Kolosvárról.
Kolosvárról.
– Kolosvárról, az Alf. Hirl. egy oct. 31-én kelt levelet közöl, mellyet érdekesnek tartunk egész terjedelmében átvenni. A levél következőleg hangzik: A székelyek, mint tudva van, mintegy 50 ezeren indultak ki minden magyar véreik védelmére három irányban. Nincsenek ők jól, hadilag felszerelve, csak úgy majorsági eszközökkel; trombitásuk a boszú, előttük kétségbeesés, utánok halál és pusztúlás. A merre e magyar nemesis vonult, az utak holt testek miatt járhatatlanok. Midőn elindulásokkor valaki azt mondá: hogy mernek illy dió-dáb fegyverzettel, a végetlen számmal összegyült felfegyverzett, császári seregtől támogatott, s 36 ágyú miatt megközelíthetlen oláhság ellen indúlni? Kurtán azt válaszolák: „hála istennek, hogy annyi fegyverök van nekiök; az igaz, hogy egyszer pukkan, de azután a miénk.” – És a komék szavukat tarták: most van ágyújok s fegyverük. A harmadik csapat, melly Naszód felé ment, Urbánt bekerítette, s a gőgös főnök vadászat ürügye alatt tiszteitől meg akart szökni, de nem eresztették. A szászok capitulálnak, Enyed megmentve, a balásfalvi csorda szétűzve. Holnap a honvédelmi bizottmánytól nyert 6 ágyú megérkezik, két század nemzetőr, egy század vadász mentek elébe. – Vetter tegnap érkezett ide. Itt marad-e, nem tudjuk, de kedvesebb vendége Kolosvárnak nincs mint ő, még a dühbe fult aristocraták és schwarzgelbek is, kik itt mint gonoszlelkek pokolba zsufolva vannak, védangyaluknak tekintik: mert az oláhok politicai pártról semmit sem tudnak, hanem minden magyart, kit elfognak, hallatlan kínzással, keresztre feszítéssel, eleveneni megnyúzással, felnégyeléssel iszonyúan kivégezik. –
