Vezérczikk. (Ismét egy ütlegvirtuóz ’s az önkényura.)
Vezérczikk. (Ismét egy ütlegvirtuóz ’s az önkényura.)
Emberiség és polgárisodás! hangzanak végig e’ hon térein; emberiség és polgárisodás! hangzzák vissza a’ hon bérczei, Lomnicz csucsától Magyar kapuig; de ha benézünk az életbe, mennyi kény egyik oldalon, mennyi szenvedés a’ másikon! Gondoljátok: ama’ síri csend, ama’ panasztalan szolgatürelem, nyugalom talán, mit elégedés szült és bizodalom? Legyen tinektek hitetek szerint; de én nehéz időket éltem, ’s még emlékezem 1830-ra. – Lehet-e szebb hivatal, mint egy szolgabiróság? egy egész tartomány boldogsága nyugszik vállain; – egész tartományt mondánk, mert nem egy járás van Magyarhonban népesebb mint némelly duodez souverainitás amott külföldön, hol ministerek és kormánynokok egész serege ül bureau-iban. – Lehet e fontosabb hivatal, mint egy szolgabiróé? ő az, ki a’ törvénynek életet ad; ő védi, ótalmazza a’ népet minden gonosztól, az ő szelid ereje enyhít a’ terhek súlyain; ő békebiró, perbiró, büntetőbiró; ő kezeli a’ törvénykezés, a’ közbátorság és közigazgatás ezer ágait; és ha tisztének szép hivatását meleg kebellel fogja fel és csillapulni parancsolja kebelében az indulatokat, miket fölingerlésére a’ néptömeg aprólékos bajaivali érintkezés olly számos alkalmat nyit, mik azonban, ha fékeresztetnek, a’ személyesített törvényt, az igazság és áldás személynökét, kényurrá teszik, kinek lépteit átok követi; – ha – mondánk – csilapult indulattal harag és szenvedély nélkül jár el tisztében: egy egész tartomány áldása kiséri lépteiben. Szép hivatás és szép jutalom. És, istennek hála! vannak, és pedig számosan vannak, ismerünk magunk is közelben és távolban szolgabirákat, kiknek lépteit szemmel kisérni valódi öröm. Ellenben, fájdalom! vannak ollyanok is, kikre az „aprócska kényurak” czím szintugy felillik, ha nem jobban, mint kikről nem rég mondottuk. Ezek tisztök hatalmát nem onnan mérik, mennyi szenvedést háritottak el, hanem az osztogatott botok számától; kiknek hatalom szavára az ütlegvirtuóz durva tenyere ’s mogyoróbotja rémitőn tünik fel, mint Gaay „Konth”-jában az „óriásbakó”, nyomban végrehajtandó, mit szenvedély ’s indulat harsognak. – A’ visszaélések többi nemeiről, azokról, mike futólag multkor egy zempléni levelezőnk említett, ezuttal nem akarunk szólani. Maradunk (mert esetünk van rá) azon scenák mellett, mik az ütlegvirtuózoknak olly nagy tekintetet szereztek, hogy az eskütt urak után tudakozódó krajnyai rusznyák igy szokná mély bók közben őket kérdezni: „édes pán hajduk, hon van az eskütt?” Azon ütlegvirtuózoknak, kiknek, ha kalpagforgójok feltünt a’ határdombon, 50 év előtt még a’ Krajnyán egész falvak a’ hegynek szöktek, mint Egyiptus felláhi a’ pusztának, midőn a’ mameluk közelgetett. – Jól tudjuk, minő fészekbe nyúlunk: de szaporodjék bár az ellenség, soha nem szününk, mig csak szólhatunk, napfényre vonni a’ hivatalos kényuraság dulongásait; soha nem szününk a’ számlálatlan tizenkettők rendszerének ellenében kiáltani, hogy ez az örökös verés, különbség nélkül, akár criminalitás akár nem criminalitás forog szőnyegen, szennyfolt nemzeti lobogónk fehér csikjában, maradvány az ököljogos századok embertelenségéből, mellyet sem a’ büntetőjog tiszta fogalom, sem kormányzási politica nem igazolhat. – De halljuk az esetet. Egy levelezőnk legnagyobb részben szemmellátomás után és a’ dolog valóságáról hirét, nevét, becsületét kötvén le nekünk irva zálogul, ezeket irja:
T-ból A’ közelebb mult hónapban D–on levén, elkeseredett szemtanuja voltam egy szívlázitó visszaélésnek a’ birói hatalommal. V. nevű kalaposmester második házasságában szomorúan tapasztalá, mikint olvad első nejével szerzett vagyona napról napra kisebbre ezen másodiknak pazarlása miatt, minek meggátlására tett komoly intézkedéseiért őt az asszony elhagyá, és saját holmijén kivül férjének még fehérruháit is magával vitte. Egykor hallván az elhagyott férj, hogy felesége a’ Dunánál mos, oda siet, ’s jogtalanul elorzott fehérneműinek magát ismét urává teszi. Az asszony nem késett az épen akkori urszékre meghivott K. L. járásbeli szolgabiróhoz panaszra menni és férjét azzal is vádolni, hogy őt anyja házának felgyujtásával fenyegeté. A’ szolgabiró magához rendeli a’ panaszlottat, ’s őt a’ prima informatio után kemény szavakkal megtámadván, kijelenti, hogy önmaga birája senki sem lehetvén, adjon vissza mindent, ’s ugy indítson keresetet. A’ vádlott magát védni iparkodnék’ de a’ szolgabiró mellőzve az „audiatur et altera pars”-t hallgatást parancsol, ellenkező esetre arczoncsapással fenyegeti. A’ vádlott magát tovább mentegeti, mire szbirói parancs következtében a’ háta megett álló ütlegvirtuóz által arczonüttetik, ’s minthogy a’ méltatlanság miatt felzúdult kebel még egyszer védelemre szól, a’ parancsolt másod arczcsapás olly kegyetlenül éri, hogy eszmélet nélkül összedől. Lassankint magához jövén, igy szól: „Jól van, jól!” E’ miatt az udvaron megbotoztatni rendeltetik és a’ szobából kitaszittatik. Ekkor fölébred a’ vádlottban ártatlanságának ’s emberi méltóságának érzete, ’s futással kiván menekedni a’ dühncz körmei közül; a’ hajdu „fogjátok meg!” kiáltással űzi őt egész az egyházig, ott a’ miséről jövő nép láttára megragadja ’s a’ városházra viszi, hol is egyik gorombasággal a’ másik után illettetvén, vasra veretten deresre fektetik, nadrágát lehuzzák, pőrére 20 botot vernek rá, ’s ha fájdalmiban megfordul, a’ hajdu mészároseb gyanánt, haja füle ’s nyakába ragad, fekvését szabályozni. Ez emberalázó executio felett a’ szbiró maga tartott szemlét, rútul megczáfolván, mit előbb mondott, hogy nmaga birája senki sem lehet. Még ez nem volt elég, hanem vasra veretten az őrszobába záratott egy-két napra, azon fenyegetéssel, hogy ,mivel a’ szbiró ellen panaszt tenni kiván, külön megbüntetés végett az uriszék elébe fog vezettetni; mi azonban bölcsen elmaradt. Nép és uri rend egyaránt rosszalták a’ szívtelenül dulongó önkényt, ’s ugy látszik, a’ szolgabiró keblében is mozdult valami; mert jónak látta a’ városi község néhány egyedeitől bizonyítványt veni, hogy V. makacs, rossz ember.” – Boldog Isten! illy bizonyítványt bizony kaphatott, kivált ő a’ helybeli szolgabiró ’s illyen szolgabiró!! Azonban reméljük, hogy a’ nemes vármegye közönsége, mihelyt a’ sajnáatos eset tudomására jő, ismeretes igazság szeretetéhez képest a’ szegény kinzottnak elégtételt szerzend (ha ugyan botért, arczulcsapásokért elgététel lehetséges), és gonddal is leszen, hogy a ’hivatalos hatalom zsarnoksággá ne fajulhasson.
L. F.
Eddig levelezőnk. Nem akarunk szavakat adni az érzelmeknek, mik e’ levél olvasása közben keblünket dagaszták. A’ keserű bánatnak egy neme volt az, melly hallgatag, ’s néma mint a’ gond. Nem mellőzte ugyan figyelmünket, hogy a’ szegény megkinzott ember alkalmasint hevesebben védette magát, ’s tán még azután is védette, miután már (helyesen vagy nem helyesen, meg nem itélhetjük) a’ szolgabiró hallgatást parancsolt előbb szóval, utóbb az ütlegvirtuóz durva tenyerével, ki arczulcsapási remeklésével „re quasi bene gesta” később a’ csapszékben hősileg kérkedett; és meglehet, hogy e’ hallgatni nem-akarásban volt ollyas valami, mit a’ szolgabirói tekintély büntetlenül nem hagyhatni vélt: azonban nem kétkedünk nyiltan kimondani, hogy a’ hivatalos tekintély fentartásának illy módja borzasztó kényuraság. – Azt gondoljuk e, hogy a’ törvények iránti tiszteletet, felsőbbség iránti engedelmességet botrányos inhumanitással lehet az alattvalókban meggyökeresiteni? azt gondoljuk e, hogy a’ birói széket ülő szenvedély bitorolni képes a’ szent igazság szerepét? és habár a’ panaszlott meg tuda felejtezni magáról ’s állásáról a’ védelemben, azt gondoljuk: mentségül szolgálhatand ez isten és ember előtt a’ birónak, ki nem védelemben, de biráskodásban magáról ennyire megfelejtkezett? – Ha már a’ botot criminalitásokban is embertelen, és czélszerűtlen büntetésnek tartjuk: még 286inkább kivánnunk kell, hogy olly tényekért, mellyeket criminalitásnak a’ világon csakugyan senki sem mondhat, ne használtassék a’ büntetésnek ollyan neme, mellyel Jamaicában már a’ tolvajt és rablót sem büntetik, ’s addig is, mig e’ részbeni törvényeink javittatnának, legalább tekintet legyen arra, hogy egy helység biráját, vagy – hogy visszatérjünk, a’ honnan indultunk – egy kalaposmesterembert deresre nem huzathatunk a’ nélkül, hogy civilisatiónknak fagypontoni állását ne bizonyitsuk.
