Illyr-szerb dongások.
Illyr-szerb dongások.
Nem lesz érdektelen tudni, mennyire ment már a szerb és illyr rablókat pártoló lapocskák vakmerő szemtelensége. Nem közölhetünk ugyan minden badarságot, mellyel e journalisticai nyeglészek a dolgok állását nem ismerő olvasókat elámítani iparkodnak, hogy a rablófőnökök egy kis kegymosolya által boldogíttassanak, mert akkor egész terjedelmökben le kellene azokat nyomatnunk. De egy két töredéket – ha csak mulattatásúl is – kijegyzünk.
Első helyen áll a „der Serbe” nevű parányi óriás, melly nagy hűhóval trombitálja, hogy „General Stephan Supljikac de Vitez” az osztrák Kaiser által vajdai minőségében megerősíttetett.
Ha jól emlékezünk, van egy ország, mellynek neve Magyarország, s ennek az országnak királya is volt; hát ennek semmi szólni valója nem volna hozzá, mit tesz az osztrák császár?
Ugyanezen zuglap egy hosszú sorát regestrálja azon barbar kegyetlenségeknek, mellyeket a rácz csorda elkövetett; de ezeket azon kis variatióval juttatja a világra, hogy sajtóhibából szerbek helyett mindenhol magyarokat irt. Van e borzasztó tények közt széttépés, karózás, keresztre feszítés, akasztás és a kinzásnak mindazon embertelen nemei, mellyekhez képest az inquisilio csak czirógatás. De uram, der Serbe komám uram, a mi gyalázatosat kendtek véghezvittek, ne kenjék azt másra. És e rablópártoló szemtelensége már annyira elérte a tökély non plus ultráját, hogy az állítólag megkínzott férfiak és nők neveit is elég vakmerő közölni.
Végűl, és ez már mulatságos, azt irja a nevezett lap, hogy Jellachich serege legkisebb ellenállás nélkül sept. 28-kán Budapestre vonúlt, holott e dominus épen akkor ülte megveretése dicsőséges előestéjét.
És hogy a Serbe páratlan ne legyen, az ismert madame Agramerin hasonló húrt penget vele. Tudatlanságában elég bárgyu a magyarokat kárhoztatni és „Räuber” czimét reájok tukmálni, hogy a Jellachich csordájának küldött hadi szereket és élelmet elfoglalják. Bizony furcsa fogalma van ennek a Jellachich másodmarkotányosnéjának a humanismusról. Lovagja fegyveresen támadja meg hazánkat, ront, pusztít, rabol, gyilkol, gyujtogat, s mi még csak az erősítésére küldött szereket sem foglaljuk le? Nem! A világért sem, mi magunk nyujtsunk gyilkosunknak fegyvert kezébe.
Jellachich megveretéséről semmi tudomása sincs a szelíd Agramernek, melly a Luna fényénél még most is a győzelem dicsőségéről ábrándozik. A gyalázatos szótörést, a piszkos megfutamodást szinte nem említi, ámbár magasztalt szerezsánairól igen jól tudja, hogy már Győrbe vonúltak, sőt „lieber ba usa” már Mosonyban mulat. Azt hiszi-e az Agramer, hogy Jellachichnak csupa mulatságból szotytyant kedve, az elfoglalt Budapestet elhagyni, s lóhalálában Mosonyba futni?
A hadi törvényszék által, a formák megtartása mellett, elitélt hazaáruló Zichy Ödönt szerinte „Stuhlweissenburger Bauer-”ek akasztották fel, s gúnyosan teszi hozzá, hogy ha a horvátok minden ellenségökkel úgy bánnának Zágrábban, már egy magyaromán sem élne. Hát ha mi az elfogott horvátokat szinte mind fölakasztattuk volna, nem függne-e már annyi ezer, hogy egész Zágrábig telegraphot állíthatnánk belőlök, mellyről aztán Stauduar is megtudhatná, hogy viselte magát „Se. Exc. unser allerliebster Ban.”
