FRANKHON.
FRANKHON.
A’ kiadási budget ugyancsak rohanva halad keresztül a’ követkamra vitatkozásain, ámbár e’ testület conservativ többsége féltékenyül szokta különben a’ fontolva haladás ünnepélyes csigalépteit megtartani. Az általános tanácskozás e’ nevet ugy szólva meg sem érdemli, ’s a’ financialis, 447közoktatási, vallási, igazságügyi, kül és belministeri rovatok egy pár ülésen vágtatva korbácsoltattak keresztűl, a’ nélkül, hogy – némi jámborohajtásokon kivűl – lényeges ellenvetés emelkedett volna. A’ darabosan folytatott vitatkozás semmi kitünőt, semmi fénypontot nem nyujt; a’ rovatok mind megszavaztattak, ’s igy az unalmas tárgytól megkiméljük olvasóinkat.
(Lamartine ur maconi beszédének folytatása.) „Ha tehát egy nép ennyire ment már, ugy a’ közcsendre, a’ békére nézve nem lehet veszélyes azt összegyüjteni, kikérdezni, ’s vele érdekei sőt kormánya fölött is értekezni. Szolgáljon ez válaszul azok aggodalmára és sugallataira, kik illy gyülekezetektől, minő e’ mai, szörnyednek, kik attól félnek, hogy illy összejövetelek összeesküvésekké fajulnak, vagy kik lehetetlennek állitják, hogy egy barátságos asztal körűl a’ lakosságnak minden tisztes osztályaiból számos polgárok más okból gyüjtethessenek össze, mint silány szenvedélyek kielégitése végett, ’s hogy kormányuk ellen ingereltessenek, aljas hizelgésekkel részegittessenek meg, ’s olly népszerüség koldultassék tőlök, melly épen olly szégyenletes, mint az eszközök, mellyekkel kikunyoráltaték. Uraim, ez rágalom, melly épen ugy sujt engemet mint önőket: én a’ rágalmazók ellen önökre hivatkozom. Hizelegtem e valaha önöknek? (Nem nem!) Felhivám e valaha önöket gyülőletre, ellenkezésre, illetlenségre azon igazgatás ellen, mellynek tagjai közűl itt annyi érdemes barátomat szemlélem? Midőn az anarchia emelé föl merész fejét, ki ajánlott önöknek rendet és csendet? Midőn önök egy épen olly oktalan mint veszélyes háborút ohajtának, ki volt az, ki saját népszerűsége rovására a’ békét védeni merészlé? – Igen is, én merészen ellenkezém önökkel a’ veszély napján, ’s épen azért szabad ma önökkel egy véleményen lennem, a’ nélkül hogy valakinek joga lenne bennem néphízelgőt, a’ népkegy koldulóját szemlélni. (Igen, igen, ez igaz.) Jól tudom hogy ezt mondják: az opositio most csak azért becsüli Lamartine urat, mert jellemét és elveit áldozta föl nekie; ő uj megtértje a’ szabadságnak, kit buzditnak és serkentenek. Istenem, én naponta olvasok és hallok illy szavakat; de ezek nem illetnek meg engemet. Illy alakban sem dicséretet sem megróvást nem fogadok el. Nem én mentem át az oppositiohoz, hanem a’ kormány tért el lassankint azon ösvényről, mellyen őt követni szerencsémnek tartottam volna. Én helyemet nem változtatám meg, hanem a’ dolgok változtak körűlem. Minden, mit nyolcz év alatt, mióta hazámat képviselni szerencsém van, mondék, a’ közvélemény előtt forog. Hasonlitsák össze önök azt mostani és jövő szavaimmal, ’s ha valaki itt vagy másutt egyetlen egy ellenmondást fedez föl szavaimban, dobja megvetését nyilvánosan arczomra! – Lélekismeretem sugallja, hogy illy férfiut nem fogna bennem találni. Még mindig ugyan azon lelket hordozom keblemben; hogy változhattak volna meg a’ szavak ajkamon? Mondják, hogy az oppositióra kivánom tolni ’s előtte szükségessé tenni magamat. Milly dőre állitás! Hogyan? én táplálnám azon nevetséges képzetet, hogy én viszek majd Mirabeau pártjának észt, Lafayette és Foy pártjának szabadelműséget, Dupont, Arago és Odilon Barrot pártjának becsületességét, szilárdságot és tehetséget? Nem, illyesmi álmomban sem jutott eszembe; nekem egyéb soha sem jutott eszembe, mint kötelességem és lélekismeretem szerint az oppositióval együtt, vagy ellene működni.” A’ szónok előadja, miként találkozott az opositióval a’ társadalmi igazságok mezején, hol elveik ugyanazonosúltak, ’s miként szólitá azt föl, hogy eszméihez szilárdul ragaszkodjék; áttér aztán saját eszméinek fejtegetésére. „Az én eszméim – mond Lamartine – rövidek és egyszerűek: első menetében én is, mint önök, segédkezet nyujték nehéz perczekben az 1830-ki monarchiának. Semminemű pártszellem nem leend képes a’ csend helyreállitását, a’ világbéke fentartását, e’ két érdemdús lapot Europa történeteiből kiszakasztani. Én részemről mindig tétovázás nélkül emlékezendem ezekre. Ha nem akarunk igazságosak lenni, szigoruaknak sem szabad lennünk. Ezzel azonban még nem lőn minden megtéve. Egy élni ’s nagyot és tartósat alapitni akaró kormánynak a’ nemzet ősképéhez kell magát idomítania, és azon eszmékhez, mellyektől a’ nemzet át van hatva. És épen itt kell egyetlenegy de súlyos szemrehányást tennem a’ juliusi kormánynak. Ő saját müvét nem akarja megfogni. Szerkezményei sokkal kisebbek, szűkebbek, semhogy az egész népet befogadhatnák. Ő a’ mult, nem a’ jelen kor mintája után alakult. A’ democratiát kormánynyá létegesitni a’ föladás. Nemde önök is igy gondolkoznak? Minthogy pedig e’ szó: „democratia”, olly gyakran előfordul politicai nyelvünkben, ám értelmezzük azt szorosan, nehogy egymást balra értsük. Felülről alára fordult kormányt értsünk e a’ democratia alatt, olly kormányt, melly kicsikartatván az üres ideje, magas állása és értékénél fogva a’ közügyek kezelésére legtöbb hivatással biró osztály kezéből, egy megfordított szabaditék által kirekesztőleg a’ földhöz ragadt és a’ közjó körüli gondoskodásban legkevesbbé gyakorlott osztályokra ruháztatnék át? Oh nem! illy dőre ötletet tulajdonítni nekünk, ujra meg ujra rágalom lenne. Sem önök, sem én, nem akarunk illy kormányt, melly nem lenne más mint demagogia. Ez annyit tenne, mint ollyanokra ruházni a’ hatalmat; kiknek sem elég belátásuk azt fölfogni, sem idejök azt gyakorolni. A’ polgári társaság mindig ugy fog maradni, a’ mint van; legyen bár nekünk egy, de a’ főnek mindig főnek kell maradnia. Jaj a’ nemzetnek, melly önmagát akarná lefejezni! A’ democratiának, a’ mint ezt mi értjük, fejjel, testtel ’s tagokkal kell birnia; az álladalomnak minden erői csak nekie szolgáljanak, az emlékezés, nevek és tehetségek aristocratiája is, melly a’ nemzet tetőit díszesiti, a’ nélkül azonban, hogy a’ többi lakosokat nyomná; azon aristocratia, mellynek nevei a’ történetekben ragyognak, mellynek vére csatatéreinken folyt, ’s mellynél az, mit nemességnek nevezünk, nem egyéb, mint fénysugára az álladalom körül tett érdemeknek, – nekie szolgáljon ama’ munkás, értelmes középosztály, melly birtok, műipar, kereskedés, földmüvelés és szellemi művek által az utólsó félszázad alatt olly sokat nyert; mellynek azonban nem akarjuk megengedni, hogy mindent magához ragadjon; – nekie szolgáljon végre ama’ szám nélküli dolgozó népesség, mellyet tömegeknek szoktunk nevezni, mellyből katonáink, kézmüveseink és földmüvelőink neveltetnek, ’s mellybe az emberi nem örökös körfutásánál fogva idővel a’ többi osztályok is, mint őselemökbe visszamerülnek, hogy ifjultan ismét föltámadhassanak belőle, a’ munka, becsületesség és elmetehetség előjogán kivül minden más előjog nélkül. Szóval: mi demokratia alatt az oszthatlan, egész nemzetet értjük. Minden egyéb csak mulékony ’s boldogtalan visszahatás lenne, mint az 1789-ki forradalom utáni első években, nem a’ szabadságnak, hanem a’ despotismusnak helyváltoztatása: felső despotismus helyett alsót kapnánk. De mi a’ despotismust sem felűl, sem alul, sem középett nem akarjuk. Mindenütt jog, ’s szabadság mindenkinek, nekünk ez a’ demokratia, nekünk ez a’ nép! Ama’ férfiaknak, kik a’ kormányt hét vagy nyolcz év óta önszemélyökben vagy sugallataik által vezérlik, leginkább azt vehetni rosz néven, hogy jól rendezett demokratia lehetőségét nem akarják hinni. Ők ezt mondják: „Mit ti kivántok, nem fér meg a’ monarchiával. Ti a’ tenger hullámaira akartok építeni; mert a’ democratia nagyon mozgékony ellem, melly csak megszoritás által szilárdulhat. A’ monarchiának mindenek előtt erőre van szüksége.” Ámde, urak, hiszen mi mindnyájan erőt akarunk adni a’ monarchiának, a’ nemzeti akarat ezen öszpontosulásának egy állandó ’s tisztelt szerkezményben. Minő monarchiát értetek ti? Nem olly monarchiát e, melly a’ szabadság győzelmének napján Parisban egy szabadeszellemű és és nemzetszerű ösztönből eredett, melly a’ tanácsházon Lafayettenek, az 1791-ik év emberének szeme láttára egy percznyi megfontolás után keletkezett, egyezmény gyanánt két párt között, mellyek egymást szétszaggatással –, a’ hon keblét feldulással fenyegeték? Vagy olly monarchiát véltek e, melly eredetéről ’s nemzetszerű föltételeiről megfejletkezve, lassankint egy igéretet a’ másik után vissza vőn, elvet megtagadva, mást tolt helyére, a’ nemzet jogait a’ dynastia érdekeivel emészteté föl, ’s tévutról tévutra korlátozatlan trónig, ugy szólva, csuszni szeretne. (Vége következik.)
