PEST, OCT. 9.
PEST, OCT. 9.
Nincs miért elpirulnunk, hogy három hosszu század óta némán néztük a világmozgalmakat; nem kell szégyelnünk, hogy az uj kor eseménydús története, mellyet más szabad nemzetek fejedelmeik elitélésével, számüzetésével, s egyéb szinte egész Európát átalakító jelenetekkel gazdagítának, reánk mint idegen mostoha kezek által mozgatott gépre sajnálattal tekintett. Ugy látszik a gondviselés ezen ős bátor magyar fajt nem puhúlni, hanem csak pihenni engedé egy nehéz nagyobbszerű, dicsőbb, czélját el nem hibázható műkivitelre.
Nem Stuart- avagy Bourbonféle háború az, mellyben már is diadalmasan részt vevénk; az ármánynyal küzdő világszellem harsogó szózata az, melly minket első jeladásra mindjárt készen talált. A zsoldos hatalomnak lejárt már ideje; a fejedelmeket környező katonaság öntudathoz jutván, undorral kezd a cselszövényekkel befont koronáktól elfordulni, s szinte pirulva óhajt a nép közé vegyülni, mellyből származván, annak véres verítékén tápláltatik. Európa körülbelől harmadfél millió sorkatonát táplál; de hogy e katonaság többé már nem gép, s életnélküli eszköz, mellyel szeszélyes fejedelmek parancsaira, vagy istentelen titkos tanácsosok intéseire, országokat hódítani, s ártatlanokat felkonczolni lehetne: azt hathatósan bizonyítja a juliusi király gyalázatos bukása, a porosz királynak Potsdámba való többszöri megszökése, a Habsburgi ház vad gomba gyanánt termő ármányainak sikeretlensége, és a telhetetlen éjszaki autocrat önmegtagadásba kerülő defensiv eljárása.
A szabadság érzete a társadalmi élet két legszélső tagjait hozta egymással összeütközésbe. Népek és uralkodók állanak egymás ellen, az utóbbiakat környező álfény tünedezik, s a nép észrevéve a korona köpenyébe burkolt gazságokat, nevetve sajnálja eddigi önbutaságát.
Igenis, népek és cabinetek harczolnak egymással, s kételkedhetni-e ezen harcz mikénti kimenetelén? A népnek győzni kell, s az győzni is fog, mert vezére a szivében lakó emberi érzelem, fegyvere az igazság kardja, mellynek csorbíthatlan éle előtt egymásután hullanak szét a zsarnokság kovácsolta rablánczok szemei.
A bécsi cabinet, mellyet isten vagy inkább az ördög sötétséggel áldott meg a magyar szabadság legyilkolására bérlett czinkosai iránt példátlan bőkezűséggel viselte magát, pénzzel, szerelemmel és mindennel kínálta Jellachichot s társait, csak hogy a magyar nemzetet ha ki nem is írthatják, legalább megtörjék, ezen cabinet, mondják, nem gyanítá, hogy ha mi e sáskasereg pusztításait nyugton nézzük, a dinastia ugy járna, mint a vén Lear király, ki bőkezüsége miatt nyomorult sorsban elhagyottan bolygott ide s tova, mig utóljára a tőle egykor olly mélyen megsértett leánya vette őt, sorsát tovább nem türhetve, ápolása alá. Mi jól tudjuk, hogy sok falvaink elpusztítása, több ártatlan testvéreinknek felkonczoltatása, réteinknek polgárháború általi megfertőztetése mind a korona közelébeni büzhödt forrásból eredett. De mind a mellett, ha a reactio bűneit megbánván, pirulva forduland (ha mig van benne valami szemérem) hozzánk: akkor mi folytonos csalatásunk daczára is, Cornelia szerepét viendjük, ki midőn ősz apja előtte letérdelve kért tőle bocsánatot szinte leborulván fölállásra kérte ősz apját, mivel, úgymond, ő csak gyermeki kötelességét teljesítette.
A magyar nemzet nem akarván tanúja lenni az őt és a dynastiát meggyalázó jelenetnek, oroszláni méltósággal, de tigrisi dühvel ment Jellachich elhirhedett tábora megsemmisítésére, ki is kevés számát harczosaink bátorságot s hazaszeretetet sugárzó arczát alig pillantván meg társai katonai becsületét pellengérre téve a fegyverszünet első perczeiben a leggyávább módra megszökött.
Bécs felé sietett az eszeveszett ármány hizlalta kalandor, képzelődésében kétségen kivül büntől fekete zászlója alá uj seregeket látott már szállani. De szörnyen csalatkozott. A lámpán boldogult néhat Latour őt a legszükségesebb perczekben hagyá el, mi alatt a Rott vezérelte tartalék csorda dicső seregeink által bekeríttetett, s alkalmasint mig e sorokat irjuk, a főfő csordavezér is hasonló sorsra kerül.
Az istentelenségek lánczolata szét van törve, a reacto tervei köd gyanánt oszolnak, a szabadság elleni gyilkos szándék már is nagy részben torkára forrott a reactionak, és ha a dynastia leari őszinteséggel ezen szavakat mondja: „vén és bolond valék” akkor a magyar minden mély sebeit újra elfelejtve, tisztító szél gyanánt seprendi el a hazáját és királyát veszélylyel fenyegető vad állatokat. A magyarnak győzni kell, mert harcza a civilisált világé is, győzni fog, mert az igazság zászlóját lobogtatja kezeiben. – Szabad Imre.
