Csejthe, nov. 2-kán.
Csejthe, nov. 2-kán.
A Simonics elleni táborzásról mélyen hallgat a krónika, mintha az utóvilág birálata alól fel akarná menteni azon félszeg eljárást, mellyet egy némelly avatott s avatatlan fia a had istenének követni nem borzadott; és mintha örök árnyékkal sietne eltakarni a szégyenpírt, mellyben két roppant megye kirívólag űl, s nehéz átok gyanánt nehezítendi a magyar nép története jelen korbeli tán legvéresb lapjait. De félre az előleges kifakadással, a tény, mellyet pár vonással csak gyengén kivánók érinteni, elegendő, hogy felette minden szilárd magyar kebel egész beljéből felháborodjék. Ugyanis: Simonics császári, – vagy minek is nevezzem – ezredes mult hó 25-én Csacsánál Trencsin megyébe ütvén, hat zászlóalj gyalog és mintegy négy száz lovas sorkatonával a roppant hegység közt úgy, mint a jó országúton, elég gyorsan és kényelmesen elsétált, s útközben itt-ott jól megvendégeltetvén, 29-én Trencsin városába érkezett, hol egy nagyszerű ebédet rendezvén, a derék jó hazafiakkal egy pár pohár bor mellett egyről másról elcsevegett, sőt széles jó kedvében el is mondá utazása czélját, s miután a feketesárga uracsok megköszönték volna ebédjét, s azon rendkivűli kegyelmet, hogy díszes városukat porrá nem ágyúztatta, a Vág hídján szépen átbocsátották, – és igy elvégre october 30-án Kosztolnára jött. E helyen kellett volna, a nagyszerű csatának megtörténni. Táborunk, számra mintegy 6000, kevés puskával s többnyire kaszával ellátott barsi, trencsini, nyitrai, és pozsony-megyei teljes készségű nemzetőrökből, 400 porosz ezredbeli sorkatonából, s néhány három fontos ágyúból állott, és ezen sereg útfélen várta az ellenséget ölfából rakott torlaszok háta megett, épen a Vágvíze, és egy hegy közé szorítva, mellynek oldalán sehány száz lándsás volt felállítva csatári szereplésre. E szerint az egész tábor olly szomorú állásban volt, mint szűk csizmában a jól megérett tyúkszem. Mi történhetett tehát egyéb, minthogy embereink az ellenség első ágyú-lövésére olly nagy részben megfutamodjanak, hogy a nehány lelkes nemzetőr, s az olly igen elszánt, harczias szellemű porosz ezredbeliek nem állhatván már ki a nagyobb erőnek tűzelését, s minden oldalróli közeledését, segedelem hiányból – miután néhányan közőlök dicsően elvérzettek volna – kényteleníttettek a csatatért elhagyni. Embereink egész hazáig megfutottak, kivéve azokat, kik a nagy rémülésben a Vágvizében lelék menekvésüket, s ott vesztek, hogy távol hírt se vihessenek e félénk megfutamodásról, Simonics pedig jót kaczagva e béka-egérharcz felett, tovább és tovább folytatta utját Vágujhelyre s innen Borira, hol bizonyos úri egyén konyháján új erőt gyűjtvén, elvégre nov. 1-én Nagyszombatig eljutott, honnan Szenicz fele vevé utját, alkalmasint Morvaországba menendő, hogy minél elébb Windischgrätzczel egyesűlhessen. – lme, ebből áll az egész, ezt akartam tudatni veletek, ti kormánybiztosok, kiknek kezében e szegény árva honnak üdvössége van lerakva, s ti hadvezetők, kik hazánk vésztengerén avatott kormányosai vagytok a lelkes nép balsors hányta hajójának, hogy lássátok, miképen nehány ember hibás rendelkezése s bal lépései a legveszélyesb következményeket vonhaták magok után. – És ti millió népei a Karpát nagyszerű vidékének! kik elég félénkek voltatok egy maroknyi erőtől visszariadni; szabadon hagyátok hazánk ellenségét vidékteken czirkálni, és ez által úgyis elmarczangolt testünkbe mérges scorpiót bocsátani, térdeljetek le a magyarok istene előtt, hogy megbocsássa nagyszerű vétketeket, hogy szilárd magyar lelket leheljen lanyha szivetekbe, melly megértse, s érezni tudja a haza vész, idejét, hogy mielőtt szabadságunk alkonyát érje, inkább valamennyien sirunkat keressük meg. Imádkozzatok, mondom! Mert az idő gyorsan siet, s ha egyszer szabadságunk napja – engyávaságunk miatt – leszáll – hosszú és borzasztó éj fog bekövetkezni. – 100.
