ŐSISÉG.
ŐSISÉG.
Bentham, a’ nagy jogphilosophus és ugynevezett angol Jeremiás, törvényhozási kérdések megvitatásában egyedül az okozatokat vette szemügyre. Jó és rosz tekintetéből veté azokat a’ próba-mérleg egyensúlyos serpenyőibe, és valódi nyomósságuk szerint latolá. Ha a’ jó következményüek voltak tulnyomók: a’ kérdéses törvényt, mint magában jót, hasznost és üdvöst, elfogadandónak jelölte ki. Ha ki a’ törvények végczélját: a’ közboldogságot, fontolóra vevé, és fontolóra vevé a’ törvényhozónak innen természetesen eredő rendeltetését és hivatását: az üdvös törvényalkotás általi közboldogítást: ezen okoskodási mód alaposságát kétségbe bizonyosan nem vonandja. Mert a’ törvény végczélját: a’ közboldogságot, kétségtelenül nem más törvény eszközölheti, mint csupán az, mellyből többjó mint rosz okozat veszi kifolyását. Innen van, hogy az illető törvényhozó, avvagy okoskodó következetesen tiszteül nem tüzhet ki egyebet, mint – minden hatályos körülmények egybevetése mellett – latra vetni a’ törvényjavaslatok jó ’s rosz oldalt, ’s azt fogadni el törvénynek, melly a’ sükeres eredmények legnagyobb öszvegével kinálkozik.
Alkalmazzuk ezen elvet az ősiség törvényhozási kérdésére, és lássuk: mikint billen föl súlyttalanul a’ mérleg jobbik serpenyője: üdvös okozatokbani hiány, – ’s mikint süped le fenéktelenül bal serpenyője: a’ rosz következmények nyomasztólag terhes súlya miatt.
Hogy számitgatásunk minél biztosabban sikerre vezessen, nézzük kissé czélját az ősiségnek:
Az ősiség sajátságos természetéhez szorosan tartozik: a’ szerzeményes törzsök javait nemzetsége elidegenithetlen örökségévé tenni. Miért kizárólagos joga illy örökséghez a’ caldtól idegennek soha nem juthat, mig a’ szerzeményes törzsök valami sarjadéka fenmarad. Rendelkezhetési tökéletes ’s igy kizárólagos joga pedig még az illy ősi birtokot ülő családtagnak sincs; mert a’ családfának többi ágai az elidegenithetést virtualis jogaik által korlátozván, az ősbirtokot a’ szerző végrendeletének vagy szerzeményes levelének értelme szerint maguknak ’s ivadékaiknak annak rendében ’s módjában sértetlenül követelik. Az volna tehát szorosan véve az ősiség sajátsága: hogy a’ közös törzsök javai a’ családtól elidegenithetlenek legyenek. És igy czélja világosan más nem lehet, mint : gátlani a’ család elvagyontalanulását, azaz: eszközölni a’ család fentartását.
Ezt tartva szemeink előtt, a’ következő kérdéseket tűzzük ki fejtegetésünk tárgyaul: 1-ör: Az ősiséget jelenleg illető törvényein szelleme által eléretik e’ minálunk az ősiség czélja: a’ család fentartása? 2-or: Üdvös e’ az ősiség törvénye uj családok felvirágozhatására avvagy polgártársak bodogitására? 3-or: Lehet e’ családok fentartását kártékonytalanul törvény által biztosítani? 4-er: A’ magyar ősiségi törvény hatalmat ad e, vagy bodogságot nyujt e’ a’ magyar nemzetnek most, avvagy adott, nyujtott e’ valaha? 5-ör: A’ korona érdekében feküszik e? 6-or: Nemzetiségi szempontból kivánatos e? 7-er: Jogszerűleg eltöröltethetik e?
1-ső kérdés: Ősiségi törvényeink mellett, eléretik e’ minálunk az ősiség czélja: a’ családok fentartása? Egybevetvén az okozatokat, e’ kérdésre egyenesen „nem”-mel felelünk. Magyar törvényeink által az ősiségen sokkal mélyebb csorba üttetett, gyökerében sokkal hatalmasabban rendíttetett meg, és természetéből ollyannyira kiforgattatott már, hogy botor kábaság mondhatná és mystificálhatná magát csak, mintha az ősiség czéljának: a’ családfentartásnak, maiglan is megfelelne. Adósságtétel avvagy más terhek fölvállalása által nem silányithatja e’ a’ birtokostag ősi activ birtokát törvényes örököseire nézve passiv örökséggé? A’ fiseus részéről mindegy levén, bárki kezében kóboroljon a’ jószág az adományos nemzetség fenállásaig: a’ családtagok irányában nem zálogosithatja e’ azt a’ birtokostag, és a’ zálogpénzt nem tartoznak e’ visszatériteni kiváltásakor az örökösök? Nem idegenitheti e’ azt el fölvallás által ollyképen, hogy a’ fölvalló életében sem, halála után pedig csak azon örökösük indithassák sikerrel az örökség-sérelmi pört, kik a’ vallomástól önegyezésüket megvonták? az illy örökvallás sikertelenitését követelő pereket törvénykönyvünk a’ hosszú perek rovatába sorozván, mig néhány örökséget követelő ifjoncz nemzetiség tag a’ pénzaszkórt keservesen sínli a’ végitélet kimondásaig, nem peregnek e’ l e’ addig egy-két agg révnapjai? Melly végitélet, ha a’ perlőkre nézve sikeresen ütne is ki: miután korábbi törvényeink szerint az adási, beruházási pénzöszveget letenni kötelesek, kérdem: nem volna e’ ezerszerte okosabb, ha a’ sors nekik e’ pénzöszveg lepengetésére csakugyan elég tehetséget juttatott, e’ pénzsummát husz vagy harmincz évnek előtte, midőn t. i. magukat a’ perlésnek szorongó várakozás, nyugtalan habozás, kétes reménység keserű mirigyével vegyített állapotába veték, új birtokszerzésre fordítani, ott életök mulékony napjai munkás szorgalmának gyümölcsét ’s befordított pénzök jutalmas kamatát békesen aratandók, és mást ipara, vagy szorgalmas fáradalmival szerezett birtoka használatában nem gátolandók?! – Ha pedig az adási ’s beruházási summa fedezésére elégtelenek: ugy mikint tartja fen a’ családokat az ősiség? melly csak jogot tulajdonít a’ czélra, de erre törvényileg megkivántató eszközöket nem nyujt? – Minek az elévülés törvénye, ha az ősiséget komolyan akarjuk, vagy akartuk valaha? hiszen csak azt kell bizonyítanom, ha egyébkint birhatási jogom van: hogy harminczkét év legördülte alatt nyugalmasan birom e’ földerüeltet, ’s az ősiség családfentartási czéját kinevethetem*
Csakhogy az elévülés megszakitása szerfölött könnyű; xxholm puszta általános tiltakozáskák, letéve akármely káptalan hallgatag poraiba, századokon át képesek a' birtok biztosságát megingatni. – Valóban csudálkozunk, hogy őseinknek már régen eszökbe nem jutott legalább azt rendelni, hogy az elévülést semmi más mint csupán valóságos permeginditás 's annak szakadatlan folytatás legyen képes megszakitani. – Szerk.
2-ik kérdés: Üdvös e’ az ősiség törvénye új családok felvirágoztatására vagy polgártársak boldogitására? Az okozatokat elfogulatlanul tekintve, mindkettőre „nem”-mel válaszolunk. Alig képes valami, nagyobb, sujtóbb akadályt gördíteni ujabb családok felvirágozhatása elébe, mint az ősiség nyomasztó törvénye, melly – ha jól megy dolga valamelly családnak – felesleges; ha roszul, nem csak segélyül nem, sőt átkul szolgál. – Mikint egyeseknél, ugy családoknál is áll: ad altiora tendimus. És ez ösztön a’ birtok világában mutatkozik főleg, és tápelemét a’ szabad adásvevésben leli föl. Bizonyos határozott mennyiségü birtokhoz nem köthetünk senkit, mellynél aztán sem kevesebbet birnia, sem többet szereznie szabad ne enne, még akkor sem, ha maximum és minimum állittatnék föl a’ társaságban, mert a’ két szélsőségek határa között történnének a’ változatok. Az ősiség hajol csak fölütni az „ennyit és sem többet sem kevesebbet.” De hogy különösen honunkról szóljak: nemesi birtokaink többnyire régi szerzeményüek levén, legnagyobb részben ősi birtokokká változtak át. ’S minthogy az ősieket sem eladni sem bizton megvenni nem lehet, az ősiség örök egyformaságara törekszik kárhoztatni a’ családok birtokvagyonát; mi az ősi birtok értékcsökkenését és a’ szerzésösztön hatalmas rugójának megtörését vonja elkerülhetlenül maga után; vagy pedig egyik nemesnek épen olly birhatási joga levén, mint a’ másiknak, szerez birtokot, de ősit, és megtámadtatik az eladó törvényes örököseitől, ’s most már nem csak a’ visszakövetelő, hanem a’ vevő családra nézve is egyaránt állaz erő- és pénzvesztegetés, bősz viszálkodás és időfecsérlés. A’ kétes jövendő bizonytalan kilátását pedig mindkét csald részéről húsz, harmincz éven túli pangás követi, mi által a’ nagyobbra törekedendő család visszalöketik szerzőpályájáról, mellyre hivatva érezte volt magát, a’ csüggedés lomha állapotába; visszalöketik pedig azon metsző gondolatban: ép családom erőteljes törzsöke nincs hivatva egy roskadt család kipótlására!? A’ visszakövető pedig hosszú persinlés kínos gyötrelmével érlelik ősi joguk fogamzását, mintha csak az egy birtok birná családjok fentartási életgyökerét. Mi más vidorabb szinben tünnék föl a’ dolog mindkét nemes nemzetségre nézve, ha amaz vett birtokát, mint visszakövetelhetlen tulajdonát, emez pedig erejéhez mért uj birtokot venne perre szánt pénzeért! – Nem lehet az álladalom- avvagy polgártársakra nézve üdvös illy ősiségi törvény; mert mindkét részről üdvösnek mondhatnók azt, mi jólétöket gyarapitja; pedig tekintsük csak, mint vesztegetik el erejöket a’ felek, milly ösztöntelenül lomhadnak a’ feszült várakozás ónsúlya alatt; nézzük csak, a’ nemzeti gazdaság mennyi tényezője hever ezáltal működetlen, kamatozatlanul, ’s bizvást kérdezhetjük: minő gyarapulását várhat mindezekből a’ trón méltósága, vagy a’ polgártársak boldogsága?
3-ik kérdés: Lehet e’ családok fentartását kártékonytalanul törvény által biztosítani? Nincs állandóság az isten ege alatt. Veszendőség magvát hordja méhében a’ földi teremtmény. A’ mindenség nagy ura sajátságaul tartá föl az örökkévalóságot. _- A’ virágos tavasz erősülő napsugára a’ kinyugodott föd gyomrában rejlő magvat kicsiráztatja; éltető erejével felnöveszti, ’s virágzásra ölti; tikkasztó nyári heve megérlelését gyorsitja; végre megcsípi az ősz metsző dere, ’s lekonyul, elalél a’ megérett virágocska. Természet örök törvénye ez. A’ nemzet- ’s családéletet lélektani szempontból tekintve, a’ természet ez örök törvényét híven követi. A’ legördült öt évezred nagy könyvében óriási lángbetűkkel van megirva: hogy e’ lépcsőninti föléledés, virágzás ’s enyészés szoros lánczolatából sem egyed, sem család, sem nemzet, sem semminemű földi lény ki nem vonhatja magát. Miért is egy romlásnak indult cald törvénynyel ’s igy erőnek erejévei fentartása más családok kárára és az álladalom terhére történhetik csak, és ép annyi, mint az erőteljes faültetvényeket gyökerestül kitépni, egy vén korhadt ősfa eldülésének mindaddiglani akadályozására, mig az, a’ rágó féreg a’ kérlelhetlen idő vasfogától teljesen felőrölve, önmagában össze nem porhad. Nem is koronázta soha, sehol is siker e’ törvényt, mellynek homokára a’ természet maga a’ gyarlóság bélyegét ütötte föl: mig az ősfa életteljes virágzásnak örül, támaszra, törvényére szüksége nincs; midőn pedig a’ enyészet órájának vészharangja fölötte megkondult, hasztalan minden földi erőködés.
4-ik kérdés: A’ magyar ősiségi törvény hatalmat ad e’ vagy boldogságot nyujt e’ a’ magyar nemzetnek most, avvagy adott, nyujtott e’ valaha? Ha törvény- ’s történeti könyveinket türelemmel lapozzuk át, és különbséget teszünk a’ birtok elidegenitsnek korlátozásában a’ család és fiscus irányában: kimutathatjuk tagadhatlanul, hogy a’ fiscus irányában 1351-ik évben alkottatott a’ birtok-elidegenitési korlátozás, eltöröltetvén a’ végrendelési képesség azon esetben, ha valaki természetes vagy törvényes örökösök nélkül halt el. ’S igy mikint állithatnók azt, hogy az ősiség törvénye küzdötte föl honunkat egykori hatalmi polczára? mikint azt, hogy a’ nemzetnek valaha boldogságot vagy hatalmat nyujtott volna? midőn alkotása nemzeti történetünk azon időszakába esik, mellyben az hatalmának tetőpontján állott, ’s mellyre az ősiség törvénye nélkül igen, de ezzel ha többé nem jutott föl. Mikint álithatnók azt, hogy a’ nemzet öncsekély számát fentartandó, jónak látta az ősiség behozását? hiszen Sz. István alatt kisebb számmal volt a’ magyar nép, mint N. Lajos alatt, azonkivül még nagyobb részben pogány is: mégis II. könyvének 5-ik részében ez rendeltetett: „Meghatároztuk a’ mi királyi hatalmunkal, hogy kinek-kinek szabad legyen a’ magáét osztani, és oda adni feleségének fiainak” ’stb. 35-ik része pedig imigy szól: „Reá állottunk tehát az egész tanács (országgyülés) kérésére, hogy mindenki uralkodjék tulajdonaiban, hasonlóul a’ király ajándékiban is.” Ha tehát kinekkinek szabad volt a’ magáét osztani, adni stb., ha bárki is a’ király ajándékiban szintugy, mint tulajdonaiban szabadon uralkodhatott, senki sem fogja mondani: hogy Sz. István alatt a’ magyarok ősiség által kivánták volna magukat külelem ellen biztosítani. De nem csak hogy jónak nem látták az ősiséget, sőt Kálmán királynak azon rendelése, miszerint: „Sz. Istvántól ajándékozott birtok illesse csak a’ bármi néven nevezendő örökösöket, a’ többi királyoktól nyert birtok pedig atyáról fiura ’stb. szálljon”, mint az ingatlan javak elidegenitését korlátozó, nyilvános sérelemnek tartatott; ’s több ízben érék az utána követező királyokat, hogy régi szabadságukat adnák vissza, mit II. Endre aranybulájának 4-ik czikkelyében elvégre teljesíte is. Lajos a’ fiscus irányában , mint fönebb mondám, e’ szabadságot ismét megszoritá, ha valaki természetes vagy törvényes örökösök nélkül halt meg. Helye volt tehát itt a’ szabad adásvevésnek, h a’ örökösök léteztek, mert omni exceptio strictissimae interpretationis. ’S igy az örökvallások érvénytelenitése nemzetünk leghatalmasabb életkorában szóba sem jöhetett. (Vége követezik.)
