Belső Szolnokból, nov. 14-én.
Belső Szolnokból, nov. 14-én.
A Czibles zordon bérczei között, hol a tavasz későn, az ősz korán áll be, s hol a Lápos folyam rohanón zúgó hullámai lankadni kezdenek, a part hosszában két róna, s e rónaságok közepett két magyar helység tűnt a vándor szemébe. – Az üldöző sors eldődeinket e bérczek közt egy olly nyomorúlt oláh nép közé szállítá, melly a helyett, hogy a magyar szabadságot felhasználta volna régi inségének enyhítésére, az igaz ügy, s a magyar nemzet elnyomói közé engedte magát sorozatatni.
Mint egykor a szent földre, úgy vándorlott e fanatizált nép Naszódra, hol Urbán felüté a camarilla zászóját, s a gonoszság diadalával ámítá az oláhok csordáját. A kővári, szamosmenti, s a minket környező 23 oláh helység istentelen vad járatának vidékünk volt színpada.
October 23-ka volt, mikor Timbul, a sötétség magzatja, legelőször lépte át bérczeinket, s táborát Felső- és Alsó-Szőcs közé vonta egybe. Táborából a felső-szőcsi udvarbirót küldé hozzánk követűl, azon izenettel, hogy útjában nemzeti őrseregünk ne háborgassa őt, mert ő béke nemtője gyanánt jár alá s fel, s ha kivánandjuk, épen Magyar-láposon vonandja össze az oláhok gyülését, hol csak békét és újból békét hirdetend. Mi jól ismerve a camarillának a magyarok iránti rokonérzelmét, ráismerénk a magyar martalékra vágyó czinkos körmeire, és fogaira: s válaszúl azt adók, hogy, ha helységeink határára lépend, ellenségál fogjuk tekinteni.
Másnap fegyvereink letételét sürgeté, mire válaszunk az volt fegyvereinkhez életünk van kötve, s azokat csak vérünk elfolyása után veheti birtokába.
October 25-én egy zászlónk alá esküdt oláh értesíte: mikép ő bizonyos hirből tudja, hogy Timbul 3000-ed magával helységeinken akar keresztűltörni. Erre riadót vereténk s 160 nemzetőr, s ugyanannyi dsidás sieténk Domokos segítségére, minthogy az volt először útjában. Dobszóvali menetünk útjának irányát megváltoztatá, s hegyeken, bérczeken kényteleníttetett Kővárnak nyomúlni. Hogy kővári csatázása veszteséggel, a futással történendik, azt bizonyosnak állítók, s következőleg önfejünkre csendet, s a békés napok visszajöttét jósolók, de jóslatunk nem teljesűlt, mert nov. 3-án áradólag folyt vissza a nép vidékünkbe, s három táborral vette körűl a Szakállas falúnál megvert Timbul helységeinket.
A veszélynek újból tornyosúltát látva, éjjel titkos ösvényen – mert útaink 23-ik óta mindenfelől el voltak zárva. – Déésre segélyért küldénk, az előtt pedig jóval kir. biztos Mihályi Gábornál előadók nyomasztó körülményeinket. – De megmentésünkre rögtöni segély sehonnan sem igértetett.
Szemünk előtt volt tehát, hogy a megrohanást, és helységeink felgyújtatását ki nem kerűlhetjük, de, hogy mikor kondúl az óra, nem tudtuk, a bizonytalanságnál pedig nincs gyötrőbb állapot. Bizonytalanságban élni, több mint meghalni.
November 5-kén este nemzeti őrseregünkhez egy levél jő, mellyben újból felszólíttatunk fegyvereink letételére, azon fenyegetőzéssel, hogy ha magunkat meg nem adjuk, égetni s gyikolni fognak bennünket a legkínzóbban. Feleletünk az volt: hogy fegyvereinket csak a magyar kormány tétetheti le velünk, más senki sem.
November 6-án Timbul újból próbára tette állhatatosságunkat. Egész elszántsággal feleltük, hogy mindenre, a legutósóra is, elkészítettük magunkat, mert a hazát, nemzetünket, és a magyar szabadságot – mellyben az oláhok is osztályos társaink – annyira szeretjük, mikép vérnélkűli megadás által nemzetünk becsületére szenynyet vonni nem akarunk.
Nov. 7-én a három tábor közelebb vonúlt helységeinkhez, s mint bizonyost vártuk a megtámadtatást, de az elhalasztatott.
Nov. 8-kára volt kimondva a vég itélet Láposra és Domokosra. A láposi nemzetőrsereget Lápos felett egy domb élére állítók azon elszántsággal, hogy, ha helységűnk a vad csorda által minden részről egyszerre boríttatnék is lángba, erőnket megosztani nem fogjuk, hanem arra törendünk, merre az oláh tábor legnépesebb leend. Domokos is szintén ezt kényteleníttetett tenni, és így csekély erőnket is az ármány miatt, meg kelle osztanunk.
Delet mutatott a nap, midőn segélyünkre érkezendő magyar testvéreink ágyúinak ropogása megrendíté bérczeinket; kik útat törének Kővár felől a köves tetején, mellyet kövekkel, levágott fákkal eltorlaszolának. Az ágyúhang elkeseredett szívünket örömre gyújtá, de örömünket csak hamar fájdalom mérgezé meg, midőn Domokos kétoldalról lágba kezde borúlni. Nem volt ész és szív, melly bizonytalanságban ne lett volna, hogy mit tegyünk? Ha Domokos segítségére sietünk, mielőtt Lápos fedezve van, akkor Lápos három oldalról gyújtatik fel, ha nem megyünk, akkor a Domokost elhamvasztó és rabló csordát is be kell várnunk, s egy sokkal nagyobb erővel kell szembe szállanunk. Mit tevénk? Végtére is megindíták seregünket a már Domokost felperzselt, s Lápos felé húzódó legnagyobb csorda elébe. Útközben öt szathmári önkénytes huszár sebes vágtatva beér, s azon biztatásukra, hogy hátúlról mit se féljünk, mert 2000 nemzetőr érkezendő Lápos védelmére, egyszerre, mint az életre halálra felriasztott oroszlán, melly kölykeitől fosztatik meg, bőszűlt kedélylyel és újúlt erővel rohantunk előre, hogy fegyvereink életrontó erejét éreztessük elleneink csontjain.
Lehetetlen ki nem emelnem Zágoni önkénytes huszárnak azon ritka erélyességét, mellyet ez alkalommal tanúsított. Ő hősileg mindig elől járt, s a futásnak eredt oláhok közől sokakat megállított, s nemzetőreink golyóira kerített. Elszánt bátorságának áldozatja is lett volna, ha egy láposi nemzetőr segélyére nem érkezik. Adjon isten sok illy huszárt a hazának!
Miután a domokosi térség az oláhságtól megtisztúlt, Rogozra, Domokos legnagyobb elleneinek fészkére vonúltunk át. Úton, útfélen hullott az oláh, a helység felgyujtatott, s tökéletesen lángok martalékává lett. Illy eljárással tértünk vissza Domokos üszkei közé. Nem volt nemzetőr, kinek szívét a fájdalom, s édes testvéreinek jajai, tőr gyanánt ne sebzettek volna. Átkot kiáltott mindenki az oláhokra, százszoros átkot Timbulra, a reactio gyalázatos emberére. „Átkozott is legyen mennyen és földön a reactiónak minden embere, s a föld, mellyen elasznak egykor tagjaik, tetemeiket meg ne szenvedje, ragadozó állatok üssenek tort husaikból, s lelkeik rémes jajongással vándoroljanak a sötétség országában ezt nyögve szüntelen Igy bünteti isten a camarilla álnokságát a fiakban, igy az igaz ügynek sanyargatóit.”
Bús komorsággal lépdeltünk végig testvéreink házainak üszkei között, s homlokunkról a búsongás csak akkor huzódott le, mikor hazaérve, őrtanyánk körűl s szerteszét útczáinkon a derék szathmári őrsereget pillantók meg. Éljen a magyar! éljen a szabadság! hangzott mindenfelől. Népet jobb kedélylyel soha nem láttam.
Nov. 9-ikén az olahság Domokos felett újból gyúlni kezdett. Harangfélreverés, dobpengés is hangzott mindenfelé, s a tábor megindúlt oláhot vadászni. Mire közel érnénk, minden oláh nyúllá változott.
Nov. 11-ikén a derék őrnagy Addics Taddé rendezé a tábort. Egy ezred Tőkés, más Alsó-Szőcs felől húzódott Felső-Szőcsnek, a Timbul főtábora helyére. Érkezésünket minden oldalról puskagolyóval kezdették fogadni, de sebet senki sem kapott. Őrnagyunk egy rokkant oláh katonát küldött, az erdőségbe vonúltakat békére szólítni, reménylvén, hogy csak igy juthatunk a kezeik közt levő 100 darab jó fegyver birtokába. Válaszuk ez volt: ők békélni nem akarnak, de azért nem ajánlják, hogy helységök felgyújtassék, mert akkor egy magyar sem marad életben. Erre az őrnagy tüzet parancsolt. S a gonoszság fészke, hol hét elfogdosott nemzetőrünk, egy sebészünk, s egy haszonbérlő kivégeztettek, a tűz martalékává lett.
Éjjelre az állomás helyre, Magyar-Láposra, tértünk vissza.
Nov. 12-én, miután a gyújtogatást sikeres demonstratiónak tartották, seregenként tódúltak az oláhok eskűletételre, magokkal hozván harangjaikat, fegyvereiekt s minden gyilkoló szereiket.
Nov. 13-ikán két rohii bujtogató vitetett ki felmagasztalás végett, de sokak kérésére kegyelem adatott nekik.
Nov. 15-én, az az holnap, két bujtogató fog a bitófára jutni minden kegyelem és irgalom nélkűl. Az oláhokra nézve ez a legjobb demonstratio. Mi történend ezután szegény magyar népünkkel, ha megmaradhatunk, tudatni el nem mulasztandja. – Egy százados.
