Somogyból, october 7-kén.
Somogyból, october 7-kén.
Sok álomport ihattál szegény nemeztem! Háromszáz év suhant már el álmod felett, s a tétlenség ringatá bölcsődet, hogy tovább aludhassál, s a gyáva népek temetőjén jelölhesse ki sirodat. Gyengít a hosszú álom, de te erősnek ébredél, mert ébredésed reggelén mindjárt széttépted békód lánczait, s darabjaiból fegyvert alkotál, hogy mennykő csapásával szabadságot, s dicsőséget irhass az önálló nemeztek százados könyvébe. Eltépted az önkény penészes köteleit, mellyeken sirodba akartak ereszteni, s darabjait zsarnokaid lábára kötözéd. Fel most, ha istened van! fel, nemzetem! Árpád sirhalmát rabnépnek tiporni nem szabad. Fel! szabadságod hajnala ragyog, ébren kell lenned, hogy nap helyett ujra éjszakát ne láss!
Nézz Bécs felé! hol martiusban maga a király irta alá szabadságleveledet, most ugyanott a körötte levő kigyók azt sárba akarják tiporni, hogy még unokáid se találjanak rongyaira. Nézz Bécs felé! mellynek átkozott keze felrázta Horvátországot ellened, hogy rabló, csordanépével tüzhelyeid felégesse, s még nevedet is kiirtsa a szabad nemzetek sorából. Te jó valál, szegény nemzetem! s most azért lakolsz. Te tiszteléd a királyi trónt; s a király ágyúkat szegeztet szabadságot várára. Te védted őt; ő tiprni akar ünneped reggelén, midőn imádkozni akarsz ébredésedért. De hisz beteg a jó király, de őt, árnyékait, a gaz czinkosokat terheld meg átkoddal, s ha kell, karod hatalmával, mert ők mérgezőid, ők szegeznek ellened kétélű fegyvert, s nem tudják, hogy midőn téged akarnak kiirtani, magokat szurják agyon.
Egész életök titkos gyüléskedés e vérebeknek, mellyben minden hang, minden szó egy tüzes kanócz felgyujtani a békés hont, s hamvain ujra igát állitani a szabad nép nyakára. Összedönteni a szabad polgárok lakhelyét, s omladékaiból palotákat épiteni a zsarnok hatalomnak, mellynek falai közől ismét örök kárhozatot dörögjenek, lesujtani még unokáitokban is a szabadság életfáját. Azt hiszed tán, nemzetem, hogy megtörve van Metternich nemzetgyilkoló czinkos tábora? oh nem! csak ágait vágtad le a gonosz fának, de a törzs ujra kihajtott, s minden ága egy vas pálcza megvesszőzni szabadságra törő lelkedet. Elzuztad a kigyó fejét, de süt még oda fent az absolut hatalom napja, s a kigyófark erősen csóválja magát, míg csak e napnak egy sugára ég. Él még Zsófia – az asszonyi bűnök ördöge, a népet mardosó vipera – s kincseit, nemzetem, boldogságod rombolására szórja el; s talán még jegygyűrűjét is – ez utolsó kincsét hitének – ha van? erre áldozandja. Halált! kérlelhetetlen halált ez asszonyok ördögére!!!
Fel nemzetem! fel Somogy népe! fene-seb rág e honnak határán; messétek ki a sebet, mert megdönti e hazát. Talpra! lángba borult a hon, oltsatok! mert hamvaiba temetend el a vészhozó szellem dühös haragja. Fegyverre! mi a hont, minket az isten véd.
De még Somogyról mit sem szóltam: halljuk tehát. Tegnapelőtt indult el a Balaton vidékről népünk Siófokra, hova Jellachich csordáját véltük beütni, Fejérvár felől: azonban futár érkezvén, melly azt a hirt hozta Siófokra, hogy az exbán már Mór felé jár, s a tömeges felkelés ez úttal nem felelhetett meg föltételének, hogy minden egyén egyegy ráczot elküldne pokolra. Vitéz nemzetőreink azonban Siófok körül állnak, kiknek kitüntetésére elég legyen a minapi levelemben megirt györöki csata. Siófoknál egyre sánczolnak.
Országutunkon mindennap láthatni a horvát földről költöző családokat, kik azt kérdik: készen van-e már a hely számukra? Készen, mondám a másvilágon. – Minden nap hajtóvadászat van erdeinkben a rácz csordára.
Izraelitáink vitézűl viselik magokat; hanem keményen megfenyítendők, mert a magyar bankjegyeket nem akarják felváltani, mig a német után mohón kapnak. Az illető szolgabirák figyelmét kérem R – boz.
