Zemplén.
Zemplén.
Lasztócz, junius 1. Szerkesztő ur! önnek jelen lapi bájdalára a’ nyilvánosságról ime kinyujtja Ostorozdy kölcsönzött csigahéjából szavait két hosszú spondaues-lábkint. Igy füstölik ki a ’ borzot odvából, igy nyujtja ki fejét a’ béka teknője alól, midőn tüzes szenet tesznek hátára. Úgy kell neki az ármányos Ostorozdynak, miért merészle ő – Zemplényi szavaival – „egy köztiszteletű férfiut” megtámadni; és pedig álnév alatt. Elismerem bűnömet ez utólsóbbra nézve, édes Zemplényi ur! de midőn álnév ellen álnévvel dühönge, nem a’ Fáy részeg falusi birájával kiálta e fel:” vigyétek e’ földön heverő ittast haza, engemet pedig támaszszatok addig a’ sövényhez”, ’S valljon ne mosolyogjak e, midőn a’ Pesti Hirlap szerkesztője ugyanazon lapjában szólit fel nevem nyilvánitására, mellyben „Fővárosi ujdonságok” czíme alatt névtelenül közöl esetet, „a’ tény valóságáról azonban három ember – becsülete és nevével – kezeskedik”?* – Ime! ez utólsó példa, több 393másokkal együtt, világosan mutatja, miképen a’ jobbak között harpocratesi némaságban tespednek a’ gyöngébbek; a’ bátrabbak föllépnek ugyan, de letakart arczczal, mint tevé Rebeka Izsák előtt. Szerkesztő urnak ezen mondta is az aprócska kényurakról: „ők, a’ jelenleg mevezhetlenek” – tanusíjta állitásomat. „Szólj igazat, betörik a’ fejed” – mond az ezredes példaszó, ’s utólag mondja. – A’ zergevadász ha éjjel vadonában meggyujatja mécsét, fényétől visszarettennek a’ vadak; de az ármányszülte viharos éjben hasztalan lobogtatod az erény fáklyáját. Mi engemet illet: bár nem barátja a’ velenczei névtelen vádakat rejtett oroszlán toroknak, nyilvánitom, hogy saját nevem alatt (mellékesen érintve, hogy Zemplényinek századunkbani czikkjéről a’P. Hirlap jelen száma megjelentéig legkisebbet sem tudtam) csupán az általam érintett főbiró urnak fölszólalása után (melly ha elmarad, „qui tacet consentit”-jének elenbéen, ugy vélém, nincs szükség adatokra) akartam fölépni. Most azonban nyilvánitom, hogy adataimnak hitelességével annak idejében föllépendek, e’ jelen pillanattól számitva szándékom idejét. Addig béketürését kérem a’ tisztelt közönségnek. A’ tulipán kelyhét napfény nyitja föl; a halastói potykát csengetyűhang idézi a’ viz szinére; a’ szarvasok, egy régi monda szerint, csak a mennydörgés- ’s villámtól megrettenve ellenek; és mi olvasztja föl a’ Demaux sípjakint befagyott ajak hangjait? Egy sinai hegyről költ napsugár; Champollionja a’ kebel hieroglyphjeinek, catapultája a’ szív zárt várának, egy munkiri szellem, melly hatalmas szigonynyal vonja elő sírjokól az igéket, ha ugyan egy hatalmasabb nekiri szellem ármánya nem álland őrt felettök önkénye aczél buzgányával. Plinius csupán az asszonyokról említi, hogy oroszlánok által ritkán támadtatnak meg. Addig tehát türelmet, uraim! Börnekint szólva, „gyakorta egy nyomorú szárnyasegér agyonszuratásának bebizonyitására is sok idő kivántatik”, ’s hogy Leviathan ’s Belfegor kiknek segédördögei, nem szükség modnanom. – Hátra van még Zemplényi urnak gyanujára: „hogy czikkem egész terjedelmében közöltetett légyen”, – mondanom: miképen annak fele sincsen közölve, ’s hogy az zopyrusi orr- s’ fülcsonkitással akkint áll a’ P. H. 33. számában összezsugorodtan, mint egy zsirja-vesztett töpörtő, vagy mint egy neme, édes Zemplényi ur! uracsainknak, midőn mindenkor kész parasiti vigyorgással szedegeti hajlongva a’ nagyok asztalának kegymorzsalékit. Hogy azonban azon czikk elmaradt soraiban „gyanusitgatás” foglaltatnék (mi volt, az közölve van, a’ többi csak puszta fölhimezés) azt tagadom. Zemplényi urtól pedig követelem, hogy általa fenhangon követelt példámat, dominója burkából kivetkezve, követendje: ellenkező esetben a’ Hirnök érdemes szerkesztőjét felszólitom ezennel nevének nyilvánitására. „Ki a napfényre!” Sötétben a’ legkedvesebb virág illata is veszélyes folyjon a’ kebel forrása nappal is, ne éjjel csupán, Perunak naquis vizekint; legyen politicus életünkben a’ nyilvánosságnak éltető oxygenje, fénye, melegsége, ’s fenzengjék róla ajkaink Numidius Metellus censornak a’ római nőtleneket házasságra intő ime’ szavait: „Rossz nekünk bár, jó a’ hazának.”
Tisztelt barátunk nem igen hozta volna fel e’ körülményt példaul, ha figyelmére méltatja, hogy a’ „Fővárosi ujdonságok” nem levelezésből, hanem egyenesen a’ szerkesztőségtől erednek, és különben is az által, hogy a’ tény valódiságáról három ember előttünk személyesen becsülete ’s nevével kezeskedett, és épen azon három ember, ki a’ dolgot legjobban, sőt csaknem egyedül tudhatta, e’ czikk egyenesen azok közé tartozik, ki a’ dolgot legjobban, sőt csakugyan egyedül tudhatta, e’ czikk egyenesen azok közé tartozik, mellyekről a’ Zemplényinek adott válaszban mondók, hogy a’ felelősséget elvállalni magunkat lelkiösméretünkben felhatalmazva érzendjük. – De a’ zempléni dolog máskép van; igaz ugyan, hogy a’ mult tisztválasztáson (aug. 1840.) e’ lapok szerkesztője is jelen levén, a’ felhozott visszaélésekről köz szóbeszédben igen sok hirmondát hallott, ’s már akkor mondotta, hogy az e’ dolgok csakugyan valók, megyei szoros nyomozás alá kell vétetniök; de valahányszor kérdésbe jött, hol van hát az ember, a’ ki világos tanuságot tesz mindig az volt a felelet: először restaurálni kell, hivatalonkivülre kell az illető egyedeket helyezni, különben a’ hatalmas kényuracskák boszújától félve, föl nem léphetnek. – Illy mondák után tehát mimagunk föl nem lépheténk, sem a’ felelősséget el nem vállalhatók; de nemes Zemplén vmegye kétségtelenül van olly karban, hogy tisztelt barátunk gy szigorú részrehajlatlan nyomozó választmánynak kinevezését eszközölheti, és az „Odhodne Prihodne” dolgok lehetetlen hogy ki ne süljenek. – Ha tisztelt barátunk ezt kieszközli, a’ zsarolt nép áldása fogja kisérni emlékezetét. – Utána járván egy kissé a’ dolgoknak, tudomásul még csak egy megjegyzést teszünk. Mi már tudjuk, ki rejlik a’ „Zemplényi” álnév alatt: rejlik egy ember, ki 1840. aug. 4-eig azon párthoz tartozott, melly akkor a’ hatalmat birta. Aug. 4-kén változott az ország és a’ hatalom, és a’ voksok többsége azon részén volt, mellyhez mi is tartoznák. És – boldog isten! – mit mindent nem tagadott meg, mit mindent nem igért, ajánlott – és előttünk is ajánlott – egy kis szoglabiróságocskáért!! – És lássa meg a’ tisztelt közönség, e’ köpönyegét szélnek forgató lenge uracs föllép és „pártszellemről”, pártoskodásról mer szólani.
Szerk.
Szerk.
Szemere Miklós.
