Zsomboly, octob. 15.
Zsomboly, octob. 15.
Nem karjaink ereje, nem hősies elszántság, nem férfias együttartás, vagy vezéreink ügyessége, hanem az isteni gondviselés, melly a jó ügyet, a pokolnak minden ármányai daczára, veszni nem engedi, mentett meg bennünket egy olly bajtól, mellynek leggyászosabb gyümölcsei lehetendettek. Mig a lázadó ráczok tegnap előtt Török-Becsét, és Zsigmondfalvát hatalmas erővel megtámadák, az alatt egy körülbelül 1500 főhőt álló, s három kis ágyúval ellátott csapat, észrevétlenűl kocsikon a határon magát átcsempészvén, rögtön megyénk szivében Nagy Kikinda előtt termett. A jobbak réműlése általános volt. Mindenki attól tartott, hogy a kerületbeli lakosságnak egy része a lázadókhoz csatlakozandik. Mielőtt tehát a hatóság részéről e tekintetben rögtön intézkedés tétetett vala, nem várva utasítást, nehány közellévő lelkesb tisztviselőkkel egyetértőleg fellármázók a közel fekvő német, s magyar ajkú lakosokat, olly czélból, hogy mig több erő érkezendik a szomszéd helyeken tanyázva, egy részről akadályozzák a lázadóknak a többi rácz községekkeli közlekedést, másról pedig gátolják, hogy a nem ráczoknak a lázadó csorda által személyben, vagy vagyonban sérelmük ne történjék. Ezen czélt tüztük ki mi nem avatottak, eme rögtönzött népfölkelésnek. Azonban a dolognak más kimenetele lőn. Két őrnagyaink ugyan is, Nagy Sándor, és Rajzáth Vilmos urak nem várván be népünknek tömegestőli fölkelését, mellytől egyedül lehetett volna sikert reményleni, két részre osztván az alig pár ezerre menő, roszúl, vagy épen nem is fegyverzett népet, azzal a rendes fegyverekkel ellátott, és igen jó ponton táborozó lázadókat megtámadni határzák. Mit minden, csak kevés tapasztalattal bíró ember előre megjósolhatott volna, fájdalom! bekövetkezett. A Nagy Sándor őrnagy vezénylete alatt előnyomuló, és az ellenség ellen a nyilt téren vezetett csapat néhány ágyúlövés után megrémülve visszafutott: itt csak kevés ember hullott el. Azonban nagyobb csapás érte a másik részt. Nagy Sándor ugyan is, ki a kikindai kerületnek biztosa, oly, mondhatni vak bizalommal viselteték a kikindai lakosságnak hűsége iránt, hogy a vigyázóbbak ellenterjesztése daczára, megparancsolá, miszerént ezen csapat a lázadókat egy másik oldalról, még perdig a nagy mezővároson keresztül vonulva, támadja meg; midőn ez tehát az ellenséghez közellevő város széléhez közeledett, tüzelni kezdett reá az ellenség ágyúkkal; de tüzeltek egy úttal a kikindai ráczok malmokból, házakból, és kertekből. Kimondhatlan vala erre a mindünnep megtámadottak, s több keskeny utczákban elosztattak rémülése. Mindenki élete megmentésére gondoskodott; a zavar általános lőn; futott a nép, száguldozott vissza az őrnagy. A futamlókat a már most minden útczákból kirontó kikindai ráczok kiegyengetett kaszákkal, vasvillákkal, s egyéb fegyverekkel megtámadva, közőlök többeket legyilkoltak, megsebesítettek, fegyvereiket elszedték, mig másokat elfogva, rabok gyanánt a lázadók táborába hurczoltak, még a helységen kivül is üldözték ezen gazok a megrémült futamlókat.
Az elestek, és megsebesültek száma, mint mondatik legalább 40-re rug. Itt Zsombolyán 4 halott, s 3 sebesült fekszik, tizenháromnak holléte pedig mind eddig sem tudatik. Kiss Ernő főparancsnok tegnap reggel csak egy osztály lovasságot, 3 ágyút, meg egy század gyalogságot küldött, segítségűl; ezen csapatocska azonban minden összefüggés nélkül akarván működni, a sokkal erősb ellenség elől visszahuzódni kénytelenűlt. Nagyobb katonai erő Becskerekről csak egy éjjel fogott volna küldetni. Azonban a ravasz ellenség minden tervet meghiúsított; mert látván azt, hogy a kikindai kerületben az egész népséget föl nem lázíthatá, megértvén továbbá azt is, mikként Török-Becse, és Zsigmondfalváról lázadó társaik vissza verettek, ez éjjel 10–11 órakor Heufeld, és Német Csernyán keresztül Itteba felé vonultak, egy másik úton a végvidékbe visszatérendők. Hiszem, hogy bántatlanúl érendik el tűzhelyeiket, mert hinni nem akarom, miszerint parancsnokaink annyi előre vigyázattal lettek volna, hogy a Csináruson levő hidakat leszedették vala, mi által, ha személyeiket meg is menthették volna, a lázadók kocsiaik, és lovaik nekünk esendének martalékúl. Azonban sic fata tulere. Uraim, difficile est satyram non scribere! Hónapok óta mindig halljuk, hogy tartani lehet a kikindai kerület föllázadásától, és még is senki sem gondoskodott egy rögtöni szerről, annak elnyomására. Még mindig gondolni kell, hogy a czopfos időkben élünk; pedig ezek már lejártak.
Több, hitelt érdemlő férfiaktól értém, hogy a futamodóknak három negyede el lett volna veszendő, ha az öregebb, és jobb módú kikindai ráczok néhányai ezt közbejárásuk s kérelmeik által nem akadályozták vala. Ezek után itélve csak ismét, és ismét ki kell mondani, hogy a rácznak nagyobb része barátunk soha nem leend, s ennek nincs is egyéb szere, mint ha innen kipusztúl.
Ma már mintegy 10,000 ember van több pontokon egybeseregelve, és, hallomás szerint, Kikindára is 3000 katonaság bevonult, ezek elébe a gyáva gyilkosok fehér kendővet jövének. Hiszszük, és elvárjuk, hogy a gyilkosok fölött kegyelmet nem ismerő szigorú hadi törvényszék itéljen. Veszszen e gaz fajból mind az, ki jó lenni többé nem tud.
E pillanatban értesíttetem, hogy Kikindán az akasztófa mellett 37 holt test találtatott a mieinkből. Itt tanyázott ugyan a lázadók tábora, de miután ezek most az egyszer egész útjokban senkit sem illettek bántalmukkal, föl nem tehetem, hogy ők lettek volna a gyilkosok: hanem ingatlanúl hiszem, hogy az álnok, ravasz és galád kikindai ráczok, csak hogy a vétek színét magoktól elhárítsák, azok testeit, kiket ők az utczákon meggyilkoltak, maguk vitték az említettem helyre. De hiszem, a Nemesis el nem marad! Azért tehát népfölkelést! Kiirtását e rosz faj gazainak! mert csak ebben fekszik menekvésünk; különben veszve vagyunk!
Esti 10 órakor. Épen most értesülök, hogy a lázadó végvidékiek elkullogásuk előtt a kikindai katholikus vallásu nemzetőröket lefegyverezvén, a puskákat a kikindai ráczok között feloszták; továbbá szólék egy szomszéd helységbeli nemzetőrrel, kit negyed magával a futás után a mokrini ráczok tegnap elfogtak; kitétettek az akasztófa alá, mellyet a gaz mokriniak rögtönöztek, és ma reggelre volt határozva kivégeztetésök; de mivel értésökre esett, miszerint a végvidéki vérebek az éjjel még elillantak, leesvén álluk, a 4 foglyot elbocsáták. Azonban a két magyar fején annyi sebet ejtének, hogy, tanú véleménye szerint, azok nehezen maradandnak életben. Egyátalában, a ráczok minden beszéde, minden gondolatja, melly véres fonalként szivökön keresztülszövődik, oda megy ki: kiirtani, megsemmitni a magyart, ezt vallják nyiltan; ez szivök legbensőbb fohásza; azért hát köztünk kibékülés-, kiengesztelődésnek e világon helye többé nincsen. A ráczok dobák elénkbe a véres keztyűt emez irtóháborúra; mi azt vonakodva, miután ezreink elpusztulását könyező szivvel nézők, fölvettük; azért hát döntsön közöttünk a gyilkoló aczél! Egy szomszéd hadnagy épen most jelenti, hogy az elillant végvidéki ráczok elől az ittebei magyarok a hidakat a rétben fölszedték, ha ez valósul, mit isten adjon, úgy, ha katonáink még idejekorán elérkezendnek, kevés látandja a zsiványok közől a Temes vizét. Veszszen a gaz fajzat, mert csak ez ment meg bennünket az enyészettől! – S g.
