Vezérczikk. (Szűkölködés.)
Vezérczikk. (Szűkölködés.)
Mi kevesek az ember napjai, ’s mi számosak e’ kevés napokban a’ szenvedésnek órái! – – Honnan az erő gyönge emberben, össze nem roskadni az élet terhe alatt? – – A’ természet keze hasonlít ama’ láncsához, mellyről irva van, hogy meggyógyitá a’ sebet, mellyet döfött volt. Midőn megnehezül az idők súlya vállaink fölött: megbirjuk terhét, mivel reméljük, majd jóra fordul, ’s a’ remény sejditlenül is ugy hat ránk, mint szálló napsugár fellegekre: „aranynyá festi” – mint a’ költő szól. – Ha pedig roncsolt élettel bár, de mégis átvergődénk a’ baj nehezén: a’ leélt szenvedésnek még öröme ’s a’ fájdalomnak éldelete van; mert az emlékezet engesztelő tükör, mellyből a’ letürt szenvedés szelid mosolylyal néz felénk, mint szokott harczban csonkult tagjára az ősz bajnok. – És e’ remény és ez emlékezet a’ kettős gyámol, melly a’ szenvedő embert élte terhe alatt öszeroskodni nem engedi. Ez nagy jótétemény a’ természettől, de árnyékoldal nélkül még ez sincs, mint nincsen semmi, a’ mi emberi. Ez árnyékoldal pedig abban van, hogy e’ kéjelgő emlékezet ’s a’ mindig jobbra váró remény gyakran süketté teszen az idők intő tanácsa iránt, szárnyát szegi az előrelátó bölcs gondosságnak, miszerint ismét készületlenül talál az ujdon előforduló baj, mellyben ismét remélni ’s majd multának emlékezetén kéjelegni fogunk, mellyet azonban elhárithatánk, ha megszokjuk követni Schiller intését, hogy a’ jövendőt vegyük tanácsul, ne pedig tetteink szerszámaul. És, fájdalom! minő az ember, ollyan a’ társaság, mert emberekből áll; egyesek hibái mint erényei egy nagy egészbe összeforrnak, ’s a’ lélekösztön rugói ugyanazok. Innen van, hogy az említett gondatlanság, melly a’ jelennek röppenő perczein csügg, ’s a’ jövendőről – német példabeszéd szerint – azt tartja: jő idő, majd jő tanács is; e’ gondatlanság – mondánk – összes társaságnál ép’ ugy gyakori, mint egyedeknél.
Im! Magyarország, a’ tejjel, mézzel folyó Kánaán, melly hivatva lehet, melly hivatva van, hogy az ember- ’s pénzgazdag Albionnak gabnatára legyen; mellynek hengermalom őrlötte lisztjével terhelt hajóit ismerni kellene a’ távol tengereken. – Jőjön egy szűk esztendő (a’ mint csaknem minden harmad-negyed idén rendesen jőni szokott), ’s már beköszönt a’ szűkölködés; jőjön kettő, ’s már-már éhség van, ekkor kapkodunk mindenfelé, érezzük a’ kénytelenséget, hogy rendkivüli körülmények közt rendkivüli segédmódokhoz kell nyulni, hő buzgalommal pengetjük ajkainkon a’ statusoeconomisták javaslatait; de ha majd egykor – jól avvagy rosszul – télen, tavaszon átvergődénk, egy hosszú lélekzetet veszünk, elbeszéljük egymásnak a’ tulélt bajok kéjérzelmével küzdelmeinket; reméljük, most majd minden jó leszen; de az időtől annyi tanácsot nem kérünk, mint a’ hangya kér, és szokott indolentiával semmit nem teszünk, hogy a’ szűkölködés uj előfordultát megelőzzük; semmit nem teszünk, hogy fedezve legyünk inség ellen, ha majd a’ termesztő erő megpihen; sőt mindent teszünk, hogy a’ bajt gondatlanság által növeljük. Ezt gyermeki stadiumnak kellene mondanunk, hahogy a’ keleti fatalismus jellemvonása nem volna.
Hogy felét sem termesztjük annak, mit termesztenünk lehetne, immár ezerszer irva, mondva volt. Hogy Éden kertjén kivül, kivevén egyes szerencsegombákat, az istenek áldásaikat munka és szorgalomhoz kötötték, már az ó világ bölcseitől megtanulhatók. Hogy munkát és szorgalmat törvények által növelni, törvények által csökkenteni lehet, hogy az egésznek jólétét egyesek képzelt javának feláldozó törvények magát a’ föld termékenységét is mintegy békóba szoríthatják – mind ezt a’ népgazdasági tan már axioma fokára küzdé; – minek igazolását, ha saját példánk reánk nem hatna, Siciliában szemlélhetjük, mellyben aránylag talán több ember éhezik, mint az eszkimók között; mig hajdan Rómának élelemtára vala. – Azért hát szabad föld, uraim! és ismét és ezerszer ismét szabad föld! bármit károgjon is a’ feudalis oppositio. Utját és módját, mikint kell földünket szabaddá tenni, ám vitassuk meg emberséges szándokkal, becsületesen; és ne legyen senki közöttünk, ki saját véleményének csalhatlansági reputatióját többre becsülné, mint a’ hon javát; de forrjunk össze testvéri ügyekezettel az akaratban, hogy lehető legjobban, lehető legkevesb áldozattal, lehető legtöbb kimélettel érhessük el a’ czélt, mellynek gazdagra szegényre jótékonysága a’ józan értelem előtt rég minden ellenvetésen tul van: melly ellen hát nem is igen lehetne más hangot hallanunk, mint vagy a’ szolgalelkű hypocrisisét, vagy a’ nevetséges tudatlanságét, minőt példaul az árulna el, ki az urbéri adózások és szolgálatoknak teljes, tökéletes kármentesités melletti kisajátitását a’ tulajdon megtámadásának mondaná, ’s ezzel jelét adná, hogy jog- és statustudomány abc-jében még csak annyira sem haladt, miszerint meg tudná mondani, minő portéka az a’ birtok, az a’ tulajdon? –
Azonbán e’ honnak nagy része áldásdus föld; midőn csapástól megőrzik az istenek, van annyi gabnánk, hogy olcsóság miatt becsét vesztené; mert a’ külkereskedésnek megvannak a’ maga akadályai, miknek elháritása egyedül magunktól csak annyiban függ, a’ mennyiben belső közlekedési eszközök nélkül külkereskedésnek is pangani kell, ’s a’ mennyiben hiányzik jellemünkből a’ vállalkozási szellem, melly vásárt keres és talál annak, a’ mivel isten megáldotta; a’ belkereskedésnek pedig szintugy megvannak akadályai, mikről már többször szólottunk, ’s miknek elháritása alkalmasint csak magunktól függ; elég, hogy bő esztendőben gabnánkat becstelen jószágnak nézzük; az elkövetkezhető szűk esztendő eszünkbe sem jut; ’s nem csak hogy megtakaritásról nem gondoskodunk, de még minden kigondolható módon vesztegetjük is. Láttunk, ’s nem egyszer láttunk parasztot, ki szakajtóval mérte lovának a’ tiszta buzát, ép’ ollyannal, minővel zabot mért volna, ha zabja van; láttuk (’s ez mindennapi látvány), mint mérnek falusi gazdasszonyok öblös fazekat tele buzával falékesitő mázas kancsóért, vagy egy maroknyi fanyar gyümölcsért, mellynél kertjökben talán jobb teremne, ha gázdájoknak fát ültetni eszökbe jutna. Ez azonban hagyján! a’ termék emberkézből emberkézbe jut, sovány agyagon lakó gerencsér boldogabb vidék áldásából él, ’s a’ gondos kertmüves iparkodását henye nyalánkság megjutalmazza. De már az csakugyan megbocsáthatlan, hogy a’ mezeigazdák nagy része olly oktalanul bánik termésével, miszerint nem igen csalatkozunk, midőn állitjuk, hogy az egészt véve, talán nem kellene szűkölködéstől tartani, hahogy az aratás végeredménye annyival több volna, a’ mennyit hordásnál ’s nyomtatással még most e’ szűk esztendőben is elvesztegeténk. – E’ veszteség felszámitása a’ gazdasági arithmeticában ismeretes dolog, ’s ha a’ Magyar Gazda derék szerkesztői e’ veszteséget számban kimondják, bizonnyal elborzadunk a’ mennyiségtől. Mi legalább tudnánk az „áldott térmezőkről” példát mondani, hogy ámbár alig adott az aratás két-három magot, mégis e’ kevésből annyit szórtak, vesztegettek el haszontalanul, hogy a’ tarló a’ legszebb vetéskint zöldellenék, ’s taligástul hordaná be naponkint a’ juhász a’ buja növénytől elhult juhokat.
De kisérjük tovább annak megmutatását, a’ mi miatt minap mondók, hogy a’ nálunk honos czímbokrétából legkevesbbé illik kalapunk mellé a’ „circumspectus.” – Nem régiben egyik erdélyi német hirlap a’ szűk termésről elmélkedvén, csudálkozva kérdezé: mikép lehet, hogy a’ magyarhoni vármegyék özönét nevezik ki a’ választmányoknak ezer különféle dolgokban, de takarékmagtárak felállitása végett választmányt még sehol nem neveztek? – Ez a’ jó ur nem igen ismeri dolgainkat. Egy-két illy magtárt már láthatni is; a’ mi pedig a’ tervezést illeti: bizonyosan kevés megye van az országban, melly magtárakról nem tanácskozott vagy tán végzett is; csakhogy többnyire olly időpontban, midőn az inség kapunk előtt állt; midőn a’ rögtöni létesités lehetetlen volt; bő esztendőben pedig felejtők kész terveinket; beléringattuk magunkat az örökös áldás reményeibe, és semmit nem tevénk, mikint lapjaink mult félévi egyik számában e’ részbeni saját tapasztalásunkat már előadtuk. – Azonban mivel ez ekkorig igy volt, nem következik, hogy jövendőben is mindig igy lesz. Fejlünk, uraim! már-már elég erősek vagyunk nyilt szemmel betekinteni az önismeret tükörébe; majd elkövetkezik az akarat, melly kivetkeztet gyarlóságinkból, és a’ terveket, miket a’ józan fontolás szőtt, a’ férfiasság létre hozza; a’ nyilvánosság pedig őrködni fog, hogy a’ megyei határozat végére nyomandó ime’ szavak: „és e’ rendeletvégrehajtás végett az illető tisztviselőknek kiadatni rendeltetett” holt betűsorok ne maradjanak. – Mi ugy gondoljuk, hogy a’ terveket most kell megkésziteni, ’s a’ jövő nyáron végrehajtani. – Nem kételkedünk, hogy sok nemes megyék alkalmat nyujtandanak, e’ tárgyról lapjainkban ismételve szólani. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy mi más tartalékmagtár felállitásának nem vagyunk barátai, mint csak épen annak, melly a’ nép adalékaiból került össze, ’s csak az által is tartatik fen; miszerint ne legyen alamizsnatár, mellyre a’ henyeség támaszkodhassék, hanem legyen a’ takarékosság szekrénye, mellyből csak az veszen ki, a’ ki belé tön: az első megalapitásnál mindazáltal a’ földesurak nagylelküségét igényeljük. Ebből önkényt következik: hogy nem megyei, hanem helységi magtárakat kivánunk, ’s hol a’ hely alkalmas ’s a’ község gyenge, költséges épülettől a’ dolgot föl nem függesztenők, hanem jól készült ’s (a’ szinig teli tartás végett) csak egy-egy fölmérésre számitott vermekkel is beérnök. Továbbá az illy magtárak létesitésére igen hatalmas ösztönnek vélnők, ha végzés által kijelentetnék, hogy az abba letett gabna akár pénz akár termesztménybeli, szóval: bármi néven nevezett közadó fejében elfoglaltatni semmi esetben sem fog.
Mind ez azonban a’ jelen szükségen korán sem segít; ’s ha azt vetjük föl kérdésül: mit kell most tenni? Általános feleletet alig adhatni; mert a’ dolog körülményszerinti különbségtől függ. Rendkivüli állapot ugyan rendkivüli segédmódokat igényel: de az óvatosság minden esetre erősen kötelesség, nehogy szükségen túl aggasztó kora lépésekkel a’ tömegben rettegést okozzunk, ’s ekkép a’ bajt, mellyet legyőzni akaránk, tán még neveljük. Elvnek, a’ mennyiben itt-ott majd kötelező határozatról is kellene szónak lenni, nem azt ohajtanók, hogy a’ sokaság néhány kevesek költségén tápláltassék, hanem azt, hogy néhány kevesek akadályozva legyenek a’ sokaság inségét előmozdítani. Mindenek fölött tehát a’ szükségtelen fogyasztást gátolandónak, ’s e’ végett mind azon vidékeken, hol a’ szűkölködés biztosan előre látható, a’ tömérdek pazarlást okozó lármás lakodalmakat a’ köznépnél eltiltandóknak véljük. – Katonai élelmezés tekintetében, hahogy tavasz felé tetemes drágulástól tarthatni, szükségesnek látnók, a’ deperditák terhét viselni szokott házi pénztár utján gondoskodni, hogy a’ más módon teljességgel ki nem kerülhetett élelmezés, legalább a’ mostani piaczi árnál többe ne kerüljön; mit a’ földbirtokosokkal kötendő szerződések által eszközölhetni. – Továbbá, minthogy galicziai tudósitásink szerint ott bő aratás volt, a’ lengyel határszélnéli megyék e’ részbeni szükségeiket tán még olcsóbban onnan fedezhetnék, ’s azt is előmozdithatnák, hogy vásárpiaczaikon a’ népnek módja legyen közvetlen a’ galicziai termesztőktől vásárolhatni; hogy pedig legyen min vásárolnia, törvényhatóságoknak ’s egyes tehetősbeknek a’ szokatlanul kedvező időt magoknak hasznos, a’ népnek pedig illy körülmények közt legjótékonyabb munkára kellene fordítaniok, ’s ezzel keresetre módot nyujtaniok. Mi részünkről a’ 79-ik számban említett installationalis költségeket is jobb szeretnők ez uton, mint pusztán alamizsnakép a’ nép javára fordítani; – a’ hol a’ szükség olly nagy, miszerint mind ez elégtelennek mutatkoznék, ott kétségtelenül a’ pálinkaégetés tilalma is elkövetkezhetik; ámbár ennek sok árnyékoldala van, sikere pedig 682csak ugy, ha egy-két megyére nem szorúl a’ tilalom; különben egyeseknek ártott, köznek nem használt. Végezetül, hacsak az isteni gondviselés késő téllel, kora tavaszszal sokat nem segít, az irgalomhoz folyamodnunk; ’s mi, gunyoljanak bár, minden tőlünk telhető erővel fel fogjuk emelni buzditó szózatunkat, hogy a’ melly szűkölködést előrelátó gondossággal megelőzni elmulasztottuk, annak terhét bölcsen intézett irgalom enyhitgesse; mert „et la patrie et l’humanité” választá mottóul a’ hires polit. oeconomus List legujabb népgazdasági munkájához, – és – jól választá.
