TULHÉV MIATT NEM TERJEDT E NEMZETISÉGÜNK?
TULHÉV MIATT NEM TERJEDT E NEMZETISÉGÜNK?
Nemzetiségünk lassu terjedtének okait, különösen a’ jelen szláv mozgalmakat, előbb idegenek, majd nov. 27-kén gróf Széchenyi István ur is, „vérünket terjeszteni, ’s ekkép nemzetiségünket biztosítni buzgóság szülte tulhév okozatának” álliták; és e’ vád nehéz, és e’ vád feleletet igényel!
Urak! ez nem a’ mi nemzetiségünktől elforduló valamelly hitvány idegennek journalisticai declamatiója, nem levegőben elhangzó, de – félek – sokáig viszhangzandó szó, nem rágalmazó kajanságnak, hanem nemzeti létünket visszaadott Prometheusunk keserű meggyőződésének szüleménye.
Föl tehát, védni nemzetiségünket, ha lehet! Ha sikerülend a’ nemes gróf agályát csak némi részben is oszlatnom, szentül hiszem, senki előtt kedvesebbet nem teheték.
Én nemzetiségünk lassan terjedtet ’s a’ jelen szláv mozgalmakat nem buzgósági tulhevünktől fölzaklatott igazságos viszhatás által látom okozottaknak, sőt nemzetiségünk iránti közönyösségünk szüleményének hiszem egyfelől addig, mig más részről nemzeti történetünk néhány (e’ vádat talán valamennyire könnyitendő) jelenetét nem lehet felednem.
Igaz, hazánk a’ bábeltornyot épitők büntetése alól még mindeddig fel nem szabadula. Miért? keressük az okot. Vegyük sorra az idegen ajkuakat. Kezdjük a’ német elemnél.
A’ német elem az általános alkotmánytól különnemű institutióval bir majd mindenütt honunkban.
Lássuk ezeknek történetét ’s eredményeit.
Hont kereső őseink a’ jámbor Zalánnal ’s a’ többi fejedelmekkel honért folytatott csatájokbani veszteségöket alig érezék; de Henrik, a’ német, vezér és nép között iszonyú pusztitást tesz. Az ősz Gyula, a’ szelid sz. István könnyeket öntve az elfolyt rokon vérére, nemzetünk Numájává lesz, ’s a’ bék-politica bajnokává esküszik. – Most a’ keleti maroknéptől remegő nyugat, a’ szelid, a’ vallásos sz. Istvánhoz koronájával, ennél is becsesb kincset a’ keresztény vallás olajágát küldi; a’ nagy király ihletve ’s a’ vallás trónról pártolva van. – ’S az eredmény az: hogy kün megszünik a’ benrivalgó hadi kürt fegyverre hivó harsogása – ’s a’ magyar, idegen helyt magyart öl. A’ letelepülés első szakában már polgárháborúi keservek dúlják apáink férfias keblét. – E’ vész alig csillapul, már a’ két testvérkirály vet halálos ágyat egymásnak. – – Videk születnek! – Videk élnek, ’s a’ gyököstül ki nem tépett viszály uj és uj mérges gyümölcsöket terem. – Majd az önmagát elgyengített nemzetet a’ vad tatár csorda tönkre teszi. A’ bús magyar sírva néz hajdankora tükrébe; a’ magyar pusztul, magyar gyengül, és már-már alig él, ’s a’ muhi gyásznap után, a’ nép- ’s vagyonkoldus király bent uzsorások kezébe kerül, mig kün polgárokért esdő bizományosi forognak.
Még mind kevés. Mohácsnál nemzeti nagylétünk gyásztemetőjét keleti rokonink késziték.
Illy állapotban ujittatik meg a’ polgárokért esdő kérelem. Hála az égnek! ismét lakosokkal töltek az ujra épült helységek, ismét barázdákban alföld térei.
Illy szomorú korban mi tiszta szívvel ölelteték az uj polgártestvér? nem képzelhetjük. Igen, örömkönyek rezgének az agg honfi szeméből a’ csatában húnyt barát földét müvelő uj rokon elibe; – és mi csoda, ha az ellenségtől összedült gazdaságot szorgalmas kezekkel ápoló uj hontárs jogokkal jogokra halmaztaték?
A’ fájdalomban megtört szív, nem hidegen számoló fej. A’ vésznapokban vigasztalni jött barát előtt felnyitvák a’ fájdalommal tölt gazda ládái.
Igen, az annyi rokont vesztett magyar szabadalmakkal ajándékozza később beköltözött vérrokonit épen ugy, mint a’ köztársasági alkotmánynyal megajándékozott szász ’s más bevándorlott néptömegeket.
Ez a’ történet; most lássuk az eredményt:
Honunkban, mint érintém, az általános monarchiai állományba egészen különnemű apróbb álladalmak foglalvák, minők a’ sokszor említett köztársasági jogokkal biró erdélyi szászok, az egészen külön vált törvénykezésü szabad kerületek, a’ 16 szepességi, a’ királyi szabadalmas városok, a’ turopolyi ’stb. nemesség. Ezen monarchiai municipál szerkezetünktől elütő, bizonyos jogokkal biró kisebb egyletek részint bevándorlásuk óta, részint a’ hazának tett szolgálat következtén birják szabadalmaikat, mellyeknél fogva a’ nemzettől különszigetelten, az egygyéolvadást nehezítik. Nem akarom most említeni azon nagyon természetes ingerültséget, melly mindenkiváltságoknak természetes eredménye. – Nem érintem az alkotmány gépének örök felakadását, ezen különnemű institutióju részek nem egymásmelletti, hanem gyakran elleniránybani működésük miatt. Nem akarom rajzolni a’ megyéknek a’ szabadalmakkal biró egyletek ’s ismét ezeknek egymáselleni örök küzdelmeit, ’s az ebből szükségeskép folyó ingerültséget. – Elég fájdalmas felhoznom azon különnemű irányt, melly ezen institutiói heterogenitások szükséges eredménye. – Érintem csak azon kormányzati – derék Pulszky Ferenczünk centralisatiójában olly hűn festett – örök fenakadást, mind törvénykezési, mind igazgatási tekintetben, mellynek fájdalmait minden polgára honunknak olly keservesen érzi, melly a’ végkormányzatot olly nagyon nehezíti, melly a’ helyett, hogy hazánkat, egy erős egészszé olvasztaná, uj-uj vérkönyeit a’ honfi fájdalmaknak idézi szemeinkbe.
Boldog a’ hon, mellynek Lycurgja törvényéből a’ különszigetelés, nem mondom meghasonlás, minden csiráit kitépte.
Emlitém, mikint a’ szabadalmak – mint mindenütt, ugy hazánkban is – a’ mellett, hogy az egész nemzeterőt gyengítik, birtokosaiknak is keserűen kamatoznak.
Ime példa honunkból: a’ szinte monarchiai alkotmányu kedves testvér Erdély szorgalmas szászai. – Kik szelid és vallásos és takarékos, és fényt nem szerető véralkatuknál fogva nekiek olly nagyon alkalmas, köztársasági szabadabb alkotmánynyal felruháztatvák. – Szorgalmuk, mint érintém, ismeretes, de az ajkakról koronkint kelő panasz megelégedést nem bizonyít.
De mi ellentét is, monarchiai alkotmány alatt álló köztársaság! – Nem bizonyos, nem szükséges eredménye e ennek valamint a’ nemzetiséghezi nehezen simulás, ugy a’ gyengébb elem jogainak örök csonkulata? És ennek ismét a’ fájdalom, panasz, ingerültség? – Mind ezek, nem boldogságot bizonyitó kórjelek. – Pedig ezen alkotmányi heterogeneitások szülte kölcsönös ingerültséget, viszálkodást, hidegséget, nem közeledést bizonyitó példák – fájdalom! – nagyon is mindennapiak.
Igen, urak! a’ csak árnyékban birt szász ’s más szabadalmak 79a’ nemzet ezen jogokkal nem biró részének számtalan okokból nem teszenek, és ugy hiszem, nincs benne semmi megfoghatlan, ha egy részről a’ szász, szép jogai csorbultán könyezik, más részről az önvérén hazáját vásárlott magyar szinte fájdalmasan nézi a’ haza sok vésznapjaiban részt nem vett uj polgártestvérnek vele nem közös jogait.
Ebből szükséges eredmény: hogy az egygyéolvadás lehetlen, és a’ magyar és szász és minden más elem gyenge, ’s egymás iránt hideg.
És ha mind ezen kiváltságokkal felruházott elemek, polgárisodásuk első perczében, magyar, és csak magyar alkotmányi jogokkal tiszteltetének meg: most ők és mi boldogok – most mi és ők magyarok.
Az egyenjoguak közül az irigység számüzve volna, ’s a’ megelégedés puha parnáin szunnyadná a’ polgár a’ honjóért tett fáradalmaik álmait.
A’ megelégedéssel karöltve jár a’ boldogság, és hol elégült és hol boldog a’ polgárság egész lánczolata, ott örök diadalünnepet ül a’ haza.
Mig egyfelől az általános nemzeterő, a’ különnemű institutiók és szabadalmakkal biró egyletek által – mintegy részekre szaggatva – gyengül: addig honi nyelvünket szinte végromlással fenyegeti ezen alkotmányi különszigetelések által eszközlött hidegség, az egy egész erőssé olly nehezen olvasztható.
Ha valaki felhozná ellenem, mikép valamint a’ későbben érkezettek, kik e’ jogokkal felruházvák, ugy vagy még inkább hidegebbek jelennen is Zalán- és Marótnak semmi különös kiváltságokban nem részesült utódai: annak igy felelnék:
Fájdalom! nemzeti történetünk nagyszerű tragoedia, szomorú, szivmetsző jelenetekkel dúsak lapjai. – Igen! tévesztett előzmények természetes következetein kivül megmagyarázhatlan, ’s mondhatnám, nem valószinű keserű fájdalmak láthatók nemzetéletünkben. Világosabban szólva: nemcsak az alkotmányi heterogeneitással már különszigetelt szász, de a’ szinte azon törvény alatt álló tót ’stb. is idegen elem maradt, távol az egy magyarelemmé-olvadástól.
Merényeljük itt is keresni az okot: A’ magyar polgárok számát iszonyúan leapasztott bel- ’s külviszályok, mint látók, uj és többnemű idegen ajkú nép behozatalát igényelték. Ezen, mondhatnám, már ekkor túlnyomó idegen elem, nem viseltetvén nemzetiségünk iránt szerelemmel, a’ magyar is részvétlenné lőn. Majd a’ mult század kezdetén a’ küzdőkor letüntével a’ nemzeti érzés már-már kialudván, részint – a’ római egyház által olly erősen pártolt ’s hazaszerte bepolgárosított – holt latin, részint a’ magát több oldalról ajánlott, de felülről is pártolt német nyelv végromlással fenyegeték honi nyelvünket.
Törvényeink, az időnek egy hosszú során latinul szerkezve, tanácskozásink ugy folytatva, idegenajku polgárrokonink magyaritása helyett érzeteinket fagyával áthidazó részvétlenségünk öngyilkolási, nyelvvesztési rút vétkünkhöz nap nap mellett közeledék.
E’ rákmenet akaratlanul is a’ makacs, irigy gyermekeket hozza emlékembe, kik egyenkint más-más játékot ajánlva egymásnak engedni nem akarnak, és elvégre is egy egészen idegen, egyiköktől sem szeretettnek játékában egyeznek meg, ugy honunk is, egy egészen idegen, sirjából fölvert nyelvet fogad el.
És e’ kisérletet – melly már nem csak a’ sáppadt tudós halvány mécsvilágu szobájában jelenék meg, de a’ nemzet tanácstermében is agyrázó gúnykaczajt emelt – József, a’ lángeszű uralkodó, száműzni ’s összes biralmát erősitni szándokolván, erős akarattal az élő német nyelv áltlános elterjesztését vette czélul.
E’ nagyszerű eszme, melly – nyelvünknek áldozatul estével – biralma erejét bizonyosan köbösitendő vsla, nemzetünknél méltán ellentállásra talált. Apáink megrázkodva önhanyagsági vétküktől, ’s reszketve a’ fejök fölött villogó pallostól, hála az égnek! inkább halni lettek volna készek, mint nyelvöket eltemetni.
Igenis, olly hosszan tetszhalált aludt nemzetiségünk a’ már-már közelgő enyészet perczében ujra föléledt, és most alkotmányos életünk kilenczedik századában honi nyelven ’s érzelemmel alkotott törvényünknek örülünk.
Már most ezen előzmények után, nézzük szláv polgártestvéreink nyelvünk iránti hidegségét.
Tekintetbe sem véve a’ szláv elemnek a’ magyarságtól külön vált territorialis fekvését, ha csak a’ nemzetiségünk irányábani fentebb érintett önhidegségünket veszszük is föl, és elgondoljuk az ezt fenyegetett deák és német elemet, ’s tekintetbe veszszük azon félreértésből vagy külhatalmi politicából eredt, nemzetiségünk elleni legujabb agitatiót: alkalmasint kiviláglik, mikint nemzetiségünk lassu terjedése nem csak nem tulhév szülte viszhatásból, sőt sokkal inkább önhanyagságunkból ’s minden esetre leginkább szomorú körülményekből és számitatlanságból szülemlett.
Nem osztozhatom tehát Széchenyi grófnak gyönyörű theoreticus nézetében; nem osztozom azért, mert a’ gyakorlat ellenkezőt bizonyít.
Azt állitja t. i. a’ nemes gróf „a’ magyar academia körül” 39. lap., „képzelünk magunkna, habár csak egy millió főből álló nemzeti családot, mellyben annyi értelmi súly, polgári erény, szép szokás, izlési varázs, kimüvelt tudomány, életbölcsesség, gyakrolati tapintat ’s több efféle elsőbbség volna felhalmozva” ’stb. ’stb.” szóval: mellyről értelmi felsőbbségénél fogva azt lehetne mondani: „az oknak népe.” ’S meg kell engednünk – – – mikép illy ideál-népben lassankint mind annak el kellene olvadnia, ki azzal szorosb érintkezésbe jő. Majd későbben – nem létezvén illy ideál-nép – „de azért még sincs egy nép is, melly közelebb, vagy távolabb ez ideálhoz ne állana, azaz: melly más népnek átellenében, olvasztó vagy olvadó ne volna.”
Szóval a’ nagy gróf gyönyörű theoriájában, a’ nemzeti erény, nagyságérdem olvaszt, mig a’ müveletlenség, erkölcsi gyengeség ’stb. olvad. Igen kivánatos volna, hogy igy legyen, de nem igy van. Keressünk honunkban példákat. Itt minden ajkuak között mind müveltség, mind erkölcsi tekintetben legmagasabb fokon alkalmasint a’ német áll. És nézzük, mikint áll a’ dolog e’ tekintetben: a’ Szepes-Sáros megyei németség ’stb. – nagy részint eltótosodott, – holott alkotmányi kiváltságánál fogva is mintegy különszigetelve volt.
A’ magyar népelem közt szétszórt németség szinte csakhamar magyarrá olvadt. Például az alig néhány tized óta Szabolcsba kötözött rakamaziak, mig a’ szinte ezen vidékeni tótság, például Nyiregyháza, a’ legerőseb szorgalom daczára is lassabban halad.
És ha még valakinek azt tetszenék állítani, hogy a’ szláv elem müveltségi tekintetben felette áll mind a’ magyarnak, mind a’ németnek (a’ mi ugyan különös állitás volna): ugy a’ szomszéd Erdélyre hivatkozom, ’s felmutatom az oláhság óriási olvasztó erejét, ’s bebizonyítom, hogy a’ szász ha nem olvadna is (olvad pedig), bizonyosan nem olvaszt, a’ magyar pedig csak és nagyon olvasztatik. E’ czáfolhatlan tény alkalmasint erős okot nyujt a’ gyakorlati életből az ideál-nép olvasztó ereje ’s a’ műveletlen nép olvadási passivitása ellen.
Van tagadhatlanul bizonyos nemzetekben ’s bizonyos körülmények közt valami olvasztó addig, mig a’ másiknak csak az olvadási tehetetlen szerep jut osztályrészül. – De hogy ez nem értelmi ’s erkölcsi fensőbbség, azt látjuk Magyarhonban, látjuk Erdélyben hogy magok a’ körülmények sokat tesznek valamelly nemzetnek olvadó, olvasztó, vagy nem-olvaszthatóságára, példák az erdélyországi magyarok és székelyek, ’s viszont a’ bukovinai, moldvai, csangó magyarság, melly Jászvásárt kivéve, egy maroknyiságu mellett sem olvadt el, ’s nem is olvasztott, mig Erdélyben a’ hatalmas magyart a’ műveletlen pórias oláhság egész vármegyékben felolvasztotta*.
Ezek igen practicus ellenokok, mellyekre igazán, szeretnők hallani a’ feleletet, – ‘s mellyekminket még inkább erősitenek azon meggyőződésünkben, hogy gróf Széchenyi István ur egyszerre nagyon is az utópiák regióiba tévedt, midőn a’ müveltséget, nem mint bizonyos practicus előzmények jótékony eredményét, melly nemzetiségünk terjedésével is karöltve járhatna ugyan, de a’ nélkül is létezhetnék, mint például Mátyás udvarában létezett, – hanem mint valamelly eszközt állitja szemeink elé, mellyet csak amugy előkereshetünk a’ zsibkamarából, hogy vele nemzetiségünkön egyet emeljünk. – Hisz a’ müveltség nem terem mint a’ gomba máról holnapra; combinált statusbölcseség hosszas hatásának eredménye az, elannyira, hogy ki a’ veszély óráiban, midőn nemzetiségünk annyi oldalról ostromoltatik, ellenszerül illy tanácscsal áll előnkbe: „rajta magyarok! legyünk müveltekké+ – de meg nem mondja: mikint, mi által? az valóban semmit sem mondott; – mert hiszen arról, hogy az erény ‘s civilisatio jó, dicső, kivánatos, – arról in thesi ügyekezni capacitálni a’ m. academiai hallgatóságot, valóban kissé elkésett bölcseség. –
Szerk.
És ezekből láthatjuk, hogy nemzetiségünk nehezen terjedésének keserű pohara nem az iszonyú viszhatást eszközlő rátolás forrásából merittetik; és hogy nem-olvadóságunk vagy nem olvasztó – kicsinységünk akadályozá nemzetiségünk terjedését. –
Vay Dániel gróf
