Vezérczikk. (Babona és kuruzsolás.)
Vezérczikk. (Babona és kuruzsolás.)
Derekán a’ XIX-ik századnak – mellyet olly nagy elbizottsággal szeretünk a’ felvilágosodás századának hirdetni – a’ XIX-ik század derekán szólni a’ babona- ’s kuruzsolásról! – Valljon nem mosolyogsz e, nyájas olvasó, ha akkor, midőn az ész fáklyájának magas fenlobogtánál minden szép fénybe kezd öltözködni, olly név- és tárgyról késztünk gondolkozni, melly a’ régen mult ugynevezett,sötét’ századoknak rémszülötte? De ha e’ név, e’ tárgy – bármilly avultnak látszassék is különben – még ma is teljes ifju erőben áll az emberi nemzet legnagyobb osztályánál; ha a’ mélyen elágazott, hatalmasan elerősödött gyökér, mellyből nedvet, folytonos tápot szí, mind mai napig ki nem irtathatott; ha azt az észnek derekasan égő szövétneke mindeddig ki nem aszalhatá: bizonyosan nem lesz fölösleges minmagunkat arra figyelmeztetni, hogy a’ béke napjaiban, az észnek egyre erősebben fellobogó mécsénél, van itt is – a’ babona ’s kuruzsolás körül – tenni valónk, van itt is – mint sok másban – irtani, van ültetni, ’s ápolni valónk! –
Nem czélunk a’ babonát, annak terjedését, elhatalmazását, philosophiai vagy épen vallási szempontból felfogva fejtegetni; nem azon töméntelen károkat, ama’ szörnyű inségeket, miket az az emberi nemzetre, ennek zsenge kora óta napjainkig, majdnem szakadatlanul árasztott, előszámlálni; mind ez, azonkivül, hogy itt czélra sem vezetne, tul esik egy rövid czikkecske körén; és pedig tul azért, mert kik sorainkat olvassák, kiktől azokat olvastatni akarjuk, olly jól, sőt nálunknál jobban tudják mindazt, mit e’ tekintetben mondhatnánk; azoknak pedig, kik nem olvasandják, oh! azoknak hiába magyaráznók mindazokat mi, kik kötelességünknek tartjuk a’ napi érdekek ezrei közt, ezer más tárgyra vont értelmet ’s érzelmet első szükségeink ezen egyikére is figyelmeztetni. Hiszen tudjuk mi jól, hogy oda, hol e’ szörnyek szörnyének fészke van, gyenge szavunk nem hathat el; hogy azon néposztály, melly azt vétlen tudatlanságában, ’s igy mondhatnók,ártatlan együgyűségében’ ápolva öleli kopár mellére, szózatunkra nem figyel, hogy arra nem figyelhet. Oh nem! ’s pedig épen oda szeretnők mi dörögtetni az ész villámsugári közt e’ szavakat: „Ember, lásd, mi szörnyet ölelsz ’s ápolsz a’ babonában!” De, fájdalom! köztünk ’s azon ártatlanul együgyű, vétlenül tudatlan ember között, vastag ködéj, sötét fellegfátyol függ, mellyen nem hathat keresztül az ész fáklyájának fénye, nem az ész életadó melege, melly megvina a’ szörnynyel, melly megtörné sokszor és soká csendesen szunnyadó óriási erejét; melly ha felizgattatott, lángfolyamkint sodor magával mindent, mit utjában talál; mellynek, ha nyugtából felzaklattatott, nem elég erős, nem megdönthetlen semmi szent!
Ti, kik mindezt, sőt többet mondhatnátok a’ babonáról ’s egyik rút magzatáról a’ kuruzsolásról; ti, kiknek hatalmában van, közvetlenül munkálni annak irtására, megtörésére, – ti vegyétek szivetekre javát az emberiségnek, mellynek nevében, ’s mellynek boldogságaért emeljük itt gyenge szózatunkat! – A’ sötétség rút szülötte az, ’s a’ rút sötétségben vert fészket; a’ nap világát irtózza; a’ szenvedelmek nemzették azt, ’s a’ szenvedelmeket az ész szövétneke zabolázhatja csak. Oszlassátok el a’ sötétet, melly azt takarja, iparkodjatok feléje közelíteni az értelmesség fáklyavilágával – ’s a’ szörny erejét kiszámithatlan fokozatig nyomtátok alá, melly kicsinyben bár, de szüntelen dulong a’ béke olajágai között is! Csak nem régiben – ha emlékeztek a’ P. Hirlap 60. számában felhozott kettős eseményre – közel vala e’ szörny egy helyütt egy ártatlan polgárt becsületétől megfosztani, másutt egy egész falvat lángba borítani! Az illy sanyaruságok megelőzésére forditsátok figyelmeteket, erőtöket, ti, kik letéteményesei vagytok a’ világosság kincsének, a’ nép bizalmának, a’ nemzet boldogsága e’ nagy, sőt mondhatni legnagyobb tényezőjének. Csepegtessétek mindig és szakadatlanul azon együgyűk szivébe, fejébe a’ tudás forrásának vizeit, az értelmesség szikráit, ’s minden egy illy cseppel mérget, vagy legalább erőölő mákonyt hintessetek a’ babona, a’ kuruzsolás átkos fészkébe. Hatástok tán hasonló lesz a’ sziklát mosó cseppekéhez; de ha nem csüggedtek el, kivertétek a’ szörnyet fészkéből, mint a’ vizcsepp kimosta gyakorestével a’ gránitot!
Nevelés, oktatás, örökre ’s mindvégig nevelés, oktatás az embernek, a’ föld népének! – E’ szavakkal azonban koránsem akarjuk mondani, mintha salonéletre ohajtanók alkalmasittatni, idomittatni; mintha philosophi tudományosságra akarnók emeltetni a’ népet! E’ közt ’s a’ religio szent elvei, áldásai, tiszta felfogása közt egy részről: az ész ’s ez által az értelem fölvilágositása közt más részről még végtelen nagy a’ távolság. Nem ringattatjuk mi magunkat azon elyzioni édes álmokban, hogy a’ nagy föld minden népe, minden embere hajdan tiszta, világos fővel, szenvedélytelen szívet párosítson. Jól tudjuk mi is, hogy az ember örökre ember, gyarló ember marad: de tudjuk azt is, miszerint minél inkább ügyeltetik nevelésére, minél több gond fordittatik oktatására, annál kevesbbé öleli a’ sötétség undorképeit, annál kevesbbé szorítja érzéktelen szivére a’ durva szenvedélyek szörnyű szülöttit; sőt szenvedélyétől megfosztatni nem is akarnók; mert vannak ezek között nemesek, szentek, dicsők, mellyek nélkül nagyot, maradandót ember nem alkothat, mellyek nélkül lelkesedésre nem gyuladhatván, porából ég felé nem emelkedhetik; de e’ szenvedélyeket müvelni, fékezni kell. Azt ohajtanók egyedül, hogy az értelmesség birodalma terjesztessék, ’s e’ tekintetben a’ lehető legnagyobb boldogság éressék utól; mert ha boldog azon status, mellynek anyagi érdekei annyira fejlettek, hogy azok jótéteményeiben a’ népességnek – aránylag – legnagyobb része osztozhatik: legboldogabb kétségkivül az, mellynek polgárai az anyagi jólétbeni osztozhatáshoz, értelmi potentiájoknál fogva a’ lehető legnagyobb számmal járulhatnak. Igy tehát a’ haza közvetlen boldogsága tekintetében ohajtjuk mi a’ népnevelést, a’ népoktatást; mi más szóval épen annyit tesz, hogy az értelmesség terjesztése által akarjuk boldogítani a’ nemzetet alkotó nép lehető legnagyobb osztályát. ’S ezen eszköz közvetlenül a’ ti kezetekben van, ti szent szónokok, kikre a’ szent religio tiszta forrásának kulcsa bizva van; ’s a’ tiétekben is – de tudjuk, már csak némileg, ’s fölötte korlátolva, ezer nyomasztó külviszonyaiktól korlátolva – ti szegény tanitók, kikre a’ falusi iskolák gondja bizva van, leginkáb pedig a’ tiétekben, hatalmas nagyaink! kik urai vagytok a’ földnek, mellyben a’ babona, a’ kuruzsolás űzi naponta irtózatos játékait; kik, ha kedvetek volna – mint van eszetek – az emberiség nyomortengere felett csak pillanatig bár megállapodni, ’s kisérni gondolataitokkal a’ fonalat, melly a’ sötétség vasszegétől a’ homályt-, kétes fény- ’s világosságon keresztül megtalálja dühében az utat, szentelnétek tán kedvtöltésitek csekély megröviditésével – némellyek valamicskével többet, mások többen néhány batkát – az értelmességnek e’ föld népe közötti terjesztésére!
Ne higye, ne gondolja senki, hogy a’ fonal, mellyet emliténk, a’ csak képzetben létezhető általános népegyenlőségig, vagy épen tovább még nyulna fel; oh nem! Ki tiszta, elfogulatlan kebellel olvassa sorainkat, látni fogja, hogy azon fonal egy részről ama’ düh utját jeleli, mellyen a’ babona a’ fölizgatott durva szenvedélyek közt fölvezet a’ legszentebb társulati érdekek szétdulásaig; másfelől pedig azon üdvös irányt, mellynél fogva az értelmesség az ész ragyogásától, a’ világosság többnemű fokozatin át jut el azon sötétbe vert vasszegig, mellynél e’ szörny megkötve vesztegel; ’s hogy amazt szétszakasztatni, emezt erőre edzetni ohajtanók, az iránt csak az kétkedhetik, ki sárgakék nagyitó üvegű pápaszemen olvas át minden sort, minden szót, minden betűt, melly a’ nép értelmességének gyarapitását, hasznos isméreteknek a’ közötti terjesztését tűzé ki tágyául; csak az kétkedhetik, ki – midőn,minden’ nagyainkról nem magasztalólag szólunk – egy sans-culotte-ot lát a’ hátszinben ólálkodni, minden nagy érdemet kigunyoló arczczal, minden társas kötelék szétvágására, egy óriási ollóval bőrcsontos, fonnyadt kezeiben!… Ha vannak – ’s pedig vannak, és áldás rájok az emberiség ’s különösen e’ nemzet nevében! – ha vannak – mondom – nagyaink közt, kik látják, hogy e’ tekintetben is bizony haladnunk kell; ha vannak, kik képesek azon,lelki’ nyomort felfogni, mellyben népünk legnagyobb osztálya sinlődik, ’s kik e’,lelki’ nyomor enyhitésére képesek a’ népoktatásról gondoskodni: oh ezeknek nem lesz okuk szavainkban rémet, a’ babonánál szörnyebb rémet látni! Ezek érezni fogják velünk együtt a’ népnevelés, népoktatás legsürgetőbb szükségét; érezni, hogy az értelmesség terjesztésének napja felsütött; – ’s miután nekünk csak a’ gyenge szózat, nekik azonban a’ cselekvés ’s közvetlen hatás ereje, szóval, maga a’ tetté válható akarat jutott osztalékul: érezni fogják, hogy mint nekünk tisztünkben áll a’ figyelmeztetés, ugy nekik emberi ’s polgári kötelességökben – a’ cselekvés! – Legközelebb érinteni fogjuk a’ módokat, mellyek – csekély véleményünk szerint – legalkalmasabbak a’ babona ’s kuruzsolás gyengitésére, irtogatására; mert távol vagyunk attól, hogy e’ gonoszt gyökerestül kiirthatónak tartanók*.
Igazán szólva, különös helyzetben vagyunk, mióta „A’ kelet népe“ köztünk megjelent. Tisztelt levelezőink között sokan lesznek, kik tán egy kis nehezteléssel is veendik, hogy leveleiknek bizonyos részei elmaradnak, mikről joggal fölteheték, hogy a’ könyvbirálaton nem fognak találni akadályra. Bocsássanak meg, ha kötve érezzük magunkat az igéret által, hogy könyvre hirlappal nem felelünk; de igen természetes, hogy ha ezt annyira terjesztenők, miszerint mind azon tárgyakról ne szóljunk, mikre nézve megtámadtatánk, ugy hirlapunknak vége van; mert semmiről sem szólhatnánk, nevezetesen a’ népnevelésről sem, miről pedig igen sokat ’s igen gyakran kell szólanunk. Engedjenek hát tisztelt levelezőink kérésünknek: hogy addig már, mig a’ dolognak köztünk vége szakad, (hiszen csak egy kissé jobb egészséget adjon isten, 2–3 hét alatt vége szakad) irjanak ugy, hogy ellenségeink se tulajdonithassanak a’ Pesti Hirlapnak szerkesztője igéretével ellenkező czélzásokat. Egyébiránt, hogy a’ babonának még mi mindenféle nemei léteznek a’ tudatlanságban tespedő nép között, az tán Haraszthy urat is meg fogja lepni, ha olvassa mai számunkban a’ göllniczi keresztény fakirokróli tudósitást. – Szerk.
Haraszthy Samu.
