Vezérczikk. (Játékosság.)
Vezérczikk. (Játékosság.)
Azon emberek közt, kiket a’ baromtól valami egyéb is különböztet, mint az, hogy négy lábon nem járnak, alig hiszünk valakit, ki egyszer-másszor pirulva ne legyen kénytelen érezni, minő tömérdek sok az, a’ mit ő nem tud, ’s minő parányi csepp, mellyet a’ tudományforrásból merített akkoron, midőn még nem nyomták vállait a’ családtáplálás gondjai, midőn a’ férfikor munkaviharait még csak távolból szemlélte. – És midőn megragadott bennünket az önparányiság érzete – én, ki ezt irom, keblem titkos érzelmeit tárom ki nektek, uraim! – ajkaink olly lángolón szomjasok az elhanyagolt forrás után, és ha feltünnek az emlékezet tűkörében leélt napjainknak álomképei: görcsös kínokkal ragadja meg keblünket az elvesztegetett tömérdek órák emlékezete. És borús homlokkal zúgolódásra fakadunk: miért kellett időt becsülni sak akkoron tanultunk, midőn naponta komorabban cseng füleinkben e’ szó: „már késő?!” és zúgolódásra fakadunk: minek a’ határtalan vágy a’ szűk kebelbe, minek az istenszikra az egynapi féregbe, minek illy rövid életnek olly hosszú czél?! És nézzünk szét az életben: hol ütötte föl legvészesb tanyáját az időrablás? egyhangulag fogjuk kiáltani: amott a’ játékasztalnál! mellyet a’ nap hősei görcsös indulatokkal ülnek körül, az élősködők két-három körben, a’ tehetetlen vágytól kínzott pénzetlenek pedig más egy pár körben, lábujhegyről vagy székekről ágaskodva, körülgyürűznek, napokon és éjeken át. Tudjuk mindnyájan, hogy a’ játékot a’ gondos okosság kárhoztatja; a’ jóakaró emberszeretet erkölcstelenségnek kiáltja; a’ közvélemény e’ drágán fizetett gyönyörre felüté a’ gyalázat bélyegét; a’ törvényhozás pedig büntetést szabott reá. Látjuk, naponkint látjuk, mikint dulja fel családok boldogságát; mikint vezet bűnre, vétekre, őrültségre, öngyilkolásra; toll, ecset és szinházi oktatás mestervonásokban kisérik a’ magányos, családi és szocialis szerencsétlenség mindennemű elágazásiban; de az iszonyú rémalak kikaczag minden törekvést, „mit dem Wahnsinn kämpfen Götter selbst vergebens,” mint a’ költő szól. – Miért hát felszólalni (mondjátok talán) haszontalanúl? – Olvassátok meg csak, mi Eperjesről e’ lapokban már háromszor irva lön; nézzétek csak az ifjuság tömött sorait e’ ’s ama’ kávéházban, e’ ’s ama’ rablóbarlangban, mellyet – ha kell – meg is fogunk nevezni; és ha látjátok, mikint hervad el bimbójában az ifju erő, mellyhez annyi sok nemzeti remény csatlakozott. Mondjátok meg, lehet e föl nem szólalni? Nem szólunk a’ fonnyadt arczú vén bűnösökhöz; veszszenek! hasznukat e’ hon többé ugy sem veheti; nem szólunk a’ gyalázatos rablókhoz, kiknek a’ koppasztás kenyérkereset, – ezek pirulni rég nem tudnak már; hanem az ifjusághoz, honunk reményeihez, van egy-két szavunk, és különösen azon ifjakhoz, kiknek a’ születés vak története jogokat adott, mellyeknek gyakorlatától ime’ nemzetnek jövendője függ. És szavunk nem lészen a’ pirongatásnak éles szava; hisz az ifju fogékony kebel a’ kor bünének csak áldozata, nem a’ bün maga. Ők örömek után vágyódnak; mi nemes örömtért akarunk nekik mutatni, melly – kivevén talán ezerek közül egy-két rendkivüli jellemet – örökre zárva maradand előttük, ha egyszer a’ játékszeretet utján szenvedélyig hevültek. – Megbecsülhetlen helyhatósági rendszerünk mindenki (azaz nagy részben most még csak minden nemes) előtt kaput tárt, a’ nemzet sorsára közvetlen hatással lenni. A’ hova másutt csak kevesen küzdhetnek föl, oda közöttünk száz ezreket már a’ születés helyezett. Mondjátok meg: lehet e nemesebb, lehet e tisztább öröm, mint azoknak sorában állani, kikben a’ nemzeti jogvédeit tiszteli, kik jövendőnknek hű vezérei Im! ezek között helyet foglalni magatoktól függ. Nyitva az ut, csak akarni kell, és csak tudni kell. – „Tudni,” uraim! itt a’ bökkenő. Nem éljük többé bitorlott tekintély korát, ’s az üres hangok szakának immár vége van. ész a’ hatalom, ész a tudomány! ’s ész s’ tudománynyal erkölcsös jellemnek kell párosulnia; mert annak e’ nélkül nincsen hitele. Pedig kinél a’ játékosság szenvedélylyé fajult, annak nem maradt ideje, annyi tudományt szerezni, a’ mennyi kell, hogy az említett nemes örömet valaha megizlelhesse. Méltó e már most, uraim, a’ legfőbb, legtisztább örömet, mellyet az élet nyujthat, a’ kitünőleg teljesített polgári kötelesség örömét, egy olly indulatnak feláldozni, mellynek háttérében annyi bűn, annyi gyalázat, annyi lélekaggály, annyi jellemfolt van rejtve: hogy a’ ki csak vagyonát játszotta el, az magát még szerencsésnek vallhatná? Igaz ugyan, hogy sokan vannak, kiknél a’ játék csak időtöltés és nem szenvedély: mi ezeket is hibáztatjuk; mert a’ kártya legjobb esetben is a’ leghaszontalanabb idővesztés ’s a’ legkeserűbb satyra az emberi nemnek annyi sok kedélydús éldelettel kinálkozó társalgási tehetségére; azonban itt még csak hagyjánt mondhatnánk, ha nem tudnók, hogy a’ ki egyszer a’ kártyaasztalhoz ült, az egy olly széditő örvény szélén ül, melly száz közül kilenczvenet minden bizonynyal elsodor. – Ezt mi magunkról tudjuk, uraim. Ne tartóztasson vissza bennünket álszemérem, hogy kimondjuk, miképen mi a’ játékasztal veszélyei tapasztalásból ismerjük; mert egykoron, ifjuságunk gondatlan éveiben, minket is megkisértett a’ körültünki divat és alkalom; és habár elég szerencsések valnák is a’ borzasztó szédelgésből kijózanodni, még mielőtt a’ szenvedély örvényébe merülnénk; habár e’ koránsem könnyű győzelem némi nemes önérzettel tölti keblünket: meg kell mégis nyiltan vallanunk, hogy még most is borzalom fut végig idegeinken, ha meggondoljuk, minő örvény szélén állottunk; és minél inkább érezzük, milly tömérdek sok, a’ mit nem tudunk, ’s mit korunk állásához, nemzetünk állapotjához képest szégyen nem tudnunk, annál inkább fájlaljuk a’ botorul ’s mondhatni örömtelenül is elvesztegetett órákat, ugy hogy irtózattal fordul vissza emlékezetünk a’ játék napjaitól, és sokat adánk, ha az elpazarlott, örökre vesztett órák hiányát kipótolhatnók. – A’ szabadulásnak azonban csak egyetlen egy eszközét ismerjük; és ez: a’ munka, uraim, és a’ szorgalom. – Kit a’ játékasztal medusa-feje kövéválással fenyeget, fedje be magát a’ vérttel, mellyet a’ mythoskint egykor Minerva Perseusnak ajándékozott; és ez (itt is szabad magunkról szólanunk) olly édes gyönyöröket nyujt, minőkről a’ játékosnak még csak sejtelme sem lehet. – Árviz ellen küzdünk, igen jól tudjuk: de talán a’ pesti vagy eperjesi játékosok százai közül egy vagy két kebel megnyílik gyönge szózatunknak, mellybe szivünk melegének szerteszavát ohajtanók sugalni; legyen egykettő megmentve honnak, szüléinek és önmagának: máris nyereség. – Annyit mondhatunk, hogy a’ kiknek módjok van hatni az ifjuságra, ügyekezzenek velök megismertetni az idő becsét, izelletessék meg a’ tudás és cselekvő élet kellemét; ’s ez uton többet tehetnek a’ játékosság kiirtására, mint minden feddéssel, minden büntetéssel ’s a’ törvények minden fenyegetésivel. Mert mondani szokták: „a’ szerelmesek esküit nevetik az istenek”; sokkal több joggal mondhatnók: „a’ törvény fenyegetéseit nevetik a’ játékosok.” –
Még egy szót! Eperjesi levelezőnk értesít, hogy a’ zemplényi megtámadásra választ készitnek. Elvárjuk, kinek lesz elég bátorsága a’ bűnbarlangot védeni akarni. – Ez azonban alkalmat nyujt nekünk, tisztelt olvasóinkat egy körülményre figyelmeztetni. Miután az időszaki sajtó minden organumai hivatásuk legnemesb oldalát felfogva, azon uton vannak, hogy a’ közvélemény előtt minden visszaélést, minden polgári bűnt, mindn erkölcstelensgéet napfényre vonjanak: igen természetes, hogy a’ kiknek e’ szokatlan világosság fáj, feljajdulnak ellene, és görnyednek és hajlonganak midnenfélekép. Ezt meg kell szoknunk és érdeme szerint méltánylanunk. A’ hibácskká apró hősei, minmagunkkal együtt, rövid nap felejtve lesznek; de a ’dolognak moralis hatása mindig megmarad. És ez, a’ mi czélunk volt; nem pedig személyt bántnai. Annyit minden esetre ki kell mondanunk, hogy – rokonérzetű tisztelt levelezőink buzgó segedelmével – szemeink igen sok helyüvé belátnak; ’s a’ családi élet gyöngéd viszonyai előttünk ugyan mindig szentek leendnek: de a’ mi nyilvánosság elébe tartozhatik, azt elhallgatni – a’ mennyire rajtunk áll – semmi tekintetből sem fogjuk; – az ugynevezett czáfoló czikkek pedig lapjainkbani fölvételre csak ugy számolhatnak, ha nem névtelenül küldetnek be. Tudósitóinkat ismerve, 202tudjuk, szükség esetében kivel kell szólanunk; ’s igy a’ czáfolókat is kell tudnunk; mert a’ hol tényről van szó, ott névtelenül a’ fehéret is könnyű feketének mondani.
