Csajág, november 4.
Csajág, november 4.
Tudja meg a világ, mik történnek Veszprém vármegyében! Tényt rmondok el a haza előtt, jellemzőt, szárazon és röviden, minden illetöknek figyelmébe ajánlva.
September 27-kén, midőn Jellachich rabló csordájával már Fehérvárra bevonult, s utócsapatai – minden igaz hazafi méltó aggodalmára – mintha már Magyarország övék volna, amúgy otthonosan kószáltak, s minden tartózkodás nélkűl szállingóztak vidékünkön keresztűl, Fehérvár felé, történt, hogy a „lieber Bán” táborából, Fehérvárról, a lepsényi postakocsin, három horvát katona, egy stafétával és egy bőr zsákkal együtt érkeztek Lepsénybe, honnét ismét postakocsin Siófok felé utazandók, a kocsma előtt csoportozó, s nagobb részt kajári nemzetőrök által megtámadtattak, s a posta kocsiról lerántatván, agyonverettek és lövettek. Az ebből keletkezet zaj s ingerültség miatt azonban megfelejtkeztek az említett nemzetőrök, a postakocsi megmotozásáról, s a postakocsis, az említett stafétát és bőrzsákot, miután a három horvát katona agyonveretett, ismét visszavitte a helybeli postamesterhez, gróf Nádasdi tisztartójához, s a lepsényi nemzetőrök századosához, Hoffman István urhoz. Említett postamester, tiszttartó és nemzetőri százados, sőt a megyei bizottmány tagja, a helyett, hogy a hozzá visszavitt stafétát és bőrzsákot, miután már legkevesebb bántalomtól sem félhetett, letartóztatta, s illető kezekbe szolgáltatta volna: rögtön elküldötte Siófokra, s tovább Kanizsa felé, sőt e történet után másnap – mint többektől hallottam – boszankodva roszalta azoknak tettét „kik a három ártatlan horvátot agyonverték,” s úgy nyilatkozott „hogy följegyzette a gyilkosok neveit is!!!” s ráadásul, még ugyan az nap, századosi hivataláról is lemondott, mit négy szem közt mondva, nagyon jól is tett.
Én történetesen ez nap Kajárra menvén által, többektől hallám e dolgot a legnagyobb közönösséggel elmondatni, s miután e gyalázatos árulás méltó indignatióval tölté el keblemet, legott elhatároztam magamban, hogy a szép madarat rögtön elfogatom. Hogy azonban ne láttassam senki becsületében is szeme szöktében gáncsoskodni, s magamnak is a dolog felől elébb bizonyos tudomást szerezzek, említett postamester úrhoz személyesen elmentem Lepsénybe, s őt hivatali szobájában találván, laconico föltettem nekie e két kérdést: 1. Igaz-e, hogy a három agyonvert horvát által kisért stafétát és bőrzsákot elküldötte? s e kérdésre igennel válaszolt, mondván, hogy számadási lajstromába is bevezette, s azzal menté magát, hogy ő még nem kapott ministeri rendeletet, melly tiltaná az ellenséges szállítmányok tovább küldését. Igazán gyönyörű mentség! 2. Igaz-e, hogy följegyzette a horvát katonák gyilkosinak neveit, s mi czélból tette ezt? E kérdésre azonban tagadólag válaszolt.
E rövid censura után, az árulás világos levén előttem, lépést tettem rögtöni elfogatására, a lepsényi nemzetőrök újonan választott századosánál. A százados úr szabadkozott, hogy ő azt nem teheti, hanem igérte, hogy a veszprémmegyei bizottmánynak e dolgot minden késedelem nélkűl följelentendi, s én bízva becsületszavában, s e világos árulásnak minél elébbi följelentését szivére kötve, haza tértem.
Az egyik árulás eddig van, következik a másik.
Este érkeztem haza Csajágra, s útban a falu házához bemenvén, jó számú nemzetőrök, tiszteik jelenlétében, épen az említett postamester árulásáról beszélgettek, s többen kitörő haraggal, rögtöni elfogására készeknek nyilatkoztak. Ekkor a történteket én is röviden előadám, s elmondám nekik, hogy legyenek nyugodtak, elfogatására már megtettem a szükséges lépést. De ők ezen nem nyúgodtak meg, mondván, hogy a följelentésből mi sem lesz, mert a postamester, és az említett százados ur, szoros barátsági viszonyban állanak, s még azon este elhatározták, hogy két helybeli nemzetőri hadnagy, másnap reggel bemenjen Veszprémbe, s jelentse föl e dolgot a megyei bizottmánynak.
A két választott egyén, megbizatásukhoz híven, teljesíték is kötelességüket. Másnap reggel bementek Veszprémbe s első alispán urnak a dolgot elbeszélték, hogy terjeszsze rögtön a bizottmányi gyülés elébe. Első alispán ur lekötelező mosolylyal válaszolt: „Hiszen barátim, az említett stafétát én hozzám küldötte a postamester ur, semmiről se aggódjanak önök.” Mellyre az egyik követ mondá: „Az nem lehet, hiszen maga megvallotta, hogy Siófokra küldötte.” Első alispán ur, nem kis megzavarodással válaszolt ismét: „Hát az talán mégis másik lesz.” Ugyan ugy-e? Hát hol van az az első, melyet oda küldött? ki látta, vagy ki hallott róla valamit? Én bizony szeretném csak úgy négy szem közt is látni. De talán illető helyen tett róla jelentést első alispán ur, s ha még nem tett, szorgalmazzuk és akarjuk, hogy tegyen.
Egyébiránt követeinknek igéretet lett alispán ur, hogy a dolgot megyei bizottmány elébe terjesztendi. Föl is terjesztette, mert october első napján, Fodor László szolgabiró s Kenessei Ignácz, az enyéngi fiók-bizottmány elnöke, nálam megjelenvén, az említett dolog felől forma szerint kikérdeztek, s említett szolgabiró ur a hit letételét is kivánta tőlem, mondván, „csak római katholicus papokat oldoz föl a törvény, az eskű letétele alól.” Szépen vagyunk 1848-ik év october első napján, de hát ha még most is Lepsény és Kajár alatt táborozna Jellachich?* No de hogy az ügy menete e miatt meg ne akadjon, hit letételével is igazoltam s kész vagyok most is igazolni a mondottakat, csak hogy szó, a mi szó, nem ártana édes szolgabiró ur, ha protestans ember és tisztviselő létére megtanulná, mit tart az 1848: 20. t. cz. 2. §-a. – A kikérdezés után, sz. biró úr tőlem eltávozott, „Ha igy van” ugymond „a dolog, nem tehetek róla, ámbár nekem jó barátom,” Bizonyára bűn is, jó barátot vétekért veszélybe dönteni; árulás, jó barát ellen criminális pört indítani! De távol legyen, hogy említett sz. biró úr, illy árulóvá kivárt volna lenni; távol legyen, hogy jó barátját veszélybe kivánta volna dönteni (!!!). Ime, én jó hiszem fejében, mindez időig vártam, hogy az áruló postamester érdemileg meg fog büntettetni, s jelentősünknek és a vizsgálatnak lesz eredménye. Én vártam a bizottmány igazságszeretetétől, hogy megteszi kötelességét e részben, sokáig, már több egy hónapjánál, hogy hiába várok. Azonban Hoffman úr, most is lepsényi postamester, és mind ez ideig csak egy haja szála sem görbíttetett meg. Közelébb mult napokban, fölszólítám a fiók-bizottmány elnökét, hogy mint áll a dolog? s ő válaszolja levelében: „hogy föl sem vétetett, s miután én magam megnyugtatására a dolgot följelentettem, hagynék föl továbbra ezen tárgy vitatásával.” Ah! tehát így van a dolog? Még most is mehetnek illy hocus pocus forma szemfényvesztések? Nem uraim! az éjszaka elmúlt, a nap felkelt. Járjunk igazságban és világosságban! Tudja meg a világ, mik történnek Veszprémvármegyében! – Kóczán Béla, csajági ref. helyettes pap.
Mikor a mult september vége felé, a h orvátoknak mintegy 16.000-nyi tábora Lepsény és Kajár alatt táborozott, igen épületes beszédeket lehetett hallani. „Miért haladnak illy könnyen, s minden ellentállás nélkűl a horvátok?” kérdé egy kaputos uri ember. „Jah! a nemesség meg van sértve, melly ha nem történik, egy horvát sem látta volna meg Magyarországot. – „Ne Kossuth! most parancsolgass, most hatalmaskodjál, ha tudsz,” monda pöffeszkedve s önelégülten egy valóságos bimbasi – – Kajáron. – K. B.
