Mosony.
Mosony.
M. Óvár, jan. 10. Mosony megyének ma kezdett évnegyedes közgyülése kiválólag az országgy. választmány munkálatainak fölvételére lévén kitüzve, a’ polgári érzelmek pietásával lépők át küszöbét azon teremnek, mellyben egy honhatóság határozandó vala a’ nemzet szebb jövendőjének életkérdései fölött. – Érezhetők, mennyire hajlandó az ember félni és reményleni, – ’s ki illyesmit sem érzett, annak keblében minden nemes érzés régen elfásult, vagy még soha nem is ébredett föl. De a’ dologra! Elnöklő alispán ur az ősi modorban üdvözölt RRet kéré: a’ cselekvés korszakában viselnék férfias izmos vállakkal a’ szeretett hon közérdekeit, ’s miután a’ megye hőn tisztelt főispánjának, felséges urunk érdemméltányló kegyelme által val. kir. belső tanácsnokká lett kineveztetését az öröm és hála érzékeny szavaival jelenté, ’s érzelmöket a’ RR. főispán ur előtt üdvözleti iratban tolmácsoltatni elhatározták volna, – fölvétettek a’ szatmári 12 pontok, – ’s mindenek előtt a’ házi adó ügye. – Voltak, kik a’ házi adó jelenleges, vagy bár mikori elvállalása ellen is, nyilatkozának következő főbb nézetekből: édes kötelesség áldozni ott, hol azt a’ közérdek igényli; de az adózási terhet, jelenleg a’ szükség alsóbb stadiumán, vagy – mint részint nyilatkozának – bármikorra is fel nem vállalandónak vélék azért, mert a’ nemesi adómentesség alkotmányunk lényeges részletét képezvén, annak törvénytiltotta csonkitása olly tény lenne, mire a’ nemzet a’ szükségnek csak legerősb kényszere által – ’s illetőleg soha nem érezhetendi magát felhatalmazottnak. – És válaszolák az adóbani részesülés barátai: Nem lépnek föl az adózás elvének védelmére, mert hiszen a’ mellett nem egy párt, nem egy nemzet, hanem az egyetemes civilisált emberiség szózata ví, ’s dicsőségére a’ nemzet intelligentiájának, e’ részben a’ közvélemény már nyilatkozott. De szólnak czáfolólag. Megjelent az idő, hol az adóbani részesülést, az ember- és jogszeretet fensőbb tekintetein felül, a’ szükség kényszere is sürgeti. – A’ testesülő restantiák, ’s azon körülmény, hogy e’ megyében is, hol az adózó nép sorsa tán legkedvezőbb fokozaton áll, a’ mult középszerü évben, az adó sok helyütt csak katonai segélylyel hajtathatott be, mérlegül szolgálhatnak a’ népterhelő adózási súlynak megitélésére. ’S mit igényel jövendőnk? a’ közigazgatás, büntető ’s polgári törvénykezés elrendezése ’s egyéb teendőinknek nemde küszöbén elakadunk a’ közterhekbeni méltányos részesülés megtagadásával? Szükségnek kiáltja azt a’ nemzet szebb jövendőjének biztositása is. Csak az adózás térén, hol boldog ’s boldogtalannak érdekei testvériesen egybeforadnak, támdhat a’ közérdekek felfogása ’s ezen felfogás nemzette szeretete, mellyre a’ nemzetnek olly sürgős szüksége van. – Sötét fellegek vonulnak éjszak-keletünk látkörére, ’s kinél a’ kebel ércz-redőin tul nincs mi hathasson, hallhatja azok dörgéseiben a’ szükség intő szózatát. Törvény tilt ’s mentesít? Mondhatnók e szabadnak nemzetünket, ha törvényalkotó hatalmát jelen- vagy előkor lehetlenségre kárhoztathatná? – És mondák ismét az ellenfelüek: az adózásnak életkérdését, nem megyei provincialis, hanem fensőbb köz kormányzati nézetekből kellvén ’s lehetvén megitélni, e’ tárgyban, a’ nemzet viszonyait és szükségeit hivebben ismerhető kormányunkat illethetné inkább az initiativa. ’S válaszolva lőn: Meglehet, hogy emberszerető kormányunk, a’ nép érdekében előbb vagy utóbb maga fogná fölemelni atyai szózatát, – ’s a’ nép nyerhetne mindent, csak bizalmat nem ’s hálát azok iránt, kiket a’ megintés szégyensúlya érne, ’s a’ jelen- ’s utókor a’ polgári erény és érdem magasztos babérjával bizonynyal az intő ’s nem az intettnek fejét fogná koszorúzni. – De továbbá az utasitások a’ honnak gyülésére adatvák, ’s ha ki e’ helyütt sem véli ’s remélheti az adózás ügyét initiálható- és sikeresen tárgyalhatónak, az – legszelidebben szólva – a’ nemzet alkotmányos önállóságát bizony nem védi, ’s politicai intelligentiáját bizony nem magasztalja. Jogszerü is – mondá az ellenrész – az adómentesség, mert a’ nemesség egykoron földjeit a’ jobbágyságnak ingyen azért engedé át, hogy az pótlásul a’ közterheket viselje. ’Álomkép!’ lőn a’ felelet, é hogy az, tanusitja következő körülmény is: tudjuk, hogy a’ 14-ik században a’ jobbágyság már birta földjeit, ezt az 1351: 6 t. cz., melly a’ jobbágyi kilenczedet életbe hozá, kétségteleníti, – ’s lám később az 1486: 64 t. cz. mit mond: „Praelati ac Barones ac universi nobiles teneantur in medium comitatus, de eorum bonis contribuere, si quando ad communem necessitatem comitatus expensis opus est. Negligentes comes ad contribuendum cogat.” – ’S ismét mondá az ellenrész: A’ közhivataloknak – mellyek csekélyszerűen vannak fizetve – viselése, továbbá az uri törvényszolgáltatás által, – a’ nemesség a’ közszükségekhez, közvetve legalább jelenleg is nagy részben járul. – Az elsőbb ok, ha megfontoltatik, nagyon könnyűnek találtatik. A’ hivatalviselésnek két rugója van: ügyszeretet, néhányaknál, 43– ét-kereset, sok másoknál. Ama’ keveseknél a’ hivatal polgári nemes élvezet, mellytől a’ derék tisztviselő gyakorta csak vérző szívvel válhat meg, ’s hogy eme’ sokaknál nem teher, bizonyitják a’ tisztujitószékek. Uraim! más a’ teher! – illyen az adó, ezt viselni kötelesség; de szeretni bizony bizony nem lehet. – Az utóbbi ok nyomadékosabb. – De van e, ki kétli, hogy a’ vérhatalom terhes gyakorlatának, legfelsőbb alkotmányi szempontokból, órái immár megszámitvák? ’s hogy a’ polgári törvénykezés habár maradandóbb viseletéért, a’ magyar aristocratia olly igen nagy áron kivánna kármentesittetni, lehet e a’ lelketlen szükkeblüség gyanuja nélkül csak föltenni is? – Volt, ki azt mondá: az osztrák tartományok népe többet adózik, ’s mégis boldogul él ergo .....: – És noha tőszomszédjában él a’ magyar-német határvonalnak: ugy látszik, feledé, mennyire védi és segiti terheiben azon népet kormánya a’ vámrendszer által. Egyébiránt adatok hiányában mellőzve a’ tehermennyiség tekintetébeni combinatiót, a’ körülmény minden esetre csak azt igazolhatja: milly varázsereje van az állomány anyagi és szellemi jólétére a’ terhek közös, arányos viselésének és pontos szigorusággal rendszeresített behajtásának. – A’ nép – folytatá a’ szónok – nem zúgolódik ’s kik azok, kik az adómentesség ellen buzognak? a’ hirlapirók; ’s mi okból? a’ hiuság ’s dicsvágy ösztönéből. – A’ praemissára kell e felelni? – az utóbbira, egyik gyenge munkatársuk én a’ hirlapiróknak, számot vetve önérzetemmel, azt felelem: – semmit sem felelek*. – Volt, kinek kell, hogy legyen a’ „magasztos emberszeretet” jelszava, de ki mégis az adózást csak azért nem pártolá, mert hiszen általa a’ népen segitve ugysem lesz. Volt, ki mondá: könnyű annak szólani, kire egy-két krnyi adó-teher vár, de...... ’stb. Azonban gr. Zichy Aladár nemes példáját adá, milly könnyü lelkesitőleg szólani a’ házi adó közös és aránylagos elvállalása mellett egy ollyannak is, kire több vár. Meg kell jegyeznem, hogy a’ házi adóbani részesülés barátai két részre oszlának: mintegy 8-an a’ házi adó közös és aránylagos viselését pártolák, mig végre szavazat útján a’ nagy többség a’ választmány azon javaslatát fogadá határozatául: hogy a’ nemesség a’ házi adó rovatai közül a’ megyei egyetemes tisztség és szolgák fizetését ’s ez utóbbiak ruháztatását, valamint a’ megyeházi épitészeti költségeket is viselje a’ törvényhozás utján alkotandó adózási kulcsok szerinti arányban. E’ lapok oeconomiája bizonynyal nem fogná engedni előterjesztését azon okoknak, mellyek az adózás nem rovat szerinti, hanem a’ néppel közös és arányos viselése mellett felhozattak. Megolvashatók ezen okok a’ többi között e’ lapok 211. számában. Az itélet a’ közönséget illeti. – Elegendő legyen ennyi e’ roppant érdekű tárgyban, Mosony megye szellemének megismertetésére ezen időszakból: hol e’ kérdésnél a’ haladás zászlóját örömmel szemlélők Sőtér Ferencz elnök alispán ur kezében, mind a’ mellett, hogy elnöki nehéz tisztjét feledni nem tudá. – Szőnyegre jutott ezek után az ősiség. Ez, kivevén az „ex dolo et frande” czimzetekből kiindult kereseteknek ’s a’ végrendelet ’s e’ nélküli öröködés törvényszerinti meghatározásának fentartását, az adásvevés szabadságának (?) pártolásával, eltemettetett. – A’ kérdő jelet azért tevém, mert az adásvevést, miután a’ birhatási jog a’ nemtelenekre ki nem terjesztetett, nem tudom, lehet e nevezni szabadnak, ’s az ősiség nemde inkább élő halott gyanánt temetteték el? – Telek- és adóssági könyvek. Ezeknek behozatala egy lélekkel pártoltatott, ’s csak azon kérdés felett oszlottak meg a’ nézetek: ezek a’ jobbágyi telkekre nézve az uradalmaknál vitessenek e, vagy az illető megyéknél? Ugy látszik két iránypont vezérlé a’ nézeteket: a’ biztosság és közköltségkimélés. Rendezett tisztségü nagyobb uradalmaknál, mondák az elsőbb iránypont követői, lehet, hogy találhatnánk elegendő biztosságot, de lefelé a’ legkisebb közbirtokosig hol fogjuk föllelhetni a’ biztosság határvonalát? – És ajánlá a’ másik rész: 500–600 jobbágy-állomány birtoka legyen a’ választóvonal, mellyen alól a’ kisebb birtokúak telkeinek könyvei ’s e’ mellett kapcsolatban a’ betáblázási könyv a’ megyénél vitessék; mert nem kell feledni, hogy egy középszerűbb megyében is, hol a’ jobbágytelkek száma 5–6 ezerre rug, 5 vagy 6 tisztviselőre aligha szükség nem leend. – Határozattá lőn: szorgalmaztassék a’ nemesi szintugy mint jobbágyi telek- ’s adóssági könyvek behozatalával azoknak megyei vitele. – A’ nemtelenk birtokolhatási ügye milly sorsra talált, emlitém. – Sokat lehetett itt hallani az aristocratia tanjáról. Eszembe jutott, mi e’ lapokban is meg van irva: „olly aristocratiának, melly osztályérdekeit a’ hon érdekeinek elibe tenné, jövendője nincs; mert a’ civilisatio haladásának biztosabb fokmérője alig lehet, mint az illy aristocratiának folytonos gyengülése. Ellenben mély tisztelet gerjed keblünkben ollyan iránt, melly nagyobb dicsőséget nem ismer, mint a’ kor kivánatinak ’s nemzet érdekének zászlóját a’ végett ragadni ki a’ testvér tábor kezeiből, hogy ön maga menjen előre vele. Az illy aristocratia megérdemli, hogy az idők hosszu során keresztül hatalmas befolyással birjon azon nemzet ügyeinek elintézésében, mellynek erényben, honszerelemben, tettben, áldozatban első rendű tagja, de ura nem.” Természetesen a’ nép barátai sem feledék: hogy e’ jog csak a’ nemzetiséget óvó ’s biztositó záradékok mellett lehetne kiterjeszthető, – azonban ezen ügy – mellynek tán mégis közel jövendője van – megbukott. – „A’ gyermek nem halt meg, csak aluszik”– reményem egyik ágazata. – „Isten neki! hiszen haladjunk hát, ha már kell” – mondá egy tisztes táblabiró. – (Folyt. követk.)
Jól teszi ön. – Különös neme a’ hiúságnak kedvelni a’ sárraldobáltatást; ha pedig dicsvágy, tehát a’ tárgygyal dicsőséget lehet szerezni, ’s igy jó az és igazságos; mert dicsőséget igazságtalansággal még senki sem szerzett. –
Szerk.
Major Pál
