KÖVESKÁLI NAGY ISTVÁN, szentmihályi reformat. lelkész, EMLÉKE.
KÖVESKÁLI NAGY ISTVÁN,
szentmihályi reformat. lelkész, EMLÉKE.*
szentmihályi reformat. lelkész, EMLÉKE.*
Idvezlégy nekünk a’ csendes erénynek szánt szavaiddal, te kedélybe mártott búskomoly toll, légy idvez, és türd, ha rá ismerünk nemzetünk kedveltjének vonásaira.
Szerk.
A’ tokjai hegytől mintegy két mérföldnyire, ott, hol a’ zöld szabolcsi róna egy magányos halomtól, mellyet a’ természet, vagy talán emberi kezek századok előtt nem ismert czélokra emeltenek, vagy néha nagy vízlápoktól, mellyeket a’ Tisza nagy áradásai ott hagyának, felváltva, véghetlen egyenlőségben terjed a’ láthatárig, – fekszik Szentmihály, egyike azon nagy faluknak, millyeket alföldünkön találunk; közepében a’ templom magasan felnyuló tornyával, körülötte hosszú sorokban fehér házak, itt-ott fák között, néha csak udvarok által választva egymástól; a’ falu megett boglyákkal rakott szérűk, másik végén zöld lugos, mellynek fái alatt a’ birtokos lakháza áll, ez képe az egésznek; – ha távolról tekinted, mintegy nagy tábor, mellynek fehér sátorait a’ vándorcsapat a’ pusztára rakta; ha utszáiba lépsz, képe azon magyar falusi életnek, melly az eldődök szokását nem felejthette még, ’s csak mintegy menedéknek rakja kis házait, hogy vész ’s zordon téli napokban megvonulhasson szerény fedelök alatt, de nem életnek, mikint más otthonos népek házaikat épiteni szokták; mint kinek élete e’ szűk falak között meg nem fér, ki csak istennek csillagos ege alatt, a’ véghetlen róna zöld mezőin érzi szabadnak, elevennek magát.
Nekem barátság ’s nyájas körben töltött sok boldog órának emléke kedvessé teszik e’ helyt, ’s ha terhes foglalatosságaim engedik, vagy utam épen arra vezet, sokszor megfordulok határán, ’s a’ tokaji hegynek setét csúcsa ’s a’ délibáb, melly a’ rónán tavakat hazudva elfoly, szememnek nem tetszik sehol olly szépnek, mint halmairól. – Itt valék e’ napokban is, – ’s itt tanuja egyiknek azon jelenetek közül, mellyek szerény egyszerűségökben szivünkhöz inkább hatnak, mint azon fényes ünnepek, miknek ragyogása hideg, mint a’ napban csillogó jég, ’s ha eltünt, nem hágy semmit maga után. – Nem szokásom ünnepek leirásával terhelni hirlapjainkat; egyszerű beszédem elrontaná a’ hizelgés legdicsőbb remekeléseit, előadásom nem adhatná vissza az egyenruhák ’s czímerek egész pompáját; de itt a’ nép ülte ünnepét a’ szabad égnek nagy sátora alatt, fényét napsugárok adták; ez ünnepet a’ szív rendezé ’s csak könnyek dísziték; itt az udvariassághoz nem szokott leiró talán tárgyának megfelelhet.
Tíz éve mult, hogy Szentmihály helységben nemes Köveskáli Nagy István meghalt; kik e’ helyet ismerik, vagy lakóival társalkodtak, kérdésen kivül ismerik nevét is; a’ többieknek légyen elég mondanom, hogy e’ férfi 58 esztendeig viselé e’ helység lelkészi hivatalát, hogy hiven ’s lelkesen viselé azt mint kevesek; ’s mindenki önmaga képzelheti a’ fájdalmat, mellyel a’ jámbor lakosok elaggott barátjokat sírjához követték, mellyel most mástól lakott házánál átmenve, azon napokra emlékeznek, midőn az ezüst fürtű ősz még egy szíves köszöntést inte ablakából. – Oh! mert a’ jó nem nyom nélkül tünik el a’ világról; mint a’ mező, mellyet hármat borita, zöldebben áll, ha cseppjei felszikkadtak is; mint a’ kő, mellyen napsugárok pihentek, ha a’ nap leáldozott, egy ideig meleg marad: ugy a’ jobb ember átmenve e’ világon, mindig hágy valamit maga után, mi tovább él, ’s melegit azoknak keblében, kikkel érintésbe jöhete, ’s habár helye érdemesek által töltetett be: emléke megmaradt, ’s hiv pásztorszelleme szent áldáskint lebeg nyája felett. De az embernek más emlékek kellenek, mint mellyeket csak szivében jegyezhetett föl; ki akarná szorítani e’ rövid bizonytalan életre azoknak emlékét, kiket leginkább szeretett? e’ mulékony emberi kebelben, mellynek végzete enyészet, enyészet ’s hamvadás, miután egy pár évig, többnyire kínban, néha örömben dobogott, van valami, mi e’ végzetben megnyugodni nem tud; vágyak, mellyek csak síron tul lelhetik kielégitésöket, remények, mellyek teljesitéséhez az életnek rövid határa nem elég, erős ellenállhatlan kivánat, melly őt fenmaradásra inti, fenmaradásra itt e’ földön is, mellynek nehéz bajai között csak az adhata erőt a’ küszködőnek, hogy ő, ’s az mit szeretett, nyom nélkül eltünni nem fognak. Érzék ezt a’ szentmihályiak is, ’s midőn évről évre sűlyedni látták a’ dombot, melly alá egykor leghivebb barátjokat fekteték, ’s napról napra többeket elmenni azok közül, kik érdemeinek tanui valának, mig a’ felnövő ivadék csak szüléi emlékiből ismeré az érdemes nevét, felejtendő azt kétségen kivül, ha többé senki nem leend, ki őt reá intené, – mert hisz ki birja megtartani csak ön emlékeit is? – akkor a’ gondolat támadt lelkökben, hogy idők jöhetnek, hol a’ név, melly szemeiket könyekkel tölté, többé nem hangozandik e’ határokon, hol az idő által kiegyenlített sir felett, többé nem lesz, ki áldásokat mondana; ’s e’ gondolat fájt ’s aggodalommal tölté sziveiket, fájt magokért, mert a’ háladatosság természete minden jobb emberi kebelnek, ’s érdemet jutalom nélkül hagyni kín: fájt gyermekeikért, mert érezék, hogy egy erényes emberi életnek példája kincs, mellyet a’ jövőnek fentartani kötelességünk. Sokat és sokáig gondolkoztak ’s tanácskoztak erről, mig végre elhatározák, hogy félszázados hitszónokuknak emlékkő jelelendi sirját, szerény ’s egyszerű, mint mellyet nem gazdagok hiusága, de a’ szegények szeretete emelt; de erős, ’s tartandó mégis, hogy valami legyen e’ domb felett, mire háládatosságuk koszorúit aggathassák, mi éltök után ott álljon rendetlenül, mintegy útmutatóúl állitva e’ sír fölébe, mellyen a’ jövő ivadék ez élet tekervényes utjain eltévedve, egy erényes ember emlékénél visszaigazodjék, ’s eszébe juttassa mindig, hogy csak az erény ösvényein haladhatni biztosan.
Ez emlék ünnepélyes fölszentelésére pünkösd másod ünnepe választatott, ’s mások között én is, ki e’ hely mostani hitszónokának szívességével büszkélkedem, meghivattam. Ne várja senki, hogy ez ünnep részleteit elmondjam; ne várja, hogy azon beszédeket adjam elő, mellyeket a’ helybeli lelkész a’ templomban és egyik barátja a’ sirmezőn elmondának; jelesek ’s szívrehatók valának ezek, méltók a’ tárgyhoz, melly rájok alkalmat adott. De mit érne, ha a’ tisztelt szónokok beszédeit szórul szóra elmondanám is? korunkban, hol már annyi dicséret mondatott annyi sír felett, hol ember alig találtatik olly csekély, ki mikint életében száz rágalmazót, ugy halála után egy magasztalót nem találna, hol az elköltözöttet a’ jó dicséri, mert szívének jól esik erényről szólani, habár csak képzelet alkott ais, a’ gonosz, hogy hazugságával nevet, vagy hasznot szerezzen magának az élők között, ki hisz illy dicséreteknek? ki biznék szavaikban, ha velem nem álla ott a’ nagy sírmezőn, a’ lombbal körülfont emlékkő előtt, a’ nép ezrei között? – ha nem látá a’ hallgatók helybehagyó intéseit, mellyekkel az elhunytnak dicsérete fogadtatott, ha nem hallá annyi ajkaknak sohajtását, nem látá azon tiszta cseppeket, mellyek az emlékkő mellett sirattak, azon meleg érzelemfacsart könyeket, mellyekre csak a’ jó számolhat halála után, mellyeket pénz nem vásárolhat, hizelgés nem utánozhat, – ’s ezeket ki irhatná le? – De ha mélyen meghatva e’ jelenettől hallgatni nem tudok, ha ez emlékkő előtt, mellyet háládatosság emelt, visszaemlékezem azon ezrekre, kiknek hasonló érdemek után még illy szerény jutalom sem juthatott, azon ezerekre, kik mint hitszónokok ’s lelkipásztorok, száz gond, sokszor nyomor és inség között követék magas hivatásukat, ’s haláluk után csak felejtetést várhatnak jutalom gyanánt; ’s ha gyenge szavamat emelem e’ sír mellett, hogy azon férfi, kinek hamvait rejti, többek által ismertessék, hogy azok közül, kiket utjok e’ sikon átvezet, néha egy-egy a’ sírmező fehér kövénél, melly előtte emelkedik, visszaemlékezzék nevére, hogy azon szép példa, mellyet e’ közönség háládatosságáról adott, Szabolcs nagy térein el ne hangozzék, valljon ki veheti rosz néven? Politicus küzködések közt töltött napjainkban minden kitünőnek, legyen az jóban vagy gonoszban, nem hibáznak koszorúi; – jó, ha néha azon szerényebb érdemekre emlékeztetünk, mellyek mint az ibolya elrejtve a’ fű között illattal töltik környéküket, ’s felejtetnek, mihelyt illatjok elszáll.
’S valljon van e érdem nagyobb, van e hivatás magasabb, mint a’ hitszónoké? Óh ti gazdagok! nem tudjátok ezt; az emberi lét tetőpontjára állitva, e’ föld szépségén függenek szemeitek, a’ véghetlen kilátás, melly előttetek nyilik, vágyakkal tölti lelketeket, ’s a’ szem ritkán fordul fölfelé; vannak komor nehéz pillanatok, hol a’ szív elfáradva vágyai között érzi, hogy e’ föld reményeinek nem elég; vannak pillanatok, hol vészektől körülhányatva messze a’ kikötőtől érzitek, hogy földi segédben biznotok nem lehet: de pillanatok ezek, ’s ha a’ komor óra elvonult, ujra karjai közé fogad az élet hatalmas folyama, ’s a’ küzködő fáradozva elfelejti, mit egykor érzett. De a’ népnek sorsa nem ez; körülvéve kínoktól ’s akadályoktól, homloka izzadságában keresve mindennapi kenyerét, ha a’ multra tekint, szenvedéseket látva, ha a’ jövőre néz, nem vigasztalva kielégitett hiúság, vagy földi éldelet által, hová tekintsen, ha az égre nem? merre forduljon e’ földről, hol csak inség, nyomor vár rá, ha nem istenéhez, kitől egyedül igazságot vár? nem egy pillanatnyi fölgerjedés, mellyet egyes csalt remények, vagy kielégitetlen vágy ébreszte, a’ népnél a’ vallás egy egész életnek egész vigasztalása, ’s valljon felszámithatjuk e annak érdemét, ki őt ebben részesíti? ki őt, könyvekben ’s betanult phrasisokban enyhet nem kereshetőt istenére emlékeztetve, bajos életének bús körén túl emeli? – valljon felszámithatjuk e azon áldást, mit munkássága e’ szerény körön, mellyre fordittatott, eláraszt? – Oh menj azon szerény egyházak egyikébe, mellyeket ajtatosság faluinkban épitett, ’s hová a’ fáradt munkás hat napi fáradság után mintegy pihenni jő, pihenni testben, hogy izmos tagjai idő előtt el ne veszitsék rugósságukat, ’s pihenni lélekben, hogy a’ mindennapi lét gondjaitól nyomasztott kebel egy magas gondolatnak 523érintése alatt emelkedjék ismét: ’s valljon ha a’ sokaságon végigtekintve, a’ barna, idő előtt redőkbe vont homlokok felett eszedbe jut, milly lét az, melly ez embertársaidnak jutott, mennyi baj ’s küzködés ’s lemondások, ’s mi kevés jutalom; ha eszedbe jut, hogy ezen százaknak, kiknek az anyatermészet érzékeket adott, mint a’ tieid; észt, mellyben minden nagy eszmének csirája rejtezik, mint a’ tiedben; szivet, melly dobogni, szemeket mellyek könyezni tudnak, mint a’ tieid, – földi feladása: fáradni állhatatosan, mint soha magas czélokért hős nem fáradott, türni egy egész életen át, mit e’ föld minden babérjáért nem türnél talán egy évig, ’s mind ezt csak hogy e’ föld határain mások álmodozhassanak reményekről, – ha eszedbe jut mind ez, ’s most föltekintve, magas székén azon férfi áll előtted, ki ezen százaknak egyetlen vigasztalója, – azon férfi, ki elhagyva családját, kilépve a’ körből, mellyet hasonmüveltség ’s rokonérzetek kedvessé tettenek, lemonda minden reményről, mellyekre őt tehetségei talán jogosították vala, csak hogy szenvedő embertársainak segédje, tanácsa, barátja lehessen, csak hogy szava egy nyájas vigasztaláskint hangozva a’ hivek felett, türni, reményleni tanitsa szíveiket: valljon nem hajlik e meg akaratlanul fejed e’ férfinak tiszteletében? valljon nem érzed e, hogy az emberi nem jóltévőinek egyike előtt állsz, egyike előtt azoknak, kik mint a’ természet nem zaj ’s villámok között, de rejtélyesen árasztják el áldásukat.
’S mégis csak egy, csak egy kis oldalát ismered munkásságának; a’ hitszónoknak kötelessége nem az egyház szentfalai közé szorittatott, – mint a’ vallás, melly hatalmát ’s áldásait az egész életre terjeszti, ’s a’ legcsekélyebb gondolattól a’ legnagyobb tényig mindent fölszentel ’s áthat, illyen szolgájának kötelessége is, nagy épen, mert mindenre kiterjed, szép ’s fenséges épen, mert mindent emelni tud. Képviselője vallásának; valljon mit érnének tanácsai, ha példája ellentmondana szavának; mit ér, hogy beszéde szeretetre int, ha szive elzárkozott felebarátjától, ha ő maga nem tudja, nem akarja enyhíteni keserveit? ’s azért a’ papnak szolgálata egy nagy véghetlen áldozat, áldozata annak, mit érdekből, és egyesnek csak alávaló, az egész javának csak a’ legnemesebb áldoz, – a’ szabadságnak; azon percztől, mellyben először szónoki székére lépett, azon végsőig, mellyben fáradt szeme az utolsó álomnak behunyt, életében nincs egy, mellyet magáénak nevezhetne, mellyben tanácsoló vagy vigasztaló szavát elvonhatná azoktól, kikért élni, életének egyetlen feladása. Karjai közé fogada az ujonnan szülött gyermeket, ő mondja az első áldást az árva feje felett; ő az, kinek oktatásai között a’ gyermek ifjuvá nő, kire a’ haza legnagyobb gondját, a’ jövő ivadéknak nevelését bizta; ő adja áldását a’ szerető pár felett, melly reménydúsan az oltárhoz lép, a’ haldokló atya felett ő hinti el a’ vallás szent vigasztalásait, ő kiséri nyughelyére a’ fáradott küzködőt, a’ vég áldó szavakat mondva hamvai felett; mi hiveinek életében kedves vala vagy szomorú, mi örömmel vagy fájdalommal tölté lelkeiket az első pillanattól az utólsóig, ő tudja, ő velök oszta mindent, egy nagy, mintegy istentől adott barátja százaknak, hogy senki ne legyen, ki magát egészen elhagyatva érezhesse a’ világon.
’S valljon mi jutalom vár ennyi érdem után? valljon a’ haza, melly rá olly fenséges kötelességet bizott, mikint gondoskodik leghasznosb polgárjáról; valljon azon sokaság, mellynek életét szentelé, mikint szokta meghálálni jótéteményeit? oh! hadd hallgassam el, – de ha van köztetek, olvasóim, ki egy hitszónok lakában megfordult ’s ismeri a’ viszonyokat, mellyekben e’ tiszteletreméltó osztály köztünk él, ismeri azon csekély ellátást, mellyet hivatala után várhat, ’s mi bizonytalan ’s lealázó az, mint mellynek beszedése önmagára bizatik, hogy sértett önérzetével vásárolja élete szükségeit, ’s piruljon minden falat kenyérért; ki köztetek visszaemlékezik egyikre azon szomorú ’s – fájdalom! – olly gyakori esetekre, hol a’ hitszónok hosszú szolgálat után csak mert rágalmaztatott, vagy közönsége hatalmasainak hizelegni nem tud, vagy mert hangja hosszú szolgálatában elgyengült, – elküldetett: az talán egy könyet fog ejteni emléke felett, ’s örömmel fogja olvasni soraimból, hogy egy egész közönség találkozott e’ hazában, melly hitszónoka iránt, érezve kötelességének terhét, hálaadó vala.
’S ez az, mi engem e’ rövid czikknek irására birt, visszaemlékeztetni a’ közönséget elszenderült polgárainak egyikére, ki 58 évig a’ társaság egyik legfontosb hivatalát teljesitve kimult, a’ nélkül hogy ismertetnék; följegyezni bármi gyenge szavakkal egy közönségnek nemes háladatosságát, – ez vala czélom; ha szavaim csak egy közönséget e’ példa követésére buzdítának, ha hitszónokaink szomorú állapotára figyelmeztetve, néhányaknak gondolatait e’ baj orvoslása felé irányozák, nem hasztalan szóltam; nem azon gondolat, mellyet kimond, de mellyet ébreszt, nem azon érzemény, mellyet fest, de mellyre másokat lelkesít, ez teszi az iró érdemét, ki nem mert ragyogott, hanem mert használt, felelt meg hivatásának.
Használni embertársainknak, ez legszebb, legdicsőbb feladása emberi léetünknek: a’ kör különböző, mellyet a’ mindenható az egyedek munkásságának kijelelt, de nincs tény, mellynek illy kör nem juthatott, ’s nincs kör, mellyet betölteni nem volna dicső. – Te megfeleltél e’ hivatásnak, tisztelt férfiú! e’ szerény emlék, mellyet háladatosság emelt porod felett, a’ sohaj, mellyel nevedet hiveid említik, annyi ezer szemnek könnyei sírod felett bizonyitják, hogy nem hasztalan éltél, ’s e’ közönség nem fogja felejteni nevedet. Ha a’ nap a’ tokaji hegy megett leáldozott, ’s a’ fáradt munkások haza térve, e’ sírmező mellett elhaladnak, kedveseik között, kik itt nyugszanak, ők említeni fogják nevedet is; a’ pásztor, ki zöld halmáról legelő nyájára vigyáz, áttekintve a’ magas síkon, látni fogja fehér kövedet, ’s egy áldást mondani hamvaidra; ’s a’ hölgy, ki anyja sirjához imádkozni megy, egy könyet önt zöld halmod felett is, ’s nem elég- é ez? – Imperatoroknak mausoleumok épittetnek; a’ hiv barátnak egy kis kő jeleli sirját. Sorsunk különböző a’ halál után, mint itt életünkben, ’s a’ társaság igazságtalansága nem szűnik meg, még a’ sír felett sem; csak egy van, mi igazságos, – szívünk, az érzemény, mellyet isten mindenikünknek keblében teremtett, ’s melly csak ha jót tevénk, érzi nyugodtnak magát, ’s a’ szeretet, mellyel embertársaink kozzánk közelitének; ’s ki e’ kettőt elérte, az megjutalmaztatott, ’s édesben pihen szerény emléke alatt, mint kinek hamvai felett nagy remekmüvek állittattak, hogy ki életében semmit sem tön, halála után legalább valami nagynak ’s fenségesnek alapja legyen; hisz az idő végre kiegyenlíti ezt is, ’s a’ kőromok felett nem emlékezik senki az emberromra, melly alatta hamvad; vagy ha emlékezik, mi egy név, ha többé senki nincs, ki azt áldva kimondá: Életünknek egyetlen érdeme, melly tőlünk függ, az: hogy szereténk; egyetlen való jutalma: hogy szeretetet találtunk.
E.
