PEST. OCTOB. 8.
PEST. OCTOB. 8.
Nagy időket élünk. Órák és perczek világeseményeket szülnek. Megmozdultak a népek; trónok inganak, és királyi bíborok halványúlnak.
A magyarnak ezer éves élete koczkán áll. Tenger ellenség vette körül e hazát. Horvátok és ráczok, tótok és szászok és oláhok kelnek föl elpusztítani e nemzetet utolsó emberig. Bánátban falvak égnek; a dunántúli vidékeket rablócsordák nyargalják át; Erdélyben hetven falu támadt fel vérbe borítani a haza szent földét. Vész és nyomor a merre tekintünk. Ezerek futnak feldúlt falvaik és városaikból, elhagyva családi tüzhelyöket, szegényen, kifosztottan, idegen földekre, hol lehajthassák fejöket, s a szánakozástól egy falat kenyeret koldulhassanak éhező gyermekeiknek.
Ki hozott ránk ennyi vészt? Ki gyújtá fel ellenünk a sorsnak haragját? Mi nem bántánk senkit. Megadtuk a császárnak, mi a császáré, istennek a mi istené: és mégis gazdagokból szegényekké lettünk, békés polgárokból földönfutókká, hívő keresztényekből kétségbeesettek, istentagadókká. Igy sohajt fel sírva a hajléktalan, a tűzhelyétől elzaklatott szegény nép.
És e szegény népnek semmi más vétke nincs, minthogy magyar és szereti a szabadságot.
És mivel magyar és szereti a szabadságot, s azt örömest osztja meg más ajkú rokonaival is, felbujták ellene a ráczok és tótok, horvátok és oláhok vak csordáit és pusztittatják velök és öldököltetik, legyen agg vagy csecsemő, nő vagy férfi, a magyart és pusztittatják a király szentséges nevében!
A király nevében dulta fel a rácz csorda Járeket s Temerint, Fehértemplomot és Debeliácsot; császári királyi ágyúk dörögtek Perlasznál; osztrák császári fegyverek villogtak Fehérvár vidékén; császári királyi vitézek lőtték verebekként a védtelen gyermekeket a pákozdi szőlőkben, lovagias harczosok fertőztették a nőket; a császár nevével költe fel Urban hetven oláh falut Erdélyben.
Hallott valaha a világ olly szörnyűségeket, mint a magyarral végbevittet? hallotta valaha azt, hogy a király öldököltesse saját népét, azon népét, melly iránta és koronás ősei iránt három századon át rendíthetlen hűséggel viseltetett, melly fejedelmi székét többször megvédte a veszélytől! Forgassátok át a világtörténet lapjait és nem találtok illy óriási hálátlanságot, egy nemzet nemessége irányában.
Vagy talán, ha a fejedelmek betegek, szabad nevökben a nemzeteket irtani és megsemmíteni? Vagy csupán a magyarnak jutott e sors, hogy minden elhagyja? Elhagyják királya és nádora, elárulják honfiai, és vészt és pusztulást szórjon reá azon katonaság, mellyet most is táplál.
Meg valánk ingatva isten iránti hitünkben. Mert elfordultak tőlünk saját fiaink, kikben bízánk. Nem nyilt meg ügyünk mellett a papság imádságos ajka; szétfutamodának nagy uraink, árulókká lettek, kiktől segélyt váránk. Kétkedni kezdénk, hogy van gondviselés, egekben.
És volt gondviselés! Isten sokáig türelemmel nézte e szörnyű sáfárkodást, mert meg akará kisérteni a magyart, a rég hivalkodót, a gyarlóságok fiát, van-e még benne erő, megbir-e még küzdeni az óriási vészekkel, mint hajdan a tatár és török ezrei ellen, mint Szent László és nagy Lajos a Hunyadiak és Zrinyi korában. Meg akarta kisérteni és látni, ha valljon érdemli-e e nemzet, hogy még tovább is fenmaradjon, vagy halálra jeleltessék ki a sors könyvében.
És megriadának a vész harczosai s felverték e nemzet hosszú álmait. Fegyvert fogott a hajdani nagy ősökre méltó unoka s megmutatá a magyar nép: hogy még van erő izmaiban és kész megküzdeni szabadságaért, lételeért a pokol minden ármányai, a hálátlanság százfejű szörnyei ellen. S látá isten, hogy e nemzet még sem hagyta el magát, hogy van benne életerő, s hogy méltó a fenmaradásra és kinyujtá segédkezeit, égbekiáltólag igazságos ügye mellett.
A koczka fordulni kezd. A szunyadó oroszlán ébredez, hogy széttépje ellenségeit. Reszkessetek ti, kik ellene támadtatok nyiltan, és ti, kik titkon, kik elárulatok nemzetiségét és szabadságát. Jaj annak közőletek, ki csak egy szőrszálát meggörbíté.
Közelgenek a számolás napjai. Hurban vandalusai szét vannak szórva, a fennen dicsekvő Jellachich gyáva futamodásban, Rott tábora semmivé téve, és kik elárulák a szabadság szent, ügyét, utól érte őket az isteni boszú. Zichy bitófán halt meg, Lamberget tetszett a souverain népnek törvényes formák mellőzésével mint alkotmánysértő honpolgárt kivégezni, és a magyar legnagyobb ellensége, hasonlólag polgára ez elárult hazának, az osztrák hadminister, gróf Latour, Jellachich czimborája, Magyarország minden nyomora és inségeinek kútforrása, Bécsnek utczáin felakasztva függ.
Igy álla boszút választott népeért a magyarok istene. És ha isten velünk, ki győzhet ellenünk?
Nekünk diadalmaskodni kell, mi diadalmaskodni fogunk gaz ellenségeinken, mert ügyünk a legszentebb ügy, mellyért valaha nép vérét ontá. Mi győzni fogunk, hogy ha le nem teszszük kezeinket a fegyverről, hogy ha szemmel kiséjük mind azokat, kik, nyilt ellenségeink, mind azokat, kik titokban lappangva ármánykodnak ügyünk ellen; ha kikémleljük a reactio alattomos ördögeit, kik hintik a konkolyt és kigyósziszegéssel bujtogatnak.
Ébren légy nemzetem, még nincs vége a harcznak. Még nagy küzdelmek várnak reád. A felbujtott népségek még forronganak, a bécsi százfejű hydrának, melly három század óta űzi cselszövényeit, még minden feje nincs megtörve. El ne bizzuk magunkat az eddigi szerencsén. Sokat segítének rajtunk a véletlenségek. Legyünk okosak és vigyázók, hogy mikor a véletlenség segedelmei elhagynak, karjainkra támaszkodhassunk.
Isten van e nemzettel és e nemzet csak akkor fog elveszni, ha ön magát elhagyja.
