PEST, OCTOBERBEN. (Vége.)
PEST, OCTOBERBEN. (Vége.)
Jelen felette veszélyes helyzetünkben a legnagyobb hatást lehetne várni egy jó proclamatiótól. Tudjuk, mi kimondhatlan hatása volt Napoleon proclamatióinak. És ezek sokszor igen rövidek voltak. A pyramisok alatti roppant hatású proclamatio csak néhány sorból állott, mert Napoleon hasonlíthatlan mester volt annak felfedezésében, mellyik húrt kell katonáinak keblében megpendíteni. Eddigi proclamatióink, őszintén megvallva, a czélnak meg nem felelnek, főkép azért, mert midőn egyik néposztályt lelkesíteni akarják, a másikat felingerlik. Uraim! a magyar nemesség most is régi dicsőségének teljes érzetében működik a haza megmentésén, most midőn a képviselők háza őt talán egy kissé tulságos hevében majd nem mindentől megfosztotta, az alatt mig a minden polgári jogokban részesített, s teljesen felszabadított földmivelő osztály kevés kivétellel – minden utóértségek megszüntetésének daczára is, a legnagyobb közönösséggel hallja a hazánk egén dulongó viharokat, s nagyobb szerencsétlenségnek tartja azt, ha a haza megszabadításábani részvétre szólíttatik fel, mint szerencsének minden úrbériség alóli felszabadítását. Kár hát a nemesség nyilt sebeit nem a legnagyobb gyöngédséggel érinteni. Egyébiránt egy, jó proclamatiónak hiányát semmi intézkedés ki nem pótolhatja s arról csak egy óráig is vitatkozni, kell-e, nem kell-e proclamatio – és még most is, midőn a kedves bán az országot elöntötte kígyói proclamatióival s midőn a bécsi manifestum is az ajtó előtt van – kipótolhatatlan kár. Azért minél elébb egy lelkes proclamatio. Nem szükség abban részletes specialitásokba ereszkedni. Néhány nagyszerű jól talált vonások, szívrázó és lélekébresztő szavakban, s lehető rövidségben, sokkal nagyobb hatással volnának, mint hosszú fejtegetések. – És nálunk a proclamatióktól sokkal nagyobb hatást lehetne várni szívre és lélekre, mint Napoleon katonáinál. Napoleon mindig csak a katonák vitézségére s a franczia nemzet dicsőségére hivatkozott; nálunk szentebb, a kebel minden idegszálaival öszveolvadt érdekekről van szó, a polgárélet legdrágább kincseiről a honról és a szabadságról.
Illy proclamatiónak minden faluban s olly helyen kellene felragasztatnia, hol azt mindenki olvashassa. Lelkes felszólításoknak átaljában, felette nagy hatása lenne honunkban. Az illyeket minél inkább terjeszteni hazafiui kötelesség. Ha Kossuth lelketrázó s szívemelő felszólításai és buzdításai minden helységben olvastathatnának, abból roppant hatást lehetne várni, a helyett, hogy most azok hirlapjában csak vagyonosabbak által olvastatnak, s a következő hirlapszám által háttérbe szoríttatnak s elhangzanak. Le kellene azok mindnyáját húzatni külön, és számos példányokban, s terjeszteni* mindenütt, hol egy magyar van, s lefordíttatni más nyelvekre is.
Ez megtörtént régen! – A szerk.
A katonák számára külön proclamatióknak kellene készülni, mellyekben az ő magas hivatásuk lelkes szavakban rajzoltatnék s előadatnék, melly halhatlan érdemkoszorút vívnak ki mind azok, kik a haza megmentésére életöket feláldozzák.*
Illyenek is osztattak ki. – A szerk.
De semmi sem hatna a harczfiakra olly sikerrel, mint egy jó nemzeti hymnus, millyennek mindeddig olly nagy hijával vagyunk. Bár támadna mennél elébb költőink közt egy magyar Rouget de l’ Isle, kinek keblében vészteljes állapotunk hű képe erőteljes viszhangra találna; ki hathatós szavakban fejezné ki, mit mindnyájan érzünk és gondolunk, mit mindnyájan keresünk és óhajtunk. Hazám költői! vegyétek példáúl a marseillaise-t, ezen halhatlan nemzeti hymnust, melly villámszikraként hat minden franczia kebelre, sőt bármi más kebelre is. Halljuk, mit arról Piat Felix mond „Amphion, Orpheus, Tyrtaeus, ti mindnyájan el vagytok érve! Amphyon dall, és a kősziklák felemelkednek! Orpheus – és az oroszlánok ellágyulnak! Tyrtaeus – és Sprta megszabadul! Igen, de a marseillaise-nek mind ezen három munkálata meg van! Mindenik versszak annyi, mint két hadsereg s a hét versszak tehát, mint 14 hadsereg emelkedik fel, a köztársaság megvédésére, s a köztársaság meg van mentve. Refrain-je valóságos harczi kiállás, melly felfegyverzené még a bárányokat is; a nők azt hallva, az orleánsi szüzről álmadoznak, a gyermekek félelem nélkül tekintenek apjok sisakjára, s mindnyájan elharcziasodnak, nagyobbakká lesznek, hogy betöltsék a férfiak helyét, ha azok nem lesznek többé. Rimjeinek, Jósue mindannyi uj trombitáinak lármájára, a királyi székek összeomlanak, mint régi kőfalak, a lánczok szétszakadnak, a föld megrendűl alapjaiban, hogy felforgassa a régi szolgai jármokat, s a régi zsarnokszékeket. Mind ez egy dallal végződik!”
Ime, illyen hatalma lehet egy hymnusnak! De ezen hymnus egy nemzet érzelmeinek hű viszhangja! A szabadság és hon szent szerelme, a zsarnokság, rabszolgaság s idegen csordák utálása, magasztos lelkesedés hangjaival vegyülve, töltik annak sorait. Midőn egy hadsereg, illy hymnust énekelve rohanhat, egy jó vezér vezénylése alatt ellenére, semmivé teszi azt, ha ördögökkel volna is szövetkezve. A franczia katona azt szokta mondani, a marseillaise – nélkül mindig megfelelek kettőnek, a marseillaisel megfelelek négynek.
És ezen magasztos hymnus, nemcsak a franczia népre illik, hanem minden más népre, melly szabadságáért vív, de egyre sem úgy mint épen a miénkre. Csaknem minden sor, mintha épen számunkra volna irva. Ezen sorok: „Contre nous de la tyrannie, l’ etendard sanglant est levé” stb. „Que veut cette horde d’ esclaves” stb. „Quoi! des cohortes étrangéres, feraient la loi dans nos fugers!” stb. nem mind hű viszhangjai-e a mi állapotunknak s érzelmeinknek? Egy jó magyar költő, erőteljes szavakba öltöztetve, a legdicsőbb nemzeti hymnust alkothatná számunkra a marseillaiseből.* És azért hazám lelkes költői, próbálkozzatok meg mennél elébb ezen hősies hymnus álöltöztetésével, mellyet Rouget de l’ Isle számunkra is irt, és ti Erkel s mind a kik vagytok, készítsetek annak egy velőkig ható zenét, hogy hős harczfiaink azt zengedeztetve tiporhassák szét szabadságunk ellenségeit, a bécsi camarilla bérlett kopóit.
Vannak nekünk szebbnél szebb költeményeink már eddig is, de nincs rájok zene készítve, melly népszerűvé válhasson. Csupán ebben van a hiány! – A szerk.
Azonban ha a haza megkivánja fiaitól, hogy hű feláldozással ótalmazzák határait, ezek viszont joggal számolhatnak a haza hálájára. Nemzetem nagylelkűsége hiszem is gondoskodni fog arról, miként jutalmaztassanak meg ezután – a kiváltságok ideje lejárván – a csatamezőn dicsőséget aratott harczfiaink. Én csak egy pár módját emlitem meg a hon általi hála kifejezésének.
Poroszországban jártomkor nekem igen tetszett azon intézkedés, hogy minden város és helységbeli templom falára felvannak jegyezve azok nevei, kik az 1813. és 1814-diki nemzetek csatáiban elhullottak. Ez egyszerű, gyöngéd és hálás megemlékezés a haza részéről, s más részt hatalmas ösztönűl szolgál az, az azon helységhez tartozóknak, kik látják, fiaik nevét akkép örökíttetni a háladatos haza által. Ohajtanám hát, hogy nálunk is mind azok nevei, kik a jelen szabadító háborúban a csatamezőn elestek, a templomok benső falaiban rakott csinos márványtáblákba vésessenek s a vészteljes felhők szerencsés eloszlásával a legnagyobb ünnepélyességgel lepleztessenek le.
Ohajtandó volna továbbá egy csinos és jellemzetes diszrondjelnek alakítása, csupán azok számára, kik a jelen honszabadító háborúban magokat kitüntették. Ezen díszrendjel, azonkivűl hogy anyagi haszonnal is össze volna kötve, olly kitüntetés lenne, melly előtt minden magyar tisztelettel emelne kalapot, mellynek birása az érdemek legnagyobbikaihoz volna sorozandó, mellyet a család legnagyobb kincsei közt őrizne, s mellynek birását a maradék, mint nemzeti jutalmat, legnagyobb dicsőségének tartana.
488És még egy van, mit megemlítni kivánok. Az enthusiasmus mai időkben, midőn a hadi tudomány, a többi tudományok sorában, a kimívelés magas fokára lépett, nem elég a győzelem kivívására. Jó vezér nélkül, a legerősb hadsereg sem vihet nagy dolgokat végbe, ügyetlen tervek mellett könnyen semmivé lehet, ellenben egy tanult, ügyes, tapasztalt és lelkes vezér alatt, legalább két annyi seregnek mindég megfelelhet egy fellelkesedett sereg. Valljuk meg, hogy jó hadvezéreknek s tanult tiszteknek nagy híjával vagyunk, de ez nem a mi hibánk, hanem azon zsarnok és lelketlen bécsi kormányé, melly annyi könyörgéseink, áldozataink s igyekezeteink daczára is meg nem engedé, hogy a magyaroknak katonai iskolájok s polytechnicus intézetök legyen. De mivel már ez egyszer igy van, mulhatatlan szükség lett volna, régóta gondoskodni ügyes hadvezérekről s máshonnan pótolni ki azon tiszteket, kik feketesárga szinökből kivetkezni nem képesek, s kik igazságos ügyünket már olly sokszor s olly tetemes kárunkkal elárulták. Azon dicső nemzetnek kebléből, melly irántunk már olly sok rokonszenvet tanúsított, egy pár ügyes hadvezért s néhány tanult, tapasztalt jeles katonatisztet, könnyen megnyerhettünk volna, kik ügyünket bizonyosan soha el nem árulták volna, s kik régóta tudják azt, mi fenséges feladat egy nemzet küzdése a szabadságért, s kik bennünket, mint testvéreiket az emberiség közös jogainak kivívásában, lelkesedve vezettek volna a harczmezőre, s örömest részt vettek volna a magyar honszabadítás dicső munkájában. – Balogh Pál. –
