Felső-Nyék, sept. 25-kén.
Felső-Nyék, sept. 25-kén.
Rettenetes nap reánk, s mindazokra nézve, kiknek határaikon keresztülvonult Jellacsichnak egyik tábora, Hartlieb generál vezérlete alatt. Hallja meg Magyarország: hallja meg a mivelt világ, hogy Jellacsich rablóknak segitségével akarja megdönteni a civilisationak bástyáját keleten, a magyar szabadságot. E tábor, melly vidékünkön keresztülvonult, a vezérlő generál állitása szerint, 25,000 főnyi, igen nagy részét ráczok, és rabló servianusok teszik. Czudar, sepredék nép. Mezitláb, köpeny nélkül, piszkosan, rongyosan járnak. Mindegyike ellátva hosszú puskával, övében pisztolyokkal, és késsel. A merre mennek, rabolnak mindent, és pusztítanak. Vannak közöttük nagyon sok gyerkőczök fegyveresen, kik illy korán szoknak kannibáli mesterségökhez. Minden utjokban talált marhát magokkal hajtanak, sertéseket leölik. A házi szárnyasokat összelövődőzik. Szobájkba bemennek, és ha ellenállásra találnak, gyilkolnak; a ruhaneműeket összeszedik, konyhákból vasfazekak, és más egyéb, még cserép edényeket is magokhoz vesznek, s velök tovább mennek. Az asszonyok fejéről az utczán leveszik a kendőket, pálinka, és bortól borzasztó részegek. A falvakban, és mezőkön szűntelen lődöznek, és pedig mindig golyóra töltve. – Felső-Nyék, Tolna vármegye szélén, Somogy és Veszprém megyékkel határosan, a’ Sió folyó mellett egy kis völgyben fekszik. Szőlőhegyei a’ Tóth-Keszi határral ütköznek össze nyugotra, és a’ nagy rebeczi erdőre dülnek; itt jövének be határunkba, és azonnal szőlőhegyeinknek estek rabló és duló módra. Még csak kevés gazdának volt hátra szüretje, – de ezeknek tőkéiket mind összepocskolták. Minden pinczébe betörtek, a borokat kieregették a hordókból. A mi használható eszköz volt a pinczékben, azt magokkal ragadták, a mit pedig el nem vihettek, azt használhatlanná tették. Több szegény embertől, ki pinczéjében volt, csizmáit, ködmönét, szürét, kalapját elszedték, – mellöknek puskákat szegezve. Egy 75 éves öreget, miután mindenét prédává tették, czombon lőttek, még csontját is eltörte a golyó. Ezen sebben hihetőleg halálát leli. Épen most jövők tőle, részesítvén őt a haldoklók szentségében. Nemzetemnek még egy fiját sem láttam, ki szabadságunk gyilkolóitól sebbe ejtetett volna, mert vidékünk mindekkorik csendes volt; – Ámde midőn ezen öregnek ágyához léptem, egy boszús borzadalom futotta végig idegemet, és én halált esküdtem hazám ellenségeinek. Az öreg pedig e szavakra fakadott: „tisztelendő uram, megérdemlem én is, hogy hazámért meghaljak, mert 75 év óta szivom levegőjét, és élek az ő javából. Csak azt sajnálom, hogy ráczot nem adhatok a pokloknak. Utolsó fohászom is az lesz teremtőmhez: hogy buldogitsa hazámat.” E szavakat jól megjegyzém, s föltevém magamban, hogy nemzetemnek tudtára adom. – Egy a szőlőkben kéregető reformatus diáktól 5 forintot elraboltak, maga csak futással menekülhetett. Hegyeinkben illy formán ezerekre rugó kárt okoztak. – Utjokban Enying felé, hová mai napon Ireghből mentek, egy nyájat legeltető juhász-bojtárt kifosztottak, és a nyájt magokkal hajtották el, herczeg Batthánynak tudniillik, anyabirkáit, 200 darabot. Ezen rablóknak száma 9 ezerre megy, kiknek féktelenségével reméli Jellacsich legyőzni szabadságunkat. A’ hányszor magyarra lőnek, mindannyiszor elkiáltják magokat: ne magyar, kell-e szabadság! – Azon Jellacsich hozta reánk ezen borzaszló csordát, ki a magyarok között mindenütt osztogatott proclamatiójában testvériséget emleget, egyenlőséget hirdet. Ki a magyarokat azzal akarja lázítani, saját hazájok ellen, hogy ő az uraktól mind elveszi a’ földeket, és egyaránt kiosztja a volt jobbágyok között, csak hozzá álljanak, – és segitsék neki megdönteni szabadságunkat, fügyetlenségünket. Urak, aristocraták, halljátok: Jellacsich, a ti Jellacsichtok, kit ti szép hazánkba hivtatok, és mert késett, reá haragudtatok fejetekre nőtt! – Polgárok, volt jobbágyok, értsétek csak jól, Jellacsich ki nektek gazdag földeket igér, rablókat hozott nyakatokra, hogy munkátoknak véres verejtékét azok egyék, igyák, prédálják, tőlök halált, félelmet, rettegést szenvedjetek, hogy ne legyen, mibe öltözködjetek, ne legyen párnátok, mellyre fáradt fejeteket hajthassátok, mellyen törődött csontjaitokat kinyugosztalhassátok, ne legyen jó falat, mellyel éhségteket, erősítő ital, mellyel szomjatokat lecsillapíthassátok! Ne legyenek szép barmaitok, mellyeken dús földeiteket szánthassátok; mert mind ezek csak Jellacsich és rablóinak competálnak. – Hogy pedig ezzel ámítanak titeket, azt becsületemre állitom, mert én több polgártársaimmal hallottam, egy falunkon keresztülmenő lovas tiszttől, ki magát Jellacsich öccsének adta ki, – és ezen okból hitelt érdemel, hogy Jellacsich ezt akarja. Ne higyetek a kigyónak! Pedig ez megparancsolta katonáinak, hogy balkarjokon fejér kötőt viseljenek, mint a békességnek jelét, Jellacsich ur! még a békességed is gonosz. Servianusaid vérnyomokat hagytak magok után, pusztitás és rablás bélyegzik útadat. Átkozott legyen, örökre átkozott azon bécsi camarilla, a cselszövő asszonyok, és férfiaknak ezen pokla, melly saját vágyainak ennyi inségét hoz áldozatul, – és te Jellacsich semmire való eszköze azon pokolműnek, – iszonyuan bünhödjél! És ama herczegasszony! hihetőleg tudja az ó testamentomból Jezabel királyné, Izrael szörnyének gyalázatos halálát, – vigyázzon magára, – mert Izrael, és a’ magyarok istene nem felejt semmit! Az rettenetes büntetésében.
De most halljátok a zsarolásoknak módját. A’ mi vidékünkön igy hangzott: B. Jellacsichnak város-hidvéghi táborába, Felső-Nyék szállit: 2680 kenyeret 3 font 8 latost, 25 akó bort, 45 öl fát, 70 portio szénát 10 font, 70 portio zabot, 24 kocsit, 16 felszerszámolt loval. Ennyi csak reánk esett; de összesen: 26,000 kenyeret, 16800 itcze bort – és még isten tudja, mennyi ökröt, zabot, szénát, még dohányt és burgonyát is, meg 40 mázsa sót kellett szállitani, és mindenekről quietált C. v. Hartlieb general. Majd megfizeti az öreg harang. A servianusok pedig szabadon raboltak. A’ melly helység a megrendelt időre szállitmányával meg nem jelent, abba lovaspostát küldöttek, jelentetve, hogy ha mindent helyre nem állítanak, executióra ki fognak jőni, és a lakosok késedelmezésöknek tulajdonitsák, ha házaikat lángokban égni látják. Borzasztó, de igaz! Én magam 40 kenyeret süttettem nekik. Mennyi szegényt lehetett volna ennyivel táplálni!
Ime ezeket sietve leirtam, de a borzasztóságot még sem terjeszthettem olly híven, olly élénken nemzetem elé, mint valóságban volt. Ezt csak sietve, hogy tudhassa nemzetem, ki ez a Jellacsich, és milly fegyverrel akarja szabadságunkat legyilkolni. – És hogy ő rablókat hozott nyakunkra, azt mi ő szerinte, magunknak köszönhetjük! De van isten a magasban, és nem hagyhatja el igazságos ügyünket. – Rajta tehát nemzetem! fegyverre, mert nemcsak szabadságunkért, hanem életünkért, vagyonunkért kell küzdeni. – Kinek megmenteni való becses vagyona van, – azt ássa földbe, – kinek barmai vannak szállitsa biztos helyre, mert a merre ezen duló sáska sereg megy, utána rablás és pusztulás nyomai maradnak. Előtte nem tarthatni meg semmit. – Azon vidékek mellyeken átvonult, siralmas bizonyságot tehetnek erről. Mindekkorig azt gondoltam, hogy Fejérvárnál lesz az ütközet, de mint hallom, nagy basszusággal, a gyalázatos ellenség megszökött a fejérvári utról, és Tácznak indult, Adony felé. A servianusok pedig nem egy követik, mint rendes katonánál szokás, hadi sorban, hanem itt ott elmaradozva, kisebb nagyobb csoportokban, páronkint, egyenkint is, hogy annál könnyebben rabolhassanak. Pedig 9000-ből álló rabló csoport, jól fegyverzetten, egy könnyen le nem győzhető. E vidéken maradtak el belőlök egynéhányan halva.
Adja isten, hogy minélelőbb kitisztuljon tőlök édes hazánk! A mi illeti Jellacsich horvát katonáit: közöttük sokan magokat Jellacsich martyrjainak tartják, mondván: mi most, ugy vagyunk, mintha siralom-házban volnánk. Bizony, hiszek istenben, hogy Magyarország Horvátországnak nagy temetője leend, az eltemetettek benne: a szegény horvát nemzet ifju sarjadéka. Szegény, szegény kis nemzet! – Ezen katonák közül sokan megszöknek, hogy magyarokkal ne kelljen harczulniuk. – Azonban Jollacsich vakmerőségének még ez nem lesz utósó következése. Adja isten hogy jóslatom hazudjék! – 1172.
