AUSTRIA.
AUSTRIA.
Bécsben kétszeres őszi napok lehetnek: szomorúk, homályosak, némák. A könyek titokban hullanak alá, a sziv dobogása hallhatlan: az ajakaknak pedig zárva kell maradni, mert ha abból hang jőne ki, mi lehetne egyéb átok- és boszúnál? puskadurranás fogná a hangot és az ajkat, melly azt kibocsátá, örökre elnémítani. A bécsiek jelen helyzete hasonló lehet a sírban nyugovókéhoz; végetlen súlyos álomban várják a föltámadás óráját, oh, mikor fog az ütni? De ütni bizonyára fog, ütnie kell, mert isten mindegyiket megígérte.
Semmi egyenes tudósítások nem érkeznek hozzánk; ottani levelezőinkről a legszomorítóbbat gyaníthatjuk. Ki ezereket nem kimélt, arról feltehetjük, hogy egyeseket annál kevésbé fog tekintetbe venni, mert ezen egyesek épen magyarok. A hirlapok hihetőleg mind megszüntek, a Wiener Zeitung pedig csak a fölűlkerekedett zsarnokság organumává fog aljasíttatni; azonban ezt sem kaptuk meg.
Ha azon tömeg külföldi lapukba pillantunk, mellyek végre hozzánk eljutottak, azt látjuk, hogy az utóbbi időkben a bécsi események képezték azon középpontot, mellyen Europa figyelme csüggött; s itt mi magyarok is meg vagyunk amugy mellékesen említve. De lehetetlen nem mosolyogni azon zavart adatokon, mellyek a schwechati ütközetről keringtek. Ezek szerint összes seregünk 7000 és 18000 között variál. Egy helyütt az mondatik, hogy jobb szárnyunk egészen a Dunába szoríttatott s belé fúlt, a többi pedig teljesen megsemmisíttetett, a Lichtenstein-ezred (valljon mellyik világrészben létezik az?) Windischgrätzhez átment, sőt tüzéreinket is alig tarthattuk vissza. Illy s ehez hasonlók egész a csömörletig. De legnevezetesebb egy preraui tudósítás oct. 31-ről, melly azt mondja: ezen események (Bécs bombáztatása, bécsi harczok és a magyar ütközet) közepett egyik küldöttség a másik után megy Olmützbe a császárhoz. Ez azt mondja: elismerem Bécs kimondhatlan szerencsétlenségét s reménylem, hogy minden békes úton fog még kiegyenlíttetni.
– Egy bécsi magánlevél, melly nov. 10-én volt irva, következőket közöl: Itt ismét forrongás van. A horvát katonák rá akarák tenni förtelemhez szokott kezeiket némelly tisztességes leányzókra, ebből zaj lett; a német katonaság a horvátok ellen zúdult, és sok polgár is hozzá állt. A német katonaság kinyilatkoztatá, hogy a horvátokkal nem fog szolgálni. A krawall folyvást tartott, midőn a levél iraték.
Dr. Pfister – mondja szinte ezen levél – agyonlőtte magát; Borrosch és Violand fogva vannak.
– Galliczia. E napokban Lembergből érkezett hiteles szemtanú előadásából – a november 2-kán történtekről – következő érdekesb részleteket említünk meg. – Az egész csak egyik külön jelenete volt azon szomorú játéknak, mellyet a barbar soldatesca az osztrák birodalomban megkezdett; egyszersmind új tanúsága azon istentelen politicának, a népet kihágások által ellenállásra vagy forradalomra erőszakolni, hogy ez által majdani népleigázás mintegy törvényesen szükségesnek tűnjék föl. – Nov. 1-ső napján két részeg német tűzér haladt el a nemzetőrség fő-őrhelye előtt, s az őrt csúfolni kezdék. Erre két nemzetőr hozzájok lép s velök heves szóváltásba elegyedtek. A két tüzér kardot ragad, s az egyik nemzetőrt tüstént ledöfik, a másik pedig még azon este meghalt sebei következtében. A nemzetőrség erre visszavonult – s bántatlanúl hagyá a két tüzért 518elmenni. – Azonban a fiatalság, tőkép az academiai sereg a munkások osztályával még az nap délután torlaszokat rakott az utczákon, s éjjel csaknem az egész város el volt torlaszolva. – Nov. 2-án korán reggel egyik torlaszon két német tiszt akarván átmenni, a nép őket megrohanva egyiket meggyilkolta, a másikat pedig könnyen megsebesíték. A nép összehivatott, dobpergés, utczakiabálás és harangfélreverés által; a katonaság kiállítatott ágyúkkal és töltött fegyverrel. Nem sokára Hammerstein főparancsnok számos katonaság élén kivont fegyverrel megjelent, és segédtisztje által arra szólíttatá föl a várost, legyen csendességben, s nyujtson segédkezet a tanuló fiatalság s a néposztály egyik részének lefegyverzésére. A város azt megtagadta, s ennek következtében tizedfél órától déli 12 óráig bombáztatott. A városnak több része felgyujtatott, s a nép készületlensége miatt nem oltatván, sőt a katonaság által benne gátoltatván is, a tűz több millióra rugó kárt okozott. Az ágyúdörgés elhallgatása után is délutáni 5 óráig tartott a kisebb tüzelés, s a katonaság kegyetlenségei késő éjig tartottak. Nov. 3. a városnak ostrom-állapotba lett helyeztetése hirdettetett ki, a fegyverek kiadásának 3 napi határidő tűzetett, s ki ezt tenni elmulasztja, agyonlövetik. – Ez már nagyobb részben meg is történt, és most a város ismét csendes, irtózatosan csendes. – A katonaság dúlásai semmi mértéket nem ismertek sőt örvendni látszottak, hogy alkalom nyilt, vad kedvtelésüket kielégíteni. Igen sok ember elesett, részint nyilt csatában, de még többen a leégett házak omladékai alatt. S itt is, mint az egész birodalomban teljes lett a szakadás a nép és kormány között, sőt, a katonaság annyira elvált a néptől, hogy őt egyenként nemcsak szabadsága, de vagyonának ellenségéűl is tekinti. Mi jövőt igérhet itt magának az atyáskodó dynastia, s mit a német kormány, azt az idő keserűen fogja megfejteni. Hanem annyi már is bizonyos, hogy a lembergi nov. 2-ki ágyúztatás csak elősegíteni fogja a lengyel nemzet ohajtását, mielőbb megszabadulni az osztrák kormány alól.
