PEST, OCT. 2.
PEST, OCT. 2.
Mindinkább közeleg az elhatározó pillanat. Előestéje van a nagy napnak, mellyen a koczka vagy jobbra, vagy balra fog fordúlni. Küszöbön állunk, küszöbén, vagy a szabadság és dicsőség templomának, vagy küszöbén a sírnak, mellyből későn fog bennünket fölriasztani a szabadság itéletnapjának tárogatója.
És midőn e sorokat irjuk, a perczeknek illy fontossága daczára is nyugodtan érezzük szivünket dobogni keblünkben, mert egy magyarázhatlan titkos sejtelem világosan mondja: „Magyarország ki fogja állni az ármányok tűzpróbáját, Magyarország szabad és dicső lesz!”
És a mit látunk, hallunk és olvasunk, e sejtelem alapján a meggyőződésnek szilárd oszlopát építi.
Pest városnak népsége, mellyel közönyösséggel, részvétlenséggel vádoltunk, melly közt sok schwarz-gelb elemet véltünk rejleni, késznek nyilatkozik kiállni a síkra, siet szembe állni az ellen csordáival, s visszariasztani azokat, a honnan jöttek, hazájukba, nem! lekergetni a poklokba, honnan küldettek.
Ezerenkint tódúlnak a fővárosból a tábor felé; a képviselők vadászcsapata jó példával ment elő, és hogy ezeknek kivonulása nem lesz sükeretlen, bizonyos, mert mind olly válogatott lövők, kik golyóikat nem szokták a lég ürébe röpíteni.
Városunkban tolongnak a tiszai tájak izmos legényei, gyülekeznek a Kárpát szálas lakosai, minden felől sietnek a veszélyben levő hazát a gaz árulóktól megmenteni, és a nemzet óriási nagyságának erejét a világ előtt megmutatni.
És a fővárosi nép méhraj gyanánt vonúl utánok, utczáinkon kimondhatatlan élénkség uralkodik, fegyveresek egymást érik, majd élelemszállító szekerekkel találkozunk, majd bucsúzó barátokat, testvéreket, rokonokat látunk.
De egyet nem látunk, és ez az aggodalom. Fegyvereseink. úgy látszik, meg vannak győződve, hogy a magyar seregnek győznie kell, mert egy hatalmas szövetséges segedelmével küzd, és ez – az igazság.
E typus vehető ki a már táborban levő seregeken is. Őket is azon tudat lelkesíti, hogy mi nem ármányért, de igazságért, – nem hódítási vágyból, de szabadságért, – nem támadólag, de védőleg harczolunk.
Az önvédelem harcza pedig a legszentebb harcz, ez az egyetlen igazságos háború.
Olly helyzetbon vagyunk, mint azon útas, kire a pusztaságon a pásztor gonosz lelkű bojtárja veszett kutyákat uszított. A ráczok már hónapok óta nyugtalanítják az alföldet.
A horvátok a dunántúli megyéken keresztül már a fővároshoz közeledtek.
A felföldön két kicsapott pap és egy papjelölt rohan be rablóbandájával, mellyet iparlovagokból, kóborló tót diákokból és együgyű kántorokból fótozott össze.
És mig mindezek síkra szállnak, azalatt a Királyhágon túl Urbán a békes román lakosokat ügyekszik föllázítani.
És a gonosz bojtár kárörvendve nevet, mint ránczigálják öltönyünket.
De mi a dühös ebeket szét fogjuk verni, igenis, szét fogjuk verni, mert a nemzetnek az élethez joga van, és mert nemzetet kiirtani nagyobb föladat, hogysem szikláin az osztrák ministerium ármánya is hajótörést ne szenvedne.
Ez meggyöződésünk. És – mint említők – e meggyőződés lelkesíti hadseregünket is a csatatéren.
Hogy állnak ellenben Jellachich emberei? Kényszeríteni kell őket, lövetni kell rájok, hogy a magyarok ellen küzdjenek. Nagyon természetes. Mert nincs egy, de csak egyetlen egy nagy eszme is, mellyel őket vezérök lelkesíthetné. Rablás, dúlás, pusztítás, – ez minden, a mivel őket lehet bátorítani. De mikor volt a rabló bátor és nyugodt, mikor nem iszonyodott, hogy gaztette vészt hoz fejére?
Az igazságban ellenben bizonyos erő van, melly aránylag nagyobb erőnek is képes megfelelni és ezt szétrombolni.
Csak az istenért, ne csüggedjünk! Polgárok! a szabadság napjának hajnalán tétlenűl ne álljatok. Ki csak erőt érez karjával fegyvert forgathatni, legyen az bárminemű, álljon ki a síkra, és közös erővel rontsunk a pusztító ellenségre.
Polgárok! Gyülekezzetek a táborba, siessetek, hogy részt vehessetek a pokoli ármány fölötti győzelem dicsőségében. Győzelmünk csaknem bizonyos, de tegyük azt ollyanná, hogy a historia arany belükkel jegyezze föl napját.
Az oroszlán soká tűrte a körűle történő apróbb boszantást. Most fölverték barlangjából, és nyugtát biztosítani akarja. A szemtelenkedő boszantókat meg kell semmisítenie.
Légy oroszlán, nemzet! mutassd meg, hogy híve tudsz maradni őseid azon jelszavának: „ne bántsd a magyart!”
Ne engedjétek elleneinknek azon örömet élvezni, hogy a „hajdan erős magyar” gyáván elhagyja magát.
Fegyverre tehát, fegyverre! Gyülekezzetek, mint hajdan apáitok, a táborba, és ha férfiasan szembeszállunk a házainkat, vagyonunkat, személyünket, szabadságunkat megtámadott ellenséggel, még csak hírmondója sem marad, ki a hon maradtaknak a Száva partján a veszteséget elpanaszolhassa.
Bátran a csatára, honfiak! A haza és szabadság minden előtt. Fegyverre, fegyverre! – Sz.
