ÜDVÖZLET A SZABAD NÉPEKHEZ.
ÜDVÖZLET A SZABAD NÉPEKHEZ.
Seyd umschlungen, Millionen!
Diesen Kuss der ganzen Welt!
Diesen Kuss der ganzen Welt!
| Schiller. |
Kik lakoztak a Tajótól a Volgáig, a nagy Atlanti öböltől a jeges tengerig, népek, legyetek tőlünk üdvözölve!
Ime, eljött az időnek teljessége, az ur meglátogatá népeit, és kihozá őket a szolgálatnak házából, és fölemelé dicsőségre, a mellyre kezdetben teremtette: hogy legyen a nép az, a minek lennie kell: ur és fenséges, a mit kiérdemelt istentől, a szabadság véres küzdelmeiben.
Mert testvérekké tett bennünket az ur, a ki teremtett, a szabadság szerelme által, kik valánk egymásnak ellenségei és vérszomjuhozó tigrisei, a zsarnok királyok kezében.
A szabadság édes közös nyelvén szólt ő mihozzánk, a tavasz mennydörgéseiben, a galliai alpesek Sinai-hegyéről:
„Megpróbáltalak és megkisértélek, én népeim – mondá isten – és érdemeseknek találtalak arra, hogy legdrágább kincsemet megoszszam veletek!
Adtam reátok százados csapásokat, kiöntém földetekre jégterhes felhőimet, megeresztém pusztító villámaim tüzét; elküldém hozzátok az éh- és döghalál sápadt angyalait; küldék ördögöket, jesuita-mezben, kik szent nevemben és keresztem alatt ontassák a testvérrel testvére vérét; adtam bíborpalásban hóhérokat, koronás fővel császárokat és királyokat, az embergyilkolás és háborúk eme páratlan missionariusait; halmoztam reátok temérdek roszat: – hogy megpróbáljam, valljon elég erősek-e vállaitok, hogy elbirjátok s megőrizzétek a mennyei üdvök legnagyobbikát: vagy helyetekbe egy újabb, nemesebb nemzedéket ültessek a föld szinére!
S íme, emberűl megálltatok a kisértetek tusáiban! Kevésben hívek voltatok; többre bizlak ezután: menjetek be a szabadságnak örömébe!
Legyetek szabadok, mint égi testeim, a végetlen ürben, és hasonlólag ezekhez, a szabadság szent kötelékei által legyetek egymásnak testvérei!”
Igy szólott az ur, a népek istene, és szava elhatott mihozzánk is, kik vagyunk az ő Jeruzsálemének, a civilisatiónak, elszánt őrei kelet felől.
Szabad népei a világnak, fogadjátok üdvözletünket!
Akarjátok tudni, kik vagyunk, honnan jövünk, hogy idegen s nem hallott nyelven szálunk előttetek?
Történetünket hiába kérditek; magunk sem tudjuk; meg volt irva egykor dicsőségesen; de a földgyomra elnyelé, s csak itt-ott akadunk egy óriás betűre, száz zúzott koponya közt egyegy izmos karra; a kar magyaré volt, a koponya ellenségeinké.
Kérdezzétek meg az ősz Dunát, e büszke nagy folyamot! A föld kerekségén csak ez ismer bennünket. Sok vérünket megitta már, sok század óta hallja szép nyelvünket; kérdezzétek meg őt hallott-e valaha magyar ajakról megszegett becsületszót? ivott-e valaha nemesebb és lángolóbb vért, mint a magyar vér? hallott-e valaha szebb dallamát nemesebb búnak, tisztább örömnek, szentebb ömlengését hűség és honszerelemnek, mint magyar ajakról? Kérdezzétek a Kárpátokat, a magyar szabadságnak istenkéz-rakta eme védbástyáit; valljon látott-e büszkébb, nemesebb, barátságosabb s rettenetesebb vitézeket, mint a magyar daliákat? látott-e kedvesebb angyalait szív- és honszerelemnek, mint a magyar faj tűzkeblű hölgyeit? –
Honnan jöttünk, nem tudjuk; eredetünk titok, mint az ó világban a Nilus folyamáé, mint a világrémítő üstökösé. Csak mesében daloljuk el apáink csodás vándorlásait, mint a bibliából az első ember mythologiáját. De hogy hová megyünk? ha kérditek; felelet: oda, hová ti is igyekeztek, hol az isten lakik, a népek istene: a szabadság Kanaánja felé.
Ezer éve, hogy itt lakunk, közepette a despotismus Saharajának: egyedül és örökké zöld oazis, egyedül és örökké szabad nép.
Történetíróink Ázsiából származtatnak, a világ közös bölcsőjéből: talán mert ott a mesék hazája van, talán mert keleti tűz lángol vérünkben.
De nekünk nincsenek atyánkfiai e széles földön sehol; egyedül állunk, mintha nem is a földről származtunk volna, egyedűl, mint csillagos égen az üstökös, mellytől a többi csillag megréműl és futva helyet ad neki; hisz ha helyet nem adnának neki: felgyújtaná az eget, mert nem tudna hová menni a csillagóriás, mellynek hazája nincs.
„Ezer évig laktunk e földön; soha e hazát nemzet úgy nem szerette, mint mi szerettük; és mégis, ha ma elmennénk róla, holnap már nem tudná senki, hogy itt valánk. Mint az elégett naphthaláng, melly égést nem hagy maga után, mint a zivatar, melly a tengerbe irta nevét, nyom nélkül múlnánk el innét, az utánunk jövő idegen nemzedéknek nem kellene elébb az obeliszkot ledönteni, mellyen tetteink emléke irva van, hogy győzelme bálványait helyébe állíthassa. – Dicsőségünk jele vérrel irott betű, s ki fogná megmondani, ha egykor elenyésznénk, hogy az a tér, melly most ollyan szép zöld, egykor olly piros volt! s az a négy folyó egykor országunk czímerében piros mezők között folydogált keresztűl.”*
Jókai: „Az üstökös útja.”
Nem tudjuk, honnan jöttünk ide; de azt tudjuk, hová megyünk: véres holt testek halmain keresztül – a szabadság országa felé.
És tudunk egyet, egész bizonyossággal, és ez az: hogy barátotok, testvéretek ohajtunk lenni, és szabadok lenni veletek; dicsőségtekben osztozni úgy mint küzdelmeitekben, – és élni örökké, mint szabad nép, mert ezt kiérdemeltük ezer éves küzdelmeinkkel, – s mert hiszszük hitünk szent vallásával, hogy meghalni csak azt engedi isten, ki azt megérdemli!
De mi nem érdemeljük a halált!
Sőt ha igaz, hogy a törhetlen hűség s önzéstelen szeretet a legnagyobb erény, s a szabadság és jog igazságos tusáiban kiomlott vér a legkedvesebb áldozat isten előtt: akkor reánk kétszeres élet és hosszú dicsőség vár!
Egyedüli vétkünk az: hogy e szép földön lakunk, melly ezer év óta iszsza vérünket, s hallgatja szabadság-dalainkat, mellyeknek varázshangjaira, rabszomszédaink zsibbasztó álmaikból fel-felriadnak.
Titeket hívunk fel, ellenségeink! Nem bántunk-e veletek érdemeteken felül, mint nemes hódítók? nem osztottuk-e meg veletek a legdrágábbat, szabadságunkat, mellyet általunk ismertetek meg? Nem ápoltunk-e kebelünkben benneteket, mint kigyófajzatot, s midőn megmartatok hűtelenűl, csak megvetettünk, holott elszeldelhettük volna fejeiteket? – Hányszor kizsákmányoltátok hűségünket, cserben hagytátok bizodalmunkat, – s midőn vétkeitek rovása megtelt, mi újat vettünk kezünkbe, várván megtérésteket!
Rovás rovás után bemetszetett, a leszámolás könyve betelt. Annyi hitszegést csak isten képes megbocsátani! Mi hüvelybe eresztők fegyverünket.
De ti kiirtatásunkra esküdtetek, mint a gyáva szolga ura élete ellen, – kiirtására a szabadságnak, melly szívünk véréből virágzott fel; rabló csordákkal megtámadtatok: most már kard ki kard! Az oroszlán megrázta sörényét, s halált esküszik a szabadság ellenségeire!
A szabadság győzhetlen legiói megindultak; jelszavunk ez: testvéri frigy minden szabadságért küzdő népnek; átok és halál a zsarnok hatalom vak csordáinak!
Isten van velünk, szent ügyünk küzdelmeiben! – Kolmár József.
