Debreczen, oct. 19.
Debreczen, oct. 19.
Ismét föltámadnak az ős magyar idők harczfiai. Lelkészek, imakönyv helyett kardot és csatazászlót ragadva vitéz hivő csoportjaik élére állva, elragadó szónoklatukkal edzett aczélvértet varázsolnak a csaták vészei ellen, vitéz bajtársaik hazaszeretet és harczvágytól föndobogó kebleikre. Illy lélekemelő látványnak valánk a mai napon tanúi. Közkedvességű lelkészünk, Könyves Tót Mihály, délczeg ménen ülve, egyszerű fekete palástban, s kardal oldalán, lovagolt több nemzetőr tisz! körében, azon 400 főnyi, helybeli nemzetőrcsapat előtt, melly hosszú homlokzatban foglalá el a városház előtti szabadságtért, pogygyászszal és fegyveresen készen állva, s minden perczben indulandó, a nyomorúlt honáruló Berger által zaklaott aradiaknak is már ott levő debreczeni rokonainknak segítségére. Az indulandó csapatot, s a környező több ezernyi néptömeget Boka Károly zenekara lelkesíté magyar darabjaival. A dühöngő őszi szélt üvöltése, lőfegyverek sűrű ropogása, a harczias Rákócziinduló buzdító harsogása, síró nőkkel és gyermekekkel túlterhelt számos szekerek, az elválók búcsuszavai, mindezek olly képet alakítának, melly sírunkig leend letörölhetlenűl emlkünk táblájára nyomva.
Egy esetet kel itt említenem, mi ugyan csekélység de a véletlen 470játéka levén, a mennyiben sokak tüstént baljóslatot vontak ki belőle: megérdemel egykét szót. Ugyanis a város háza tetejéni nemzeti lobogó rudját a nagy szél épen mikor gyülekeztek nemzetőreink, derékban ketté törte, azonban a lobogó, egyik szegleténél fogva a darabrúdon fenmaradt, olly módon, hagy a színek egész megfordítva állottak, a zöld t. i. legfelűl, s igy tovább. E féle jóslatok bár nem méltók a figyelemre, én mégis azt kivánom hogy jöjjön el az idő, mellyben e jósolók magok magukat kaczagják ki jóslataikért. Elment nemzetőr-társaimnak pedig óhajtom hadúr a magyarok istene legyen velök, védje meg mindnyájokat, s tegye száz ellent sujtó mennykővé minden lövéseiket! – 60-i.
