Deák Ferencz megtiszteltetése.
806Deák Ferencz megtiszteltetése.
A’ büntető- és javitórendszer kidolgozására megbizott országos választmány tagjai, ’s közöttük Deák, Pestre érkeztek már. Minden bizonynyal terjedtebb immár az értelmesség hazánkban, mintsem bizonyitgatnunk kellene, hogy midőn büntetőjogról van szó, nemcsak néhány utonálló, rabló, tolvaj, zsebelő, gyilkos és verekedő megbüntetésének szűk tekintetéből kell a’ dolog fontosságát szemügyre venni, hanem a’ minő igaz, hogy személyekből és személyek végett áll a’ polgári társaság, ép’ olly tagadhatlan, hogy a’ törvénykönyv, melly a’ személyes bátorlét fölött határoz, mellynek mérlegében becsület és szabadság ’s minden, minek az életben becse van, sőt tán maga az élet is kérlelhetlenül fölméretnek; a’ polgári lét ügyeinek még akkor is legfontosbika volna, ha hozzá más nagy és szent érdekek melléktekintete nem csatlakoznék. És pedig csatlakozik. A’ büntetőjogi eszmék phasisai az emberi nem civilisatiójának világ utjában tájékozó mérföldkövek gyanánt állanak. Egy büntetőtörvénykönyv által egy nemzet civilisastiója fölött tán századokra koczka vettetik, mert büntetőrendszer néperkölcsiségnek, népjellemnek, népnevelésnek nem egyedüli, de egyik leghatalmasabb factora, ’s egyszersmind szögletkő a’ polgári szabadság épűletében; mert büntetőtörvény teremthet, büntetőtörvény ronthat jogállapotot, pedig ebben fekszik a’ kezesség, hogy a’ szabadság irott malasztja gyúnynyá ne változzék az életben. Érezték e’ roppant fontosságot az ország rendei, midőn a’ büntetőrendszeri javaslat kidolgozására hazánk legjelesebb fiai, a’ politicai színezetek kitünőbb notabilitásai közül választottak; de érezik e’ fontosságot az ország lakosai is, mert e’ választmány munkálata olly momentum nemzeti életünkben, mellynek tömérdek remény, tömérdek aggodalom néz elébe. Mi csuda tehát, ha ennyi várakozás és aggodalom közt, ha egy kétes, de sorsunkra nézve elhatározó jövendő küszöbén – egy jövendőnek, mellynek alakja ’s jó vagy bal irányvétele egyenesen a’ jelen fiainak képességétől függ – mi csuda, kérdem, ha illy jövendő küszöbén a’ polgári szabadság és jólét fogalmai szorosabban tapadnak a’ lélekhez, ’s az ember szeme olly örömest áll meg olly nyugponton, mellyhez annyi remény ’s féltékeny rokonszenv ragad? Mi csuda, ha illy érzelmek közt az országos választmány a’ legfeszültebb figyelem tárgya, és ha a’ nép már előre kijeleli embereit, kiknek lelkületétől és gondolkozásától féltékenyül ápolt reményeinek teljesültét várja? Mi csuda végre, ha e’ népbizalmat, népszeretetet, népszenvet leginkább Deákban látjuk központosulni? Nem igazolja e e’ polgártársunk minden lépése ama’ hallatlan közbizodalmat, mellyel őt, mint Washington előtt és után senkit, egy, ezer osztály- és érdekárnyéklatokból álló nemzet fölkarolta, és haladásunk fölkent vezérévé szentelé? És Deák megérkezése uj és rég ohajtott alkalmat nyujta iránta azon szeretet tanusithatni, mellyel iránta e’ hazában minden – de minden viseltetik. Tisztelői november 28-kán esti 10 óra után roppant számmal sereglének össze, őt fényes éji fáklyazenével megtisztelendők. A’ tisztelt férfiu az „angol királyné”-ban a’ kishid-utczára nyiló kapu fölötti erkélyes szobákban vala szállva. A’ „dom Miguel” nevű magyar gyalogezred hangászkara 10 órakor már szeretett vendégünk ablakai alatt állott, az utcza közepén nagy négyszöget képezve. Valami egy negyed mulva lángfelhők vonulának el az uri- és váczi-utczai épületek fölött, ’s nem sokára megérkezék száznál több magasan fellobogó fáklyákkal a’ jobbára magyar díszköntösbe öltözött ’s fölkardozott ifjuság. A’ hullámzó sokaság, melly a’ kishid-utczán egymást csaknem fojtva, végig tolongott, alig bira helyt csinálni a’ fáklyásoknak, hogy a’ zenekar körül nagy négyszöget képezzenek. Ez megtörténvén, megzendült a’ magyarnak olly kedves „Rákóczy” indulója, mellybe dörögve vegyült az összegyült ezereknek légethasitó „éljen” harsa. Ekkor Deák kilép az erkélyre több tisztelőinek, magas hirű és állású tagtársainak kiséretében, nyájasan üdvözölve az őt ismét és ismét éljenező sokaságot. Elnémulván a’ zene, a’ tisztelt férfiu lejöve az utczára, hol őt Erdélyi János költőnk ünnepélyes beszéddel fogadá, mellyben különösen kiemelé a’ szónok, miképen az ország zöld asztalánál különösen a’ megtisztelten állának meg a’ nemzet szemei. „igy lön – ugy mond – hogy néhány év alatt a’ közvélemény – mi ritka, de annál szebb eset – együtt jár a’ méltányos itélők szózatával, ’s te ott állasz a’ nemzet előtt, hol állani épen olly nehéz, mint dicsőséges. De ismerjük lelked átlátszó tisztaságát is, ’s meg vagyunk felőle győződve, hogy mikor e’ pályára léptél, előbb számot vetettél magaddal, hogy számot egyére nem tartasz az öntudat egyszerű jutalmánál. Ki pusztán a’ közvélemény karjaiba vetné magát, emlékezzék meg Mirabeau szavaira: „miképen a’ capitoliumtól egy lépés van csak a’ tarpeji szikláig.” Átmenvén a’ haladás eszméjének árnyéklataira, ’s festvén a’ kor szükségét, igy folytatá: „Épen ezen ponton leléd te, nagy férfiu! nemzeti gyülésünk tanácskozásait, ’s elfoglalád helyedet nem csak ott, hanem hazád, a’ mi édes hazánk népének szivében is. Jobb- és balfelől egyaránt tisztelőid állanak, ’s ugy állsz a’ vélemények közepette, mint a’ szikla tengerben, mellyhez – ugy szólván – két halálos ellenség kapaszkodik ’s megbékül örömében. Akarja isten! hogy soká élj; tiszta lelkedben ragyogjon vissza nagy nemzeti dicsőségünk, mint a’ nap egy harmatcsepp gyöngyében. Légy példája és példánya folyvást a’ polgári igénytelenségnek. Az isten éltessen tégedet – örömünk és büszkeségünk – a’ haza dicsőségére!” – Deák válaszában megfontolást, cselekvést és egymás iránt türelmet ajánla az ifjabb nemzedéknek, melly nehezebb, mint az áldozni kész lelkesedés, melly az ifju kornak kitünő sajátsága, melly lelkesedést némellyek tán idő jártával szégyenleni is fognak, ámbár igaz marad, hogy a’ ki férfikorában ifjusága lelkesedését szégyenleni képes, az a’ hont soha sem szereté. Hazánk – ugy mond – nem legvészesebb, de legsúlyosabb idejét éli, és a’ jelen munkásság gyümölcseit csak a’ jövendő fogja megérlelni, midőn az ifjuság hivatása leend: bevégezni azt, mint a’ jelen férfiai kezdének, és mit kezdeni is olly nehéz volt. Kitürésre, ’s ismét és ismét türelemre, gyanusitgatásoktóli tartózkodásra hivá föl az ifjakat; mert a’ gyanusitgatás – akár az egyik, akár a’ másik fél részéről elkövetve – legundokabb, legocsmányabb polgári bűn egy nemzet életében. (Az ezerekre menő sokaság megérté e’ szavakat, ’s dörgő „éljen”-kiáltásokkal jelenté, hogy megértette.) Végül a’ hazát és annak jövendőjét élteté, és a’ sokaság harsogó „éljen”-ei közt tére vissza az erkélyre. A’ hangászkar még néhány magyar darabbal mulattatá a’ gyülekezetet, mi közben Vörösmarty genialis „Szózat”-a is elénekelteték a’ szinházi karszemélyzet által. A’ sokaság 11 óra után oszolt szét, miután ismételt örömkiáltásokkal vön bucsút a’ nép és haza ünnepélyétől. – * –
