Nagyszombat.
Nagyszombat.
Midőn f. h. 3-kán estve seregünk Nagyszombatba ért, akkor már ott Simonichnak sem híre, sem hamva nem volt. Onnan Pozson felé akart menni, mit nem csak gyanítani lehetett abból, hogy a pozsonyi viszonyokról szorgalmatosan kérdezősködött, hanem csakugyan egészen a Pozsony-nagyszombati vasút pályaudvaráig el is indúlt. Itt azonban egyet kanyarodván, jobbnak tartotta ill a berek nád a kert, a morva-határ felé szökni, mint azt előde és principalisa Fejérvárnál tevé. De hiába, ő a magasb köröknek nem kedvencze, tehát a szerencse sem kedvezett neki annyira, mint a horvátországi Don Quixottenak. Mert seregünk azonnal utána indúlt, s f. h. 5-én, mint az O. P. Zeitung levelezője irja, három ízben, Nádasdnál, Jablonicznál és Szenicznél megverte, s még folyvást űzi. Vesztesége eddig is tetemes; a csatatért fedő halottainak száma azonban eddig még nem tudatik; négy ágyúja hatalmunkba került.
