még is olly sokan készülnek mindenfelől a nagy temetkezéshez. Illy állapotjában a szenvedő hazának, mit bajainak, fájdalmának orvoslására tehetünk, mindent elkövessünk; mentsük meg az elenyészéstől e hazát, nehogy hanyagságunk legyen egyik előidézője a nagy temetkezésnek, hol mi is a nemzet millióival sírba hulljunk. Azért is ha volt, s leend idő, most van az, hogy a protestans papság mutassa meg, miként egykor ős volt az, ki a nemzetnek nyelvét és nyelve által a nemzetet ön magának visszaadta: úgy a szabadság ótalmában s megőrzésében, ismét övé azon tér, hol szép hivatásának a leghatályosabban megfelelhet. Ezt tudva, ne kövessük soha társulatunk olly rosz szándékú tagjának példáját, ki, mint a csoknyai pap Somogyban, a népet a miveltebb osztály iránt gyűlöletre, a ministerium iránt pedig bizalmatlanságra fanatizálta, ha illy papok többen is találkozandnak, ugy nem leend csoda, ha a nép a horvátokat mint barátjaikat úgy fogadják s magokhoz vendégségre meghivják. – Tisztelem én Somogy minden vallású papjait, hiszem, hogy ott is vannak lelkes s magokat a haza igazságos ügyében kitüntető egyének: de épen az fáj lelkemnek, hogy az illy haza-ellenséget keblökbe-megszivelik, eltürik; fáj lelkemnek, hogy akkor, midőn a népet felvilágosítani kellene, azt dogmaticai tárgyakkal untatják, nem vigasztalják, hanem rémítik. Valljon nem jó volna-e, ha vasárnap délutánokon a catechisatiók helyett ujságot olvasnának, abból a népet felvilágosítanák, a mi több paptársaim is tehetnének, úgy azonban, hogy a nép előtt mindannyiszor elébb imádkoznának. – Tudom lesznek, kik ezen nyilatkozatomon megbotránkoznak s azt mondják, hogy szószékről ujságot olvasni nem lehet, nem szabad, hogy azzal a szent helyet s annak tekintélyét lealacsonyítanánk, de akkor felejtik ők azt, hogy azon szent helyről szokták sok helyeken a legnyomorúbb dolgokat – mint pinczekulcsot s elveszett ruhákat – kihirdetni. Én, bár tettemet nem helyeslik is, ujságot több vasárnapon keresztül a szószékről olvasék, abból a hallgatóságot érdeklő dolgokat megmagyarázám, s mondhatom, ha paptársaim is zavaros korszakunkban azt teendik, többet tehetnek a haza megmentésére, mintha védelmére bármelly sok ezereket áldoznának. Ezen nyilatkozatomat ne vegyék rosz néven; tegyünk mit tehetünk, lelkesítsük, világosítsuk a népet, mutassuk meg, hogy ős apáink, kik a szabadságért elvérzettek, nem méltatlanokért hullatták drága véröket s bennök a haza és szabadság-szerete nem elébb, csak a sír szélénél enyész és hamvad el. – Kiss József, ref. káplán.
