Harmadik specialitas.
Harmadik specialitas.
Elvrokonink ’s dolgozótársaink, ugy látszik, meg akarnak bennünket kimélni a’ gr. Széchenyi István urrali harczoskodás nem annyira fáradalmaitól, mint kellemetlenségeitől (több levén a’ dologban a’ kellemetlenség, mint fáradalom); minthogy bő mértékben méltóztatnak a’ tisztelt grófnak szóló feleletekkel ellátni. Mit midőn szivesen köszönünk, egyszersmind esedezünk, méltóztassanak egynek másnak föl- vagy nem vételére ’s mikori fölvételére nézve helyzetünk iránt némi bizodalommal viseltetni; minthogy vannak a’ hirlapszerkesztésnek viszonyai ’s körülményei, miket senki más, de kivált a’ távolban, nem képes annyira ismerni, mint maga a’ szerkesztő.
Ez legyen mentségünk ez uttal azon tisztelt barátunk előtt is, kitől „Gróf Széchenyi István és eddigi iratai” czím alatt több igen érdekes czikket vala venni szerencsénk, hogy egy kis anachronismussal V-ik czikkét bátorkodunk elsőül közölni, mint némi feleletet egy harmadik specialitásra, mellyet a’ tisztelt gróf ur szavainak tengerözönében ismét és ismét, Eduard und Kunigunde, – Kunigunde Eduard változatokkal föltünni látni szerencsétlenségünk vala. És ezen specialitás a’ nemes gróf azon vádja, miszerint egyrészt ábrándos theoreticusoknak méltóztatik mindnyájunkat, kik ezen részen állunk, keresztelni (ámbár nekem ugy tetszik, egy kissé nagyon is practicus életre vagyok helyzetem által utasitva, hogy szinte sajnálanám, mennyire el kell a’ theoriának napontai fejleménye mögött maradnom); más részről pedig minden felsőbbség gyülöletessé tételéről szeret vádolni. – A’ mi ez utóbbit illeti: ha föltehetném, hogy nyájas olvasóim a’ Kelet népének ’s b. Eötvös József ur védelmünkre emelt hathatós szózatának és saját igénytelen Feleletünknek tartalmát még emlékezetökben tartják: minden további szót szükségtelennek tartanánk; – mert tökéletesen megmutatva hiszszük, hogy az időszaki sajtó működései között talán egy sincs, mi a’ közrend, közmegnyugvás és felsőség iránti tisztelet érdekében üdvösebben hatott volna, mint a’ visszaéléseknek, kicsapongásoknak nyilt megrovása, mellyet az időszaki sajtó mindenütt széles e’ világon, hol csak egészen nem rab, legnemesb hivatásának ismer, mit azonban a’ tisztelt gróf ur a’ felsőség gyülöletessé-tételének szeret nevezni; mi azonban csak onnan ered, hogy őszinte vallomása szerint ő semmit nem tür, a’ mi alulról jő; a’ mi ugyan nagy gyarlóság a’ nemes grófban, de az aristocratismusnak annyira szokásos gyarlósága, hogy abból kiemelkedni csak igen keveseknek – az igazi aristáknak – adatott; – melly nem türés egyébiránt tán nem is a’ legjobb „tactica.” – Azonban minthogy ujabb elmetermények ama’ régiebbek emlékezetét alkalmasint rég elszoriták, legyen szabad egy tisztelt levelezőmnek az említett vádra vonatkozó elmélkedését közlenem, részemről csak arra kérvén föl nyájas olvasóim emlékezetét: hogy már a’ Kelet népérei feleletben megmondám, miképen valamint a’ dolog természetében fekszik, hogy az agitatori hang mindannyiszor megszünik, valahányszor a’ vitatkozás részletek fejtegetésére bocsátkozik: ugy a’ visszaélések és kicsapongások megrovása azt is eszközli, hogy azon megrovás, a’ mint hatni kezd, naponkint gyérebbé lesz. – Másfél éve, hogy ezt irám, ’s gondolom, a’ tapasztalás szavaimat megigazolá, ’s a’ kik sem sárga szemüvegen nem néznek, sem hiún nem itélnek, mindkettőt el is ismerék; de a’ nemes gróf az elsőt gúnyosan „bekanarodni-akarásnak, kifáradásnak” kereszteli; a’ másikat pedig észre sem vevé. Sajnálom, de róla nem tehetek. Nem az én gondom. – ’S most az említett czikk im következik:
