Körmend, oct. 18.
Körmend, oct. 18.
A sopronmegyei salamonfai csatáról különbféle álhírek keringnek a hazában, sőt, mint hirlapokból olvasható, a hivatalos értesítés is ollykép történt, hogy némellyeket, kik e csatában részt sem vettek, minden érdem nélkül fölemelt, mig a valóban csatázók egy részét egészen mellőzé, más részt pedig méltatlanúl megrótt. Nehogy tehát az illyesek nyomán a csatázó sereg bármelly része, valamint szinte a kivívott eredmény is nemzetem előtt más szinben álljon, mint az valósággal volt, kötelesnek érzem magamat, több bajtársaim által felhíva a csata történetét és eredményét, mint résztvevő és szemtanú, a közönség elé hozni.
Oct. 9-kén éjféltájban zászlóaljunk, (Kosztolányi 2-ik zászlóalj) a porosz herczeg zászlóalj négy százada, két escadron huszár négy hat fontos ágyú kiséretében a barátfői táborból kiindíttatott, mint később értesültünk azon czélból, hogy a Jellachich bandájából elszakadott, és néhány ezerre menő horvát csapatot, melly Sopron irányában vonulva utjában szerte rabol és pusztít, üldöznénk. – Viradóra Liebenre, innét Puszta-Sumorjáig jövénk, itt kis seregünk táborozván, a lakosság által értesítteténk a rabló csapatnak, melly számra mintegy 10 ezer, csakugyan itt azelőtti nap átvonultáról, mire másnap 10-kén seregünk, különösen a tüzérség által lelkesítve, felhívá Zichy Manó őrnagyunkat, hogy az előttünk pár órányira haladó rablócsapat ellen vezérelje. Minek folytán déli 12 órakor seregünk Eszterháza felé vezéreltetett annál is inkább, mert őrnagyunk azon pillanatban vett tudósítást, mikép az ellenség rabol és gyújt mindenhol előttünk, a szomszédfaluból több száz kocsikon szállíttattunk még az nap Fertő-Sz.-Miklósig, másnap, azaz 11-kén pedig egész Völcséig. Már Lövőnél borzasztó nyomait szemléltük az ellen rabló csorda pusztításainak, balról azelőtti éjen felgyujtott lövői puszta kormos falai közől a tüzes üszkök füstölögtek, mig elöttünk mindenfelől a falukból kihordott, és szétpusztított rablott zsákmány, széthányva mutatá a rablók gyalázatos nyomait. Lövőt és Völcsét kirabolva találtuk a kifosztogatott lakosság pedig kétségbeesetten siránkozva jött elénk panaszolni nyomorúságát. – Hazám egyszerű földnépe, kik között e veszedelem ideje előtt még többször megfordulva, a haza szent nevében, és önjavatokért kértelek a minél nagyobb számu felkelésre, és a hon ellenségének megsemmisítésére, kik akkor azt mondátok, hogy az ellenség a szegény földnépét bántani nem fogja, ide kívántalak volna benneteket, látni e néptársaitok nyomorát és kétségbeesését, és hiszem, hogy e keserű tapasztalás mindenikből egy egy boszúáló tigrist teremtett volna, és egyesített erőtök e rablócsordát isten villámaként sujtva semmisítette volna meg, mint megsemmisítette az, e vidéken az egyes helységeket gyujtással és rablással, nem kimélve egyházakat, nem annak szent ereklyéit. –
Völcsén túl a kocsikról leszállíttatánk és a horpácsi erdőszélben csatarendbe állíttatva, nyomultunk előre, minthogy az ellenség azontúl lenni állíttatott, és habár itt a sereg egy része egyes csatárlánczolatba állíttatván, egyes lövések történtek, az ellenséget csak akkor pillantánk meg, midőn az erdőből egészen kiértünk, mintegy délelőtti 11 órakor. Alig látánk meg a rabló seregét hosszú tömegben az úton Salamonfa felé vonulni, azonnal a jobb szárnyon ágyuink egy emeltebb helyen, balról a mi zászlóaljunk, jobbról a porosz ezredi századok, két sorban, hogy annál hoszabb tért foglaljunk el, felállíttattak, előttünk, mintegy négy csoportban, a két escadron huszárság, és a Sz.-Miklósnál hozzánk csatlakozott mintegy 400 főnyi lovas soproni nemzetőr foglaltak helyet.
A legelső ágyuköszöntésre az ellen utócsapata zavartan szétszaladt, és a mint szakadatlanút utánna irányozva folyt az ágyúzás, elszórva mindent mit csak lehete hanyathomlok rohant Salamonfán keresztűl e rablócsorda a peresnyei erdőbe. Tüzéreink, meddig a távolság engedé, sürűen e helyről ágyuzának, mi pedig két oldalról a fentebbi csatarendbe Salamonfán keresztül nyomúltunk az ellenség után. Az ellenség a peresnyei erdőszélben seregeit csatarendbe állítva, bennünket mintegy 6–800 lépésnyiről sürű tüzeléssel é s ágyúlövésekkel fogadott, mi közben lovasságunk a völgybe hátulról felállíttatván, mi elöl lánczszemet formálva egyes csatárzásra rendeltettünk. Ágyuink is elébbre nyomulva balról egy egészen fedetlen téren alig foglalák el helyöket, midőn az ellenség ágyúgolyója egy tüzérünket, és két ágyus lovat ellőtt, és ez által a többi ágyúk helyeikről hátravonatván, ezen ágyút olly veszedelmes helyzetbe hozá, hogy csak néhány lelkes huszár, és a közellevő gyalogsági vitézek elszántságának tulajdonítható, hogy az, az ellen kezére nem került, mi azonban részünkről az ágyúzást egy negyed óráig félben szakasztá, még az ellen golyózápora fütyölt felettünk. Később az ágyútüzelés részünkről is rendesen folyt.
Ez alatt az egyes csatárzás minden oldalról mintegy óráig szakadatlanul tartott. Bal szárnyon levő zászlóaljunk azon része, hol én is voltam, mintegy 50 főnyi porosz ezredbeli vitézzel egy szőlőbe húzódván, ezen keresztül nyomultunk az ellenség átelleni szárnya felé, és a szőlő gátot elfoglalva tüzelésünk folytán azt két izben visszaszoritottuk, sőt a legszélén mintegy 30 fejérmegyei önkénytes a szőlőből pár száz lépéssel előre nyomúlva, üldözte a hátráló ellenség egy részét, azonban az ellenség a jobb szárnyra roppant tömegben rohanván ki az erdőből, azt hátrálni kényszeríté, a bal szárnyra pedig hasonlag újabb erőt hozván, nehogy az ellenség nagy száma által aránylag csekély erőnk elkerittessék az egész sereg a salamonfai völgyön kareszűlt azon erdőszélig visszavonult, honnét a megtámadást kezdénk. Az ellenség pedig hasonlag Salamonfán innet azon dombot foglalá el, hol a megtámadáskor volt. Visszavonulása közben Zsíra helységét több oldalról felgyújtván, azt egészen porrá égette. – A délelőtti 11 óra tájban kezdett csata, a visszavonulással együtt délutáni mintegy négy óráig tartott, ezentúl pedig alkonyatig mintkét fél állását megtartá, alkonyat után a mi seregünk egész Völcséig táborba visszavonatott, az ellenség pedig, mint később megtudtuk, 11 óra tájban állását elhagyva Kőszeg felé, olly gyorsasággal szökött, hogy mikép értesültünk, mire mi 12-kén reggel, azaz más nap, utána nyomúlva Kőszegre értünk, a rabló csorda a határszéleken keresztűl Stájerországba menekült.
E csatában a fentebb említett kis seregen kivül (számra mintegy 3000) semmi más csapat részt nem vőn. Igaz ugyan, hogy gróf Zichy Ottó őrnagy vezérlete alatt pár ezer nemzetőr utánunk jött, ez azonban a csata szinhelyére sem érvén, az ágyúlövések hallatára szétoszlott, a bal szárnyon az erdőben is mutatkozott néhány nemzetőr, de azok az ellentől ezer lépésnél is távolabb tétlenűl vesztegeltek. A mintegy 4000 főnyi vasi nemzetőrök pedig, mint később magoktól értettük, Szombathely felé másfél órányi távolságba tőlünk hallgatták az ágyúzást, valamint szinte a kőszegi nemzetőrök is, holott majdnem öt óra hosszat tartó csatázásunk alatt az ellenséget hátulról megtámadva, egyesített erővel egészen megsemmisíthettük volna, s ha nemzetem számon kérné, mi oka annak, hogy egy rabló banda az országba szabadon dúlva, habár haderő által üldöztetvén, miért meg nem semmisítetett? úgy a felelet terhe nem e kis seregre háramol, melly erejéhez képest, sőt nem hizelkedő, ha azt mondom, még azon felül is, megtett mindent, mit tennie lehete, akkor midőn legalább is számra négyszer annyi erő ellen, mellynek még kedvező állása is nagy előnyűl szolgált, harczolnia kellett. – Hanem mondják el a nemzet előtt a mea culpát a Szombathely és Kőszeg vidékén egybehuzott azon nemzetőrök, kik a csatázást távolról hallgatva segedelmünkre nem jövének, kikkel a csata utáni nap Kőszegig ezrenként találkoztunk. Kánger Sándor huszárezredbeli és Zichy Manó zászlóaljunk őrnagyain kivül más vezérek a csatában részt nem vevének, mellynek eredménye lőn részünkről 5–6 halott és 15–20 sebesült, az ellen részéről legalább is pár száz halott (köztök egy százados mint mondatik Jellachich rokona) és fogoly azokkal egyetemben, kik a csata helyétől kezdve egész a határ szélekig elfogattak és agyonverettek. Az út mellékén Kőszeg felé vonulva, magam 80-nál több halottat számítottam.
Végül nem hallgathatom el azon ritka vitézséget, mit a Sárvár felől jövő számra mintegy 80 Miklós huszár ezredbeli vitézek végbe vittek. Ők ugyan is is távolról a sűrű ágyúzást hallván, a csata szinhelyére siettek, hova épen akkor értek, midőn mi már visszavonultunk, és ekkor a bal szárnyon az erdő háta megett az ellenség közé bevágván, nagyszerű mészárlást vittek véghez. Három bajnok huszár esett e merény áldozatául, még az ellenség elestei közől minden vitézre legalább is egy jutott. Midőn e lelkes vitézek fris sirhalmai megett seregünk elvonult, áhítattal emelém meg fővegemet, a szabadság istenétől áldást kérve elvérzett bajnoki poraikra!
Kőszeg városának fellelkesült nemzetőrsége, és az ott egybevont több vidékiek, vitézségöknek aljas jelét mutaták akkor, midőn 12-kén reggel mintegy 50 horvátot, kik a haladó seregtől elmaradva elfogattak, a városház udvarán védtelenül lévén, borzaszlóan legyilkoltak. E tett minden civilizált egyén előtt alávaló szinben tünik fel, és a mivelt lélek undorral fordul el illy ocsmány s nemtelen tettektől. Polgárok! kik a védtelen foglyokon gyakoroltatok vitézségteket, és evvel a magyar nemes bajnokiságát beszennyeztétek, kár volt a mellettetek elvonuló fegyveres ellen irányában bátorságtok jelét nem adni!
Meg kellene még említnem Kőszeg városát, és különösen az itt fészkelő schwarzgelb sympathiát, meg azt, hogy a martiusi napok óta is még a városház homlokzatán bigyeszkedő két fejű sas eltüntetését eszközleni a szerencse nekünk jutott, de ezt máskorra hagyom. Most csak ennyit akartam az igazság érdekében a közönség előtt feltárni többek nevében. – Jenőfy Sándor, hadnagy a dunántuli 2-ik zászlóaljnál.
