MAGYAROSODÁS ÜGYÉBEN.
MAGYAROSODÁS ÜGYÉBEN.
Sok a’ panasz közönségben és hirlapokban az ágostai hitvallásu protestans felekezet és illetőleg ennek lelkészei ellen, miszerint ezek gátolnák leginkább a’ nemzeti nyelv terjedését és általában a’ magyarodást hazánk tótajku lakosi közt. E’ panaszok azonban mégis kissé tulságosok; mert ha igaz, hogy nemzetiségünk fejlődésnek indult: igaz az is, hogy e’ pályán vallásfelekezetünk tótajkú része sem marad el; mit eléggé tanusítnak papi gyüléseink, hol ritkán jelenik meg egyén, ki magyarúl szólni nem tudna, vagy – ha fiatalkori neveltetésének ellenkező iránya miatt a’ nyelvet meg nem tanulhatá – legalább szólni nem ohajtana azon nemzeti nyelven, mellyen több évek óta a’ jegyzőkönyvek is szerkesztetnek (a’ pesti esperességben már 1829 óta), mellyben minden hivatalos levelezések, tudósitások és esedezmények készittetni határoztattak. Ha iskolai pályámra visszatekintek – mellyet 1822-ben végezék – mikor még tótajkú ifjaink közt fehér hollókint tünt ki némi magyarul tudó egyén: örömmel fordítom a’ multról szemeimet a’ jelenre, látván, miképen majd minden iskolát végzett ifju nem csak beszél magyarul, hanem kedves honi nyelvünk tökéletesb megtanulására is törekszik; miképen számtalanok, kik az iskolából kilépvén, még egy hangot sem tudtak magyarul, most e’ nyelven jól beszélnek. Igaz, hogy léteznek még ollyanok is, kik – elég hálátlanul – feledik, mivel tartoznak a’ hazának, – feledik azon áldásokat, mellyeket az édes anya méltó és méltatlan fiaira egyaránt áraszt; ezt tudja is az ágost. evang. testület, és fájlalja; mert örömmel látná teljesedve, és ohajtaná teljesedve láthatni a’ nemzetnek minden ok- és törvényszerű kivánságait nemzeti fejlődés és igy a’ magyarság terjedése tekintetében. Midőn e’ meggyőződésemet magam és velem egyérzetű számos tiszttársaim nevében nyilván kijelenteném, egyszersmind szeretettel kérem azon kissé tulbuzgó honfiakat, kik nemes haragjokban némellyeknek honi nyelvünktől idegenkedését testületünk nagyobb részére vélik rovandónak: legyenek egy kis türelemmel, és bizzák e’ szent ügyet egyházaink és iskoláink lelkes fő és alsóbb felügyelőire, kiknek a’ magyar nyelv terjesztése körüli buzgalmát a’ haza ismeri; bizzák az ezekkel kezet fogó lelkészek és tanitók szorgalmára, és a’ panasz bizonyára kevés idő mulva ritkulni, az ügy pedig előmozdittatni fog. Im! előttünk az aszódi tanuló ifjuság példája, mellynek vizsgálatán tiszti kötelességemnél fogva jelen levén, örömmel látám ’s láták velem a’ jelen volt szülék azon előmenetelt, mellyet az ottani ifjuság lelkes tanitója Koreny István urnak vezérlete alatt a’ honi nyelvben tön. A’ három osztályzatu (syntaxisták, grammatisták, donatisták) többnyire tót származásu ifjuság latin nyelven tett dicséretes előmenetele mellett, deák classicusok munkáit helyesen tudá magyarra fordítani; ó és uj földleirás, közönséges és honi történetek, természetleirás, számvetés, mind magyar nyelven mondottak el, az ifjak magyarul szavaltak, sőt a’ jelenlevők által föladott tárgyakat is rögtön magyarul késziték ’s olvasák föl, ugy hogy 55 tanuló közt csak egy sem találkozott, ki mindnyájunk várakozását meghaladó ügyességgel magyar nyelven nem felelt volna. – Boldog ifjak! kik illy lelkes oktató keze alatt magasb iskolai müvelődésre készülhetnek. Itt még az is dicsérettel emlitendő, hogy a’ tisztelt oktató ur, midőn iskoláiból kilépett, magyarul nem tudott; és azért is méltán áldást mondhatunk a’ derék tanitóra, ki a’ honi nyelvet olly rövid idő alatt alaposan megtanulván, azon már nyolcz és óta folyvást kitünő szorgalommal tanít, és a’ hazának nagyreményű fiakat nevel. – Tanitóink illy lelkesedése mellett még csak gyanítnunk sem lehet a’ müveltebbeknek – kiknek elég müvelődési alkalmuk van – hátramaradástá nemzetiség tekintetében; de hátra van a’ nemzetnek egy nagy osztálya, melly e’ részben méltán magára vonja a’ közönség figyelmét, t. i. a’ tótajkú köznép. Ennek magyaritása valóban nagy föladat. Mire nézve ez a’ közvélemény: tétessenek a’ falusi iskolákban olly rendszabályok, mik szerint a’ tót gyermekek magyar olvasásban, magyar szavak kiejtésében, megtanulásában, forditásban, könnyebb mondatok elmondásában, irásban és minden lehető nyelvgyakorlatokban oktattassanak. Épen igy kezdődött helybeli iskolánkban a’ magyarosodás ezelőtt 15 évvel, mellyet mindjárt hivatalomba léptemmel egyik főczélomul tűzék ki magamnak, ugy hogy azóta némelly híveim ohajtására folyvást évenkint négyszer magyar szónoklatot tartok. De bár vannak is e’ gyakorlatnak némi kis gyümölcsei: mindeddig mégis azt tapasztalám, hogy a’ tót köznép magyaritása ez uton vajmi nehéz dolog, mit számos ez ügyben fáradozó lelkészek és oktatók tanusíthatnak. Okai ezek: november elején, némelly helyeken utólján, jőnek iskolába a’ paraszt gyermekek, mellyet martius elején már ismét elhagynak. ’S most kérdem én: mikép kezdje itt az oktató a’ magyaritást, kinek illy rövid idő alatt alig van ideje némi erkölcsi és vallási tanitást adni növendékeinek? Tanithatja ugyan őket némi magyar hangokat kiejteni, nagy ügygyel bajjal talán száz, talán ezer magyar szót, és szajkó módjára némelly magyar mondást is fejökbe verhet; és lesz e kitürő vas szorgalmának sikere? Nézetem szerint semmi; mert a’ tót gyerek iskolából megint az övéi közé térvén vissza, nyolcz hónap alatt bizonyosan elfelejti azt, mit négy hónap alatt nem megtanult, hanem csak megizelt. A’ lelkészek hasonlag mit tehetnek? A’ nép egész héten fárasztó munkája után látva, csak vasárnap találkozik papjával a’ templomban, ’s hogy ekkor a’ különben is hetenkint csak egyszer hallható erkölcsi oktatás más nyelven adassék, mint mellyet a’ nép ért, józan észszel senki sem kivánhatja. A’ lelkész és oktató tehát csekély adagú tanitásán kivül leginkább csak tanácscsal és buzditással járulhat a’ czélhoz; mert minden tulfeszített követeléssel csak veszélyezve volna a’ czél. A’ köznép magyaritása azonban mellőzhetlenül szükséges, és e’ szükség érezte minden honfi keblében él. Ugyanezért legyen szabad szükségszülte és tapasztalás érlelte nézetemet ’s illetőleg javaslatomat a’ közönség elébe terjesztenem. Tudjuk, hogy felsőbb iskoláinkban is legbiztosabban terjed a’ honi nyelv idegen ajku ifjaknak magyar ifjakkali társalkodása által; és igy nézetem szerint legsikeresebben lehetne a’ czélra működni, ha magyar ifjak tót és tót ifjak magyar iskolákba küldetnének; okos felügyeléssel és tapintattal ez uton sokat el lehetne érni. Általánosb szokásba volna továbbá hozandó a’ gyermekek cserébe adása, mi által eddig is már itt-ott szépen terjedett a’ magyarság. Illy cserék által – jó lélekkel merem állitani – legalább is 10 év alatt egész helységek megmagyarosodnának; ezen cserék továbbá jó eszközök volnának ama’ kellemetlen viszonyok megszüntetésére, mellyeket némelly osztályok közt bizonyára nem más, mint nyelvkülönbség és ebből származott kölcsönös nem-értés szült. A’ szüléknek továbbá kötelességökké kellene tenni, hogy gyermekeiket évenkint legalább is nyolcz hónapig járassák iskolába, mi által nem csak több és tartósb oktatásban részesülhetnének a’ gyermekek, hanem a’ pórnéppeli összevegyüléstől is távolabb tartatnának legalább az iskolaidő alatt, és gyarapodnának nemzetiségben, jó erkölcsben és ismeretekben. Ohajtható volna az is, hogy hazánk vagyonosb polgárai áldozatokat tennének az iskolák részére olly szükséges müvelődési eszközök megszerezhetésére, miknek ezek még hijával vannak. Szolgáljon itt lelkesitő például gr. Batthyány Kázmér nemes tette. Végtére a’ szegényebb sorsú tanitóknak is módokat kellene nyujtani, hogy könyvek, hirlapok ’stb. megszerzése által tovább müvelődhessenek; csak igy lehetne nézetem szerint a’ czélt elérni, mellyért különben tett nélkül hasztalan buzog a’ hazafi szív. Tegyetek, honfiak! és a’ magyar hazának kevés évek mulva csak magyarajkú polgárai lesznek.
Brocken József,
dékán és a’ domonyi tótajkú evang. község lelkésze.
dékán és a’ domonyi tótajkú evang. község lelkésze.
