Debreczen, dec. 21.
Debreczen, dec. 21.
Dorgáló szavakat akara az én nyelvem emelni, azon fonákságok és hijábavalóságok láttára, miket itt a vének és irástudók elkövetnek. De eszembe vevén azt, hogy a mi jámbor s istenfélő városunknak előljárói, egyedől a sz. írás ama kegyes parancsának: „a ki téged hajít kővel, hajítsd te azt kenyérrel” tesznek eleget; midőn amaz átkozott vérebeket, kiknek rongyain még most is ártatlan magyar vérfoltok sötétlenek, csaknem téjben és mézben fürösztik (értem a horvát foglyokat) zabolát veték az én szájamra és nem emelend dorgáló szavakat az én nyelvem; nehogy Antikrisztusként megköveztessem.
Csak néhány jelenetnek szárazhíven megírására veszek tehát most tollat kezembe: aztán itéljen a mi szentírási jámborságunk s istenességünk jelenkorbani áhítatos gyakorlása s világhírű magyar nagylelkűsködésünk helyes vagy helytelen volta felett a jámbor olvasóközönség.
Szobába lépünk; legalább szegény lakói e sötét nedves lyukat, mellynek rideg fojtó lége egyik szegletben pislálkodó tőzegtűztől nyer némi világosságot s enyhet, szobának nevezik. Bútorai e szegénység lakának egyedűl öt félig meztelen apró gyermek, kiknek arczaikon az éhség sáppadtsága bágyadoz, még több tagjaikat a hideg szederjes színe borítja. Remegő testöknek ez inség magzati a mostoha tűztő iparkodnak enyhülést csikarni: mig szemeikből az éhség s keserű füst könyeket, s kékült ajkaikról szívrázó siránkozást sajtolnak. Végre belép közéjök az anya, arczán öröm tükröződik. „Csitt gyermekek, ne sivítsatok olly irgalmatlanút, nézzetek ide, itt pénz van sok pénz, 15 szép fehér huszas, még csak 9 hétig lesz oda szegény apátok harczolni édes hazánkért, addig ezzel megérjük... lássátok, ezt tiszteletes uramnak köszönhetjük, az ő kigyelme írására adta ezt a tekintetes nemes tanács... Csitt mondom, s most tegyétek össze kezeiteket és mondjátok: Mennyei atya, áldd meg a mi jó lelkipásztorunkat, tiszteletes Szoboszlai urat!” És a gyermekek remegő ajkakkal ismétlik: Mennyei atya, áldd meg a mi jó lelkipásztorunkat, tiszteletes Szoboszlai urat. Isten pedig az ártatlan gyermekek imáját meghallgatja.
Tágas terem nyílik meg előttünk, bent számtalan szenyes férfi egyén zsibong hússal telt párolgó tálak és boros s pálinkás edények körűl! arczukon a jólélés nyomai s aggálytalanság nyilvános jelei kezdenek mutatkozni: mintha istentől egyedűl illy életre volnának teremtve. Megkondúl a 12 s ebédhez készülnek, zajos fecsegéseiket nem érti a jóravaló magyar fül. Vagy három gúnyos arczczal mutogat egyik ablak felé, mellyen át egy szegény nemzetőr tűnik elő, ki épen sovány száraz ebédét költi el, vállán rozsdaette fegyverrel sétálgatva az ablak alatt, s sovár pillanatokat vetve néha a terembe a gondtalan lakmározókra. De hát miféle nép ez istenhagyta renyhe csorda? Róth és Philipovich, Windischgrätz, Jellachich, az obsitot kapott vén Ferdinánd, és hogy többet ne mondjak, az uj osztrák császárkának nagyhirű Waffenbrüderei, a vitéz horvát foglyok!!! Talán a hollóknak hizlalják őket? Már kérem kövesse meg magát az érdemes kérdező, biz azokat nem a hollóknak! Mire hát e naponkénti lakoma? Sajnálom, hogy az érdemes kérdező ki nem találja a liberae regiae civitatis circumspectusságnak ebbéli finom calculusát! Mért volna ugyan is e mindennapi lakoma egyebért, mint, hogy e dicső s jámbor Waffenbrüderck kik csakazért foglyaink, mert a jó étkektől szabadúlni nem akarnak, kellő erőt idomzatot nyerjenek akkorra, midőn majd ismét magyar kebelre szegeznek szuronyt, s biztosb legyen döfésök jóltevőik legyilkolásakor, hogy e balga jószívű párák legalább kínlódás nélkűl költözhessenek át e siralom völgyé örök paradicsomi boldogságba!!! Óh fönséges úr az osztrák magasságban, tekints alá a te dicsőségedből és kegymosolyod méltóságos sugáriból lövelj egy boldogító s malasztteljes szálacskát, e quintessentiájára a circumspectusságoknak. Önök pedig magas urak, Windischgrätz és méltó társai, emelintsenek főveget, mert Waffenbrüdoreiket maholnap selyempaplanos tornyos nyoszolyákba fektetjük!
Én csodálom, hogy e fonákságok láttára a mindentlátó és tudó igazságos isten türelmét nem veszti, s mennykőzáporral nem tölti meg légkörünket.
Uraim, szép az a nagylelkűsködés, de – mint miden – a maga idejében s korláti közt; mellyen túlcsapongva don-quixottei pathossá fajúl az, mit legelőször is azok röhögnek ki – mint minket a horvát foglyok – kiknek irányában elkövettetik. Önök öt éhes s fél meztelen gyermek anyjának, egy szegény napszámosnénak, kinek férje a magyar szabadságért harczmezőn vérzik, kilencz hétre 15 nyomorúlt huszas kegyelempénzt nyutanak; s nem látják, hogy az őrködő szegény nemzetőr kint dideregve sovány kenyérebédét fejcsóválva költi el, még bent a tágas terembe ama magyar vérben fördött a fertőzött vérebek izletes s tápláló eledelben figymálnak, röhögve a magyar ostobaságán. Urak! hallották-e valaha, hogy kenyér és víz mellett, ember éhen halt volna meg? „De hát nekünk jól esnék-e, ha a magyar foglyokat csupán száraz kenyér és vizzel látnák el elleneink?” Ezt kérdik önök. Az igaz, 682lóhúst annyit ehetnek szegények, mennyi szemöknek szájuknak tetszik ... Valóban lélekemelő méltánylása a nemzetjogoknak. De mondjanak hát önök minden nagylelküsködésünk daczára is csak egyetlen esetet, mellyben egész szabadságharczunk ideje alatt nemesen bánt velünk vagy mieinkkel az ellen: én azonnal megnémúlok.
Avagy bizony isten, akaratlanúl is kell hinnem – mit egyik szláv lap után, ha jól emlékszem a múlt hetekben, épen jelen lap közlött – hogy Róth és Philippovics urak csupán irántunki rokonszenvből estek seregestől foglyainkúl, s nem egyebek voltak – mint Kossuth jóslata szerint Schlick úr leend – jámbor szándokú fegyverliferánsoknál! Ah ha ez igy van, akkor üdv a nagy férfiaknak! S épen most ötlik eszembe, miszerint hát az utjokban elkövetett gyilkolások, rablások s gyujtogatások csupán egy kis ártatlan szembekötősdi volt a camarilla irányában, avagy legfelebb is egy kis pajkos úti commotio!!! Üdv nektek ismét jeles férfiak és ismét üdv ... s igy már csakugyan elnémúl nyelvem! De még sem, ne némúlj meg nyelv, mig hozsánnát nem kiáltasz e dicső férfiaknak: mert méltók ők arra, hogy felmagasztaltassanak ... és mig nagyszerűen meg nem követed az éles látású circumspectusságot!
A napokban helybeli honvédelmi bizottmányunk egy csapat felszólítást tartóztatott fel a postán, melly a polgármesterhez volt köztudomásra juttatás végett Windischgrätz, Schlick és az osztrák császárkától intézve; mellyek azonnal az orsz. honvédelmi bizottmányhoz küldettek. Azonban igen balúl fognák fel némellyek, ha ezen tény megemlítését polgármesterünk elleni gyanúsításnak bérmálnák, jól tudván azt, hogy még Krisztus se volt ment az ördög szemtelen kisértéseitől.
Kár, hogy az illetők figyelmét kikerűli egyik helybeli ref. lelkésznek azon – nem mondom roszlelkű s gyanús, de mindenesetre – vigyázatlan s meggondolatlan tette: miszerint hallgató hiveit a helyett, hogy megnyugtatná s bátorítná jelen zivataros korban, még inkább rémíti s csüggeszti őket a szószékből idétlen sopánkodásaival.
Soraimat lelkes debreczeni hölgyeink érdemének megemlítésével – mit már rég tennem kelle – zárom be. Ők ugyan is, mig férfi rokonaik a csatában vérzenek, Zalai Aloizné rendezése alatt, több ezer pár fejérnemű készítésével foglalkodnak, fáradhatatlan szorgalommal azokat a hon oltárára teendők. – 60-i.
