PEST, OCT. 8.
PEST, OCT. 8.
Az igazságos isten haragjának mennyköve ismét lecsapott a népek közé.
Kifáradt hosszú béketűrése a fejedelmi udvarok által űzött ármányok istentelenségein, s fölforrott boszúja a népeken elkövetett gazságok égbekiáltó nagyságán.
Látta a királyok önző, haszonleső sáfárságát a gondviselésök alá bízott népek java fölött; látta a számtalan árulást, mellyel egyes fejedelmek személyes jó indulatát az udvaronczok csalfa serege méreggé keseríti; s látta a nehéz lánczokat és kinzó padokat, mellyek az elámított nemzetek jóhiszeműsége s becsületes ragaszkodások számára a fejedelemhez, törvény, igazság és szent eskü ellenére titokban ismét készíttetnek.
Tovább nem tűrheté a királyok tehetetlenségét vagy rosszaságát; nem a hamis őszinteség köpenyébe redőzött camarillai ármány bűneit; s nem a népek szolgaságát, vagy szolgaságba erőtetését. Az emberiség elvesztette volna hitét istenhez, kétségbeesett volna jósága felől, s eltéveszté vala megkülönböztetni erényt a vétektől s jogot az erőszaktól, ha ez büntetlenül is tovább igy marad vala.
Szólott – s villáma véres forradalmat gyujtott Bécs városában, s talán eddig egész Austriában lánglobogva ég a tűz, melly fölemészti a királyi önkény s udvari csalfaság utósó szálait, és elválasztja külön a szabadság aranyát a zsarnokság meszes fövenyétől.
Nagyszerű – világeseményű perczeket élünk. Itt az idő, midőn isten kiragadva hűtlen földi képviselői kezéből a népek sorsát, saját magoknak adja át azt cselekedni vele úgy, s a miként legjobbnak vélik. Most gyáván visszahátrálni annyi, mint saját kezeinkkel vonni igát nyakunkra, s eszeveszetten hegyébe ereszkedni azon kardnak, melly önvédelmünkre, megszabadításunkra adatott.
Austria nyilt, véres forradalom közepén áll; s Magyarország leggyalázatosb ármány s árulás miatt harczban, háborúban saját földünk idegen nyelvű lakosával, és saját elámított, megcsalt királyunk seregeivel!
Mindkettő egy forrásból támadott. Felszinén fejedelmi atyáskodás, dynastyáhozi hűség, birodalmi egység s annak java mint hamis fény lebeg; a fenéken iszap, Magyarország eltörlése, Austria elnyomása s minden szabadságérzet kiirtása feketlik. – S e dögletes forrás maga a királyi udvarban fogamzott, s maga a dynastia némelly tagjai s átkozott szolgái által élesztetett, tápláltatott.
De nem lehetett tengerré nőnie, hogy az egész birodalmat elönthesse. A forrás ma szét van rombolva, s a forradalom mint óriás kő borúland rá elzárni – megölni őt örökre.
Az igazságos isten haragja gyorsabb volt, mint a bűnösök gondolák, s az ocsmány véteknek sarkát tiprá szét az érdemlett büntetés.
Austriától el akarták martiusi győzelmeinek arany gyümölcseit rabolni; az egész birodalom javát a dynastia s néhány uzsorás pénztőzsér hasznára kizsákmányolni; a nép szabadságérzelmeit katonai vas vessző alá hajtani, s gyengévé tenni minden nemzetiséget benne, hogy rajtok erős épületet alkossanak, fön az önkény uraságára, len mély tömlöczőket a szabadság vértanúinak! – S im Bécsben forradalom ütött ki. Borzasztóbb, mint volt a septemberi, majusi, vagy martiusi. Latour, a camarilla s reactio leghősiesb ördöge, agyonveretett s lámpaszegre akasztatott. Zsófia herczegasszony, az udvari ármányok ügyes pókja, Nassauba kénytetett szaladni. A király saját palotájában fogolyként két nap őriztetett, sept. 8-kán pedig megszökött; a nép mit mindent nem fog még tenni?! – Ez az ármány jutalma, ez az igazság győzelme!
Magyarországgal még ocsmányabbul akartatok bánni. Föllázítottátok ellene a király nevében, a király parancsával, katonáival, ágyúival, pénzével és tekintélyével a ráczot, horvátot, oláhot, tótot, szászt, hogy önmaga testén szétmarczangolva erejét ti annál könnyebben üssétek le haldokló fejéről az ősi dicsőség vitéz sisakát. Midőn Jellachich már vad dühhel pusztított az országban, elküldtétek Lamberget, hogy békekötés szine alatt torkon hagyjátok ragadni az egész országot. Majd később neveztetek ministerelnököt, kit az ország nagyobb része nem ismer, a kisebb, melly ismeri, utálja. Tovább mentetek, föloszlatátok az országgyülést, midőn az ország élete hajszálon látszott lebegni; eltörlétek a megyéket, városokat stb. hogy semmi gátja ne legyen roszaságtoknak; fölfüggesztettétek az egész alkotmányt, mit a rosz első Leopold s vérszopó vezére Caraffa sem tőn; ostromállapotba tettétek az egész országot, mintha zsiványok bűnbarlangja volna; s végre Jellachichot, a rablót, a honpusztítót, a horvát zsarnokot, a magyar hóhért, a becsületszegőt, s a gyáva tábornokot, királyi biztossá, királyi helytartóvá neveztétek.
Ennyit tettetek. Egy napon egy rendeletben annyi törvény, alkotmány- s isteni igazság-ellenes bűnt követtetek el, mennyi roszat az összes osztrák dynastia és camarilla csak 3 század alatt tőn; mennyit XVI-dik Lajos soha sem mert tenni népe ellen; s mennyire a király beteges tehetetlen voltával még soha udvari ármány Európában, sőt Ázsiában sem élt vissza és űzött gúnyt – gyalázatot!
És im mi lőn következményök? A lázadások naponként törpűlnek a fölkelt óriás magyar nemzet ereje alatt, s az idegen nép mindenütt cserben hagyja bujtogatóit. Szent Tamás maholnap el lesz foglalva, s ha nem hajlik – kiirtva az ellenséges rácz faj. Jellachich seregének nagyobb része elfogva, lefegyverezve, vagy megsemmítve, s ő maga néhány ezernyi táborával osztrák szélek felé siet – segélyt nyerni talán, de bizonynyal sirját találandja. Lamberg meggyilkoltatott. Récsey lekaczagtatott. S a sok törvénytelen rendelet, engedelmesség helyett ellentállásra hivta föl a nemzetet, meghalni inkább karddal kezében szabadsága mellett, mint szolga lenni, habár a király parancsolná is – alkotmánya ellenére.
Sőt még két nagy nevezetesség is történt. A nép, melly századokon át buzgó hűséggel ragaszkodott királyához, adózott neki kényelemre, pompára utolsó vércsepjeiből, s bizott benne, mint gyermek apjában, látta azt, hogy hűsége bére kiirtás és elpusztúlás; verejtékkel áztatott adójával ellenségei segíttetnek, s a király nem tudja vagy hallgat hozzá; és hogy mindennap inkább igazolva látja személyén, szomszédján, vagyonán és szabadságán a Zsoltár szavait „Jaj annak, ki a fejedelmek szavában bízik:” – ekkor a nép gondolkozóba esett, és azóta folytonosan gondolkozik, a királyok gyarlóságain, a királyi udvarok roszaságán, s az ellene mindennap kitörhető boszús hatalomról: pedig ha a királyság alapja maga a nép szivében, eszében ingadozni kezd, nincs többé szuronyuknak hatalma soká föntartani ama bársony széket!
És másodszor, a nép fölébredve álmából, restségéből, érezni fogja erejének mérhetetlen hatalmát. Látni fogja, hogy istennek képét nem a királyok, de ő maga viseli, mert legközelebb áll mindenhatóságához! Érezni fogja, hogy a hatalom túlterjedésének nincs senki másban biztossága, mint egyedűl a nép által e czélra fölruházott tisztjeiben, kiket jutalmaz vagy elűz érdemök vagy bűneik mértéke szerint. És végre el fogja hinni, hogy a királyok istentől nyert hatalmáról szóló mese ocsmány hazudság, sőt ha isten rendelte valamire őket, az nem népöknek nyomorgatása, nem rajtai zsarnok uralkodás, hanem kötelességben áll, melly azt parancsolja – „boldogítsd népeidet teljes erődből, minővel én és ők fölruháztunk e czélra téged.” Ha a király ezt nem teljesíti felelős érte istene és nemzete előtt.
Igy fog s igy gondolkodik már most is a nép a királyokról. Soha még emberi erő népszerűtlenebbé a királyság eszméjét Austria s Magyarországban nem tette, mint maga a reactio s camarilla azt nyolcz hónap óta tette. Talán ez is bizonyítja, hogy nem emberi erővel működött – de ördögivel. – Á. E.
