A CAMARILLA POLITICÁJA.
A CAMARILLA POLITICÁJA.
Minél belebb visz bennünket egyik nap a másik után az események tömkelegébe, annál inkább foszlik, az ellenünk esküdött ármány alattomos működéseiről a titok fátyola; s pár nap múlva tán egész irtózatosságában álland előttünk, a kiirtásunkra szőtt pokoli tervnek minden szála.
Ugy örültünk martiusban, a háromszázados küzdés után olly szokatlan diadalnak! S örömünkben nem is igen gondaltunk rá, mikép ama háromszáz éven át szakadatlan kitartással követett absolutisticai politica, sokkal mélyebb gyökeret vert immár a császári udvar közelében, semhogy tartanunk ne kellene, miszerint a tavaszszal róla lemetszett gallyak helyett újak nőnek, mellyek lombjainak sötét árnyékában, könnyen elfonyadhat ifju szabadságunk fiatal növénye.
És pedig a királyi szék zsámolyánál fetrengő undok sátán fajzat, most merészebben teszi játéktábláján a vonásokat, mint elődei tették.
Metternich politicája volt: lassú halállal csendesen ölni el a nemzetet.
A schönbrunni kastély Tábori Erzsókja, egyszerre akar bennünket Caraffáival kivégeztetni.
A merre tekintünk, ellenséges fegyver villog körülünk mindenütt, s a kezeket, mik e fegyvereket ellenünk szegzik, az osztrák ház emelte föl, legyilkolására a magyarnak, azon magyarnak, kinek kezét csókolhatná meg, mert ennek köszönheti létezését.
A nyomorúk! ...
Martiusban még csak a pénz és hadügy kezelésétől akartak bennünket fölmenteni; azt hitték, hogy a nyerés örömében e keveset majd visszaengedjük nekik. Csakhogy mi meg igen jól tudtuk, mikép e kevés engedélylyel jobb és bal kezünket adnók oda, mik nélkül mozogni igen, de tenni nem foghatunk.
Azért törvényes jogainkból egy hajszálnyit sem engedtünk. Később, a hosszas együttlakás accidentiájaként, adósságaikat akarták nyakunkba róni. Ugyanez időben hirlapjaik által, „nagy lelkű magyar nemzet”-nek dicsérgettek bennünket.
Nem ért a tyúkászás semmit; azt mondtuk: fizessen, ki az adósságot csinálta.
Dühbe jöttek. Látták, hogy szemünk sokkal inkább fel van nyilva, és sokkal szilárdabb önakarattal birunk, semhogy egy könnyen újolag vállainkra changirozhatnák a jármot. Tehát elhatározák végkép megsemmisíttetésünket. Életünk ellen törtek.
Hogy azonban, tervök sikerülte esetére, a világ előtt mindenből kezöket moshassák, egy gyalázatos, de ördögileg ügyesen kiszámított politicához folyamodtak.
Az áttalok nyakunkra hordott idegen nemzetiségekkel akartak bennünket fölfalatni. Ezeket huszitották, fanatizálták, ezekkel kezdettek irtó háborút ellenünk. Pénzt, fegyvert és vezéreket ők magok küldtek a lázadóknak. A részünkön levő katonaság tiszteit megvesztegették, hogy embereinket épen torkába állítsák az ellenségnek, megengedték nekik, hogy pro forma lőhetnek, de csak a levegőbe. A szenttamási első csata vezére megparancsolta tüzéreinknek, hogy a tornyot, mellyből a ráczok mozdulatainkat szemmel tartották, le ne merjék lőni.
Gondoskodtak, hogy saját véreink közt is a meghasonlás maszlagát hintsék szét. És, bár – fájdalommal valljuk be – akadtak fiaink közt Brútusok: olly hosszú idő alatt sem sikerült az osztrák háznak bennünket annyira demoralizálni, hogy a nagyobb rész becsületességén, e tervének meg ne kellett volna törnie.
Oda vitték a dolgot, hogy velök szünetlenül csak alkudozó első kormányunk, szép szerével nem birván, hatalommal nem mervén őket gazságaikban megállítani, – lemondott. Azt hitték, meg fog rettenni a nemzet, s bomlás szélén látva magát, azon utósó eszközhez nyúl, mit a historia ílly esetben egyedül mutat sikeresnek, azaz dictatort választ magának, s ez által a forradalmi térre tettleg kilépvén, önmagunk fogjuk kezökbe adni az ürügyet, hogy a már e végett előre Pest környékére rendelt idegen katonasággal, a „rend helyreállitás” szokott czíme alatt, ránk törjenek.
Számításukban szörnyen megcsalódtak. A nemzet a törvényesség korlátai között megmaradván, ki volt kerülve a számunkra kivetett tör; és ők kénytelenek voltak hüvelyben hagyni fegyvereiket.
Tudták, hogy István főherczegben sokat bízunk, s ha valaki, ő az, az osztrák házból, kitől a dolgok kiegyenlítésére nézve valamit várunk. Reménységünknek ez egy kapcsát is összetörték. Nagy ügyességgel oda vivén a dolgot, hogy egy felől a nemzet látva, mikép nádorának legkisebb befolyása sincs, benne vetett bizalmát elveszítse; másfelől maga István is tapasztalva, hogy belőle a camarilla csak gúnyt és játékot űz, – hivataláról lemondjon.
Mind a kettő megtörtént.
Itt volt a legjobb alkalom, egy olly teljeshatalmú királyi biztost állítni a dolgok élére, ki az általok kezébe adott zsineggel fogja megfojtani bennünk az alkotmányos életet; más részről, a katonaság fölötti főparancsnokság is ennek adatván át, a hadügyministerium tettleg nullificálva, tőlünk a fegyveres erő elvéve levén, megfosztattunk volna az önvédelemnek még csak lehetőségétől is.
E terv megdöntésében már a sors is jó ügyünk mellé szegődött. A teljes hatalmú királyi biztos, a végsőig elkeserített nép fékezhetlen dühének lőn szomorú áldozata.
Az oldalunk mellé állott katonaságnak, a sárgafekete zászlók és ugyanollyan szellemű tisztek alá visszaparancsolása, sikeretlenül hangzott el. Az általok gépeknek hitt emberekben sokkal nagyobb honszeretet él még, semhogy elég alávalók tudnának lenni, a haza és királynak esküdött hűséget megszegni, s zsoldosává lenni a gazság és ármánynak.
És e nemzet-gyilkolási kisérletek, mind a király nevében történtek.
De a nép ismeri királya szelid lelkületét, kitől az illy álnokságnak még csak gondolata is távol van; tudta, hogy a nevében kiadott törvénytelen rendeleteket nem a fejedelem irta alá, hanem hóhéraink, az ő beleegyezése, sőt tudta nélkül használják föl, rosz czélaik kivitelére, a nép előtt szent királyi nevet.
És igy, intézkedéseikről önkényt lefoszlott azon nymbus is, mellyel tekintély szerzés végett, azokat körül akarták övezni.
Azon pontra jutott tehát már a camarilla, honnan többé saját gyalázatával visszalépnie azért sem lehetett, mert a véletlen lefödte minden terveiről az álarczot, olly adatokat játszván kezünkbe a sors, mik gazságának kiáltó bizonysági leendnek, a historia örökemlékű lapjain.
Most tehát nyílt csatát kezdett az igazság ellen, s mit annyi és olly ügyesen szőtt ármánynyal kivinni nem tudott, most fegyverrel kezében élethalálra küzd, hogy az alkotmányos magyar nemzetet a föld színéről eltörölje, s fegyverrel hódított tartományává tegyen bennünket Osztriának.
Megengednéd-e te, ősi vitézségedre büszke, szabad magyar nép, hogy belőled rabszolgát csináljanak, s hogy mint olly rabszolgának, ki szabadságát védelmezni nem akarván lett azzá, szemedbe pökjön egész Európa?..
Hah! e gyalázatot, hol van olly galád, ki bevárni akarná? Föl, fegyverre és táborba minden magyar, ki még vesztegel, hogy rettenetességünktől elborzadjon a gonoszság; mert nekünk egyszerű gyözelemmel beérni nem szabad, nekünk végkép meg kell törni a kigyófajt, hogy fejét többé ellenünk ne emelhesse.
Most nincs szükség véres kardot hordozni szét a hazában; népfölkelésre hívó jelűl. A leégetett s porrá dúlt falvak és városok, kegyetlenül legyilkolt hazánkfiainak ártatlan vére kiált boszúért, iszonyú boszúért a néphez, és a népek igazságos istenéhez.
Azért harczra, hazámfiai, köszörűjünk fegyvert, a kipusztításunkra esküdött csorda ellen; tegyük semmivé először e hóhérokat, azután majd számolni fogunk azon nagy asszonynyal és embereivel is, kik olly hallatlan gazsággal akartak bennünket legyilkoltatni, minőre még példát a világhistória nem mutat.
Jó királyunk meg van csalva, szegény hazánk elárulva. Csatára tehát! mert különben mind egy lábig ki fognak bennünket irtani. A mi harczunk a legszentebb, mit valaha nép vívott. – Szathmáry Károly.
