PEST, OCT. 18-kán.
PEST, OCT. 18-kán.
Csak az anglo-franczia interventiótól mentsen meg bennünket az ég!
Az alatt, mig a Cavaignac-politica negotiál, diplomatizál és protocolizál, a koronás hóhérok tömegekben mészárolják a népeket és égetik városaikat.
És ezen égbekiáltó gyávaságú politica tán az olasz és más nép szabadsága mellett katonáskodik? Koránsom, az istenjogot védi az ő gutes Rechtjében, az 1815-diki bécsi szerződések nyomán!
Tagadhatlanúl így van, bármelly sophismákkal védjék a képtelen politicát a Cavaignac kormány organumai, bármelly majoritást képezzen a haditörvények alatt alkotmányt gyártó párisi táblabirák serege. Mig az olasz nép gyilkoltatik, fel s alá sétálnak az anglo-franczia hadihajók, éber figyelemmel őrködvén, hogy egyike se menjen a lekonczolt nép segitségére; hanem az uj franczia democratai respublica protocolistái negotiálnak a perfid osztrák házzal, a fene vad Bourbunnal és az árulók nagy mesterével a sard királylyal, mindannyi vérszomjas és dühös ellenségével a népszabadságnak, de főleg a franczia respublicának.
Hova lettek a martiusi igéretek, mibe escamotálta a katonai kormány Lamartine poesisát, és miként nyilvánúl a franczia nemzet és nép sympathiája a többi nép, a szabadságra törekvő testvérei iránt?
Mint a mindenároni béke politicának második roszabított kiadása, a mostani franczia katonai kormány, az önfentartási vágy önző irányában tesped és alábbvaló azon monarchai bourgeoisiekormánynál, melly a franczia lobogót Anconára tűzte.
Keserűség nélkül e gyáva jelenetet bélyegezni nem lehet és ki kell mondanunk, hogy a Cavaignac kormány politicája nemcsak méltatlan, de illetlen is a franczia nemzet szelleméhez, a franczia nép nemes érzeteihez, hajlamaihoz.
Ezen felül e gyáva politica nemcsak testvér, hanem öngyilkoló is; cserben hagyván az emelkedő népeket, koczkáztatván éltöket szabadságaikkal együtt, nem marad sympathia, nem marad támasz és a protocolizáló cabinetnek illően vége lesz.
Ha a sors azon boldogtalan helyzetbe hozna bennünket, hogy az anglo-franczia intermediatiót türnünk, szivelnünk kellene, hihető, hogy az úton, mellyen az olasz ügynek neki ment, Dráván túli birtokunkat a horvát-szláv, a tiszántulit a rácz királynak, a többi Magyarország földét pedig osztrák coloniává, az apostoli királyt az egyetemes és nagy osztrák monarchia császárja vasalljává protocolizálná, mindenkor a bécsi congress-acták után, és megköszönhetnők, ha a Szepességet és Erdélyt az orosznak inscribálná. Csatoljuk ide a butító ugynevezett osztrák status-adósság illő részének elvállalását, a minő a derék lombardok nyakára terveztetik, s melly adósság: isten és ember tudtával, egyedül és kirekesztőleg a dynastia adóssága, a dynastia érdekében és javára fecsérelt pénztömeg egész dicsőségében tünik előnkbe azon perspectiva, melly az anglo-franczia ezútoni interventio által szép hazánk tönkre-tételét örökidőre biztosítaná.
A szükkeblű Cavaignac-kormány egyszersmind vak is.
Tegyük fel, hogy a frankfurti philosophok minden hódolási étvágyuk mellett és daczára továbbá is gyönyörködendnek számos uraik dicső gyüjteményében, hogy még jó ideig nem mossák meg liberiájukat a szabad Rajnában: a német nép egészséges esze nemde fejökre növend elébb utóbb?
De itt vannak a lengyel, magyar és olasz köztársaságok, hozzájok fog kétségtelenül csatlakozni a régi Austria felébredt, politicailag érett s a szabadságot megérdemlő derék népe, kicsikarván Silesiáját a Brandenburg tolvaj kezéből, Styria a két Austriával, Karinthia, Istria és Tirol gyönyörű respublicát képezendnek; tegyük ide az europai szabadság Nestorát a jeles Helvetiát, s kérdezzük a Cavaignac-politicát, elégségesnek tart-e 70 millió szabad embert, azon baskirok és kozákok átellenében, kik a maroknyi cserkesz népet sem képesek legyőzni, azért, mert a legparányibb szabad népet sem lehet meghódítani, ha az meghódíttatni nem akar; és nem nyujt-e eme 70 millio, szabad ember elég garantiát a csökönös angol elvégrei megmozdítására, az irgalom nélkül általa nyúzatott ír nép megmentésére?
Egyik számába a National (sept. 25.) azt mondja, hogy „Mi a franczia respublica vagyunk, és ez elég Europát revolutionálni.”
Igenis, de hova és meddig?
Ha a mai politica, vagy általán véve a fonák és önző franczia politica a revolutiók elnyomására intermediálgat, tehát hivatását fel nem fogván, a népek szabadságát koczkáztatja, mint ez Lengyel- és Olaszországban meg is történt, ha az egyetemes szabadság ügyét elhagyván, épen a franczia respublica támaszait rombolja le, tagadhatlan bizonyitványát adá, hogy „csak lenni” nem elég. Valóban más európai respublicák nélkül a fanczia nem sokáig fog lenni, hanem mi lehetünk tanúi még egy hiú kisérletnek, még egy respublicai fausse-couche-nak (idétlen szüleménynek). – N. K.
