Vezérczikk. (Ludovicea polytechnicum.)
Vezérczikk. (Ludovicea polytechnicum.)
Amott Pest délkeleti részén vesztegel a’ Ludovicea, ridegen, magánosan, haszonvétlenül. – Az állandó katonaság behozatalával hazánk védelmi rendszere változván, a’ lovárol leszállott magyar nemesség harczias szellemben lassankint megfogyatkozott; miglen elkövetkeznék a’ kor, mellynek hadedzett apáink buzogányos multjától eltért jelleméről Kölcsey dallá: hogy:
„Völgyben ül a’ gyáva kor, ’s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg, ha néha felpillant.”
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg, ha néha felpillant.”
És embert a’ pillanat szükségének ösztöne vezet. – E’ változást, e’ megfogyatkozást kétszeresen érezék a’ nemzet jelesbjei azon időkben, midőn a’ század oriása, ki Prometheüskint sz. Helena sziklahegyéhez lánczoltan adá ki, mondhatlan kinérzelmektől marczangolt kebele végleheletét, midőn a’ század emez óriása hatalmas karjával a’ világot megrázkodtatá. – Ezen időkben mellyek Europát a’ Manzanares partjaitól, a’ jeges éjszakig vérben füröszték, ezen időkben veték meg apáink alapját a’ Ludovicea katonai nevelő intézetnek, ép azon 1808-ki országgyülésen, mellyen ama’ nemesi fölkelést is elrendelék, melly nem sokára Győrnél – – – De hagyjuk évkönyveinknek e’ koromfekete lapját érintetlenűl, csak annyit jegyezzünk meg, hogy a’ minő igaz, miképen a’ győri szégyennapot nem egyedül a’ kovátlan puskák, nem egyedül a’ készületlenség, ’s a’ fegyvergyakorlat elhanyaglása, hanem az erőtlen aszsonyt is hős óriássá magasztalható lelkesedés hiánya okozá; olly bizonyos az is, hogy a’ Ludovicea e’ szégyennapotnem volt volna képes elháritani, ha mindjárt egy fél század óta nevelt volna is évenkint 200 ifjat a’ végett, hogy az alapítók czélzata szerint „honért, alkotmányért, ’s az uralkodó házért nemcsak erővel, hanem mesterséggel is harczolni megtanuljanak.
Azóta 35 év mult el; és a’ Ludovicea megnyitva még sincs! és talán uj 35 év mulhat el, ’s a’ Ludovicea megnyitva még sem leszen; ha a’ mult két országgyülés tanusitása szerint csak egy olly elvnek feláldozásával nyitathatnék meg, melly ezerszerte becsesebb, mint az intézet, mellynek falai Pest város délkeleti részén őrt állni látszanak, hogy a’ főváros az ülői ut homokából ki ne szaladjon.
Távol legyen tőlünk, hogy az alapitók áldozat-készségét érdeme szerint ne méltánylanók; távol legyen tőlünk, hogy az intézetet, ha nemzeti ’s nemzet-polgári alapon, nemzeti befolyással rendezve működhetnék, mindig hasznosnak, mindig szükségesnek, mindig korszerűnek nem vallanók; nem azok közé tartozunk, kiket egy századnegyed békemalasztjai olly gondatlanságba ringattak, hogy a’ láthatáron feltornyosuló fellegeket észre nem vennék; sőt nem aggodalom nélkül bár, de el sem csüggedve, ’s határozott indulattal hiszszük, hogy nemzetünk ismét hivatva leszen oriás harczot küzdeni nemcsak szabad nemzeti alkotmányos lételeért; hanem ujolag őrt állani, ujolag vérzeni Europa szabadságáért, ’s a’ polgárisodás áldásaiért, és igy lehetetlen, hogy közönyösökké válhatnánk egy olly intézet iránt, melly a’ hadtudománynak köztünki terjesztésére van irányozva. Azonban azt is tartózkodás nélkül megvalljuk, hogy magától ezen intézettől, ha mindjárt megnyittatnék is, sem a’ magyar nemesség harczias szellemének felébresztését nem reméllenők, sem a’ veszély idejére valamelly csudás mentő szert benne nem látunk; hanem tekintjük azt annak a’ mi, tudnillik egyetlen szemnek, melly az ország védelmi-rendszer lánczának egyik izecskéjét képezheti; de melly magában mindig csak egy izecske még, erőtlen és tehetetlen, hacsak másoknak hozzá illesztésével nem gyámolithatik; de tekintjük egyszersmind egy olly intézetnek, melly ha nem az ország czélzata szerint vezéreltetnék, ha minden katonában mellyet a’ hazának nevelne, a’ hon egy polgárt vesztene el, inkább átkára, mint áldására válhatna e’ nemzetnek.
Mellyek legyenek a’ magyar országvédelem nemzeti rendszerének lényeges alkatrészei, miket idő ’s körülmények sürgetőleg követelnek? ’s mellyek hazánk és alkotmányos királyi székünk jövendő biztosságát kezesithetik? annak fejtegetése nem a’ jelen czikk czéljához tartozik; volt idő midőn egy két eszmét tájékozásul erről is ejténk, ’s lapjaink 184 számának vezérczikkében két szót emliténk, melly örökké füleinkben cseng, valahányszor nemzetiségünkre ’s nemzeti jövendőnkre gondolunk; ’s e’ két szó „Lustra és Exercituatio.” mikint törvény ’s országos választmányok nevezik; „Nemzeti őrsereg” mint Győr megye körlevelében neveztetik; – azonban – mint mondók – ennek fejtegetése nem a’ jelen czikk körére való; de ide való megemlíteni, hogy azon 200 növendék, kiket a’ Ludovicea intézet hatévenkint az ország védelmének ajándékozhatna, hazánkat bizony veszély idején meg nem menthetné. – Nem kell alábecsülni, de tulbecsülni sem kell az illy intézeteket, mert igaz ugyan, hogy a’ hadverés, melly Eugen herczeg koráig ugy szolván kézmüvesség (Handwerk) alakját viselé, akkoron mesterséggé, majd ismét Napoleon óta tudománynyá fejlődött; de azt is tudjuk, hogy maga Napoleon bukása bizonyitja, mikint a’ népek lelkesedése a’ harczmezőn hadtudományt pótolhat; de ez a’ lelkesedés hiányát kipótolni soha sem képes. – Angolhonról sokat hallottunk, sokat olvasánk életünkben, de nem emlékezünk, hogy valaha hallottuk vagy olvastuk volna, hogy Angliának katonai nevelő intézete van, ’s mégis egy kezével Chinát, másikkal közép Indiát hódittotta meg, sőt talán még tengerészeti iskolája sincs, de van ellenben kereskedelmi marinája melly világot hóditó tengeri hadának gyakorlati iskolául szolgál. – Napoleonnak hires maréchalljai is töbnyire nem a’ katonai nevelő házakból kerültek; sőt jelenleg is, ámbár épen Francziaország az, mellynek katonai nevelő intézete legdicsőbb multtal, legfényesb jelennel dicsekedhetik, még is annyira nincs a’ franczia hadsereg tisztikarának fő ereje az intézeti növendékekbe helyezve, hogy például Lamy tábornok hiteles előadása szerint (Moniteur april. 5. 1835) az altisztek soraiból 3356 tisztet nyer a’ franczia hadsereg; mig a’ Saint-Cyri növendékekből csak 659-et.
Ismételnünk kell, hogy mindezt távolról sem azért emlitjük, mintha a’ Ludovicea intézet becséből – ha már valósággal intézet volna – valamit levonni akarnánk; hanem csak azért emlitjük, miszerint ne látszassunk ok ’s alap nélkül szólani, midőn állitjuk: hogy ha valóban léteznék is ezen intézet – pedig nem létezik – az magában még csak igen gyönge izecskéje volna az országvédelmi rendszernek, ’s addig, mig ez talán országosan elrendeztetnék, a’ büszke falakat többnyire csak olly épület gyanánt mutathatnók a’ „nemzeti” nagymüvek után nálunk szét hasztalan tekintgető idegennek, mellyben 200 protectionalis ifju nyer nevelést; – és bizony a’ Buttler-alapitvány kamatjai szétosztásának tanusága szerint, többnyire olly szülők gyermekei, kik kellő nevelést apjok költségén is kaphatnának.
Azonban ha léteznék, valósággal léteznék ez intézet, mindezen észrevételeket nem tennők, sőt szivünkből örvendenénk, hogy a’ köznevelés ügye egy hatalmas, egy dicső műhelylyel megszaporodott; de az intézet nem létezik; ’s ha 35 éves vajudását eszünkbe veszszük, ha figyelmezünk, minő ár az, mellyet a’ fejlemények phásisai létesitése béreül szabtak; olly ár, minél fogva már két országgyülés kimondá, hogy inkább ne legyen, mint illyen áron lépjen életbe; ha meggondoljuk, hogy a’ fejünkre nőtt szükségek halmaza, a’ nemzet áldozatkészségét e’ pillanatban olly téren igényli, melly közelszegényedésünk riasztó érzetében, századunk iránya szerint is sokkal több rokonszenvet képes költeni, és annál fogva nem igen remélhető, hogy az országgyülés most ép ezen intézetre, mellyet hosszas vajudás ’s létesülhetésének utóbbi akadályai elnépszerütlenitettek, hajlandó legyen megtenni, a’ még szükséges áldozatokat; ha figyelembe veszszük, hogy ember természetében fekszik időnkint ép azon szükségeken segíteni, mellyeket a’ körülmények legközelebb hoznak érzékeinkhez: minél fogva valamint 1808-ban a’ kor viszonyai épen katonai intézet alapitására irányzák a’ honszeretők jeles buzgalmát, ugy most hasonlókép a’ viszonyok hatalma azt alkalmasint az ipar mezejére irányozandja; ha – mondám – mind ezt figyelembe veszszük, lehetetlen keblünk azon sejtelmét eltagadnunk, hogy a’ Ludovicea még nem csak nincs, hanem valószinüleg mindaddig nem is lesz; mig vagy az országvédelmi rendszer tűzetes pertractatiója, ezen izecskének is a’ lánczba foglalását nem eszközlendi, vagy pedig a’ körülmények viszontagságai a’ katonai intézetek eszméjét ismét olly erővel homloktérbe nem lökendik, mint 1808. táján lökék. És – szóljunk őszintén – eljövend, kétségtelenül eljövend az illy intézetek ideje is; de azt, hogy katonai academiánk még most nincs, ’s a’ legközelebbi jövendőben valószinüleg nem is lesz, azt, minden körülményeket, az itt részletesen nem fejtegethetőket is megfontolva – valamelly igen nagy nemzeti szerencsétlenségnek épen nem tartjuk.
Csak az a’ kérdés tehát, valljon addig, mig majd ideje annak is eljő, üresen vesztegeljen e az épület? ugy álljon e amott a’ város szélén, mint egy feladott tábor szem, mellyet az angolok „vesztett remény”-nek (forlorn Hope) szoktak nevezni? ezernyi apró cseppekbe eldarabolva veszszenek e el az alapítványok gyümölcsei, mellyek öszpontositva nagy nemzeti szükséget fedezhetnének? – – – Mi nem hihetjük, hogy az alapitók ezt akarhatnák, vagy kik már meghaltak, akarhattak.
Ime uraim! előttünk hever a’ nemzeti műipar mezeje parlagon és ápolatlanul. E’ mező a’ nemzeti jólét, sőt – többet mondunk – e mező a’ nemzeti önállás, ’s erkölcsi függetlenség hatalmas tényezője; annak mivelése nélkül örökös, sőt progressiv szegénységben sorvadozandunk, és sorvadozand még földmivelésünk is, mert hiányzani fog az élénk forgalom, mellyről az ország rendei válaszfeliratukban immár megirák, „hogy azt csak az akadéktalan műipar, ’s virágzó földmivelés kölcsön hatása teremtheti.” – És mi e mezőt mind e mai napig elhanyagolók, országilag semmit nem tevénk, miszerint a’ tudomány éltető napsugara kézmüves polgártársaink szerény mühelyét felelevenítné, e helyett inkább karjaiba vetők magunkat a’ külföldi divat-kórságnak, mig honunk hasonlóvá lenne a’ hordóhoz, mellyet a’ szorgalmas szomszéd, kény kedve szerint csapra ütött.
Ennek nem kell, ennek nem lehet tovább ekkint maradni. Az idő szükségei fejünkre nöttek; oda jutánk immár nemzeti gazdaságunkkal, hogy 28 esztendei béke után mellyet „Európa legtöbb nemzetei szellemei és anyagi jólétők eredménydús kifejlesztésére fordítának; a’ magyar nemzet országosan egybegyült karai és rendei, legelső szózatukban, mellyet az 1843-ki országgyülésről a’ királyi székhez intéztek, diplomatice kimondanák, hogy „aggasztó mértékben sodortatik nemzetünk a’ közelszegényedés örvénye fölé! Ez, uraim! irtozatos képe a’ szomorú valóságnak; ’s ha van a’ mi vigasztalást képes nyujtani, azt épen csak a’ szomorú valóság felismerésében találhatjuk; mert lehetetlen, hogy miután az önmystificatio fátyola szét szakadott; miután bajainkat tudjuk, ismerjük, sőt be is valljuk, lehetetlen hogy látva az örvényt lábaink előtt, magunkat vak fatalismussal hagyjuk temető fenekére sodorni.
Boldog azon törvényhozás, mellynek intézkedései a’ nemzet életéből önkint fejlődhetnek ki! Ám de mi az, a’ mi ezen önkintes fejlődést kétségtelenül tanusithatná? Nem más, mint a’ köz ’s magány életben sürüen feltünedező jelenetek, mellyek által egyes polgárok magánylag ’s egyesületekben ügyekeznek a’ hiányt pótolni, mellynek kipótolásároli gondoskodás elmulasztatott. Illy jelenetek szolgálnak legbizonyosabb óramutatóul arra nézve, hogy mellyek „a’ körülmények azon szükségei” mellyekkel a’ trón zsámolyáról hallott intés szerint meg kell a’ törvényhozásnak alkudni. – Már pedig ha van valami, mire nézve a’ nemzet köz ’s magány életében mutatkozó közvélemény határozottan, ’s félremagyarázhatlanul nyilatkozott; bizonyosan illyen az, hogy a’ honi műipart védeni, ápolni, éltetni, serkenteni kell. Jusson eszünkbe, mikint alig van egy törvényhatóság, melly a’ nemzeti műiparnak egy vagy más utoni előmozditását utasitásba ne adta volna; jussanak eszünkbe a’ gyárvéd-egyesületek, mellyek minden rendkivüli rúgók ösztöne nélkül, nem az ünnepies enthusiasmus fellobbanásának, hanem a’ mindennapi szükség erős érzetének naponta sűrűdő manifestatiói; és jusson eszünkbe az iparegyesület, mellynek keletkezését a’ „Kelet népe” 516szerzőjén kivül talán minden magyar helyeslő tapssal üdvözölt; ’s melly practicai működésének legelső lépésével, magától a’ Kelet népe szerzőjétől is, minden antipathia daczára, mellyet azon egyesület egyik alkotója iránt viseltetik, nyilt helyeslést vívott ki; mindezek és száz meg száz apróbb jelenetek a’ legkétségtelenebb bizonyitványok, hogy alig van, sőt határozottan szólva teljeséggel nincs tárgy, mire nézve a’ törvényhozás gondoskodását olly egyhangulag igénylené a’ nemzeti köz ohajtás, mint épen a’ honi műipar tárgya. – És valóban e’ tárgy meg is érdemli hogy a’ törvényhozás által elvégre ápoltassék. A’ mult évi iparműkiállitás örvendetes tanuságul szolgált, ’s az idei – mellyet e’ hónap második felében nyitunk meg – reméljük még örvendetesebb tanuságul szolgáland, hogy a’ honi műipar mezeje, melly mind eddig magára hagyatott, már is nem egy virágot termett, melly minden tekintetben megérdemli, hogy illatja a’ parlag gyomja közt éldeletlenül ne veszszen el!
Igenis! ama’ felejtett, magára hagyott derék néposztály, mellyért ez önerejébe nem bízott hon még eddig ugy szólván semmit sem tőn, megkivánhatja, hogy a’ hon közös javára a’ status által gyámolittassék. – Publicistáink osztályzatokat keresgetének a’ nép között, mellyeket honoratiorok nevezete alatt a’ lenézett tömegből kiemeljenek, mintha mondanák, hogy a’ künhagyottak ’s azok közt az iparmüvesek is, nem méltók e’ névre: ,honoratior’; ők pedíg a’ lenézett, magokra hagyott iparmüvesek, szerény műhelyök szorgalmával honorálták e’ nemzetet, türték a’ hátratétel méltatlanságát, melly a’ honi művet, mivelhogy honi volt, megveté, ’s e’ hon pénzével a’ külföld szorgalmát jutalmazá; mig a’ méltatlanul hátravetettek daczoltak minden akadályokkal, ’s védtelenül, oltalmazatlanul izzadtak a’ pályán, melly a’ köznemzeti jóléthez vezet. – A’ dolgok illy helyzetében bátran merjük kérdeni: nincs e ideje, legfőbb ideje gondoskodnunk, hogy a’ műiparral elválaszthatlan kapcsolatban levő tudományok éltető sugaraikkal behassanak a’ műhelyekbe, hogy iparmüveseink ne legyenek minden előlépésnek önmagukbóli meritésére, vagy pedig az ismeretek azon szűkkörére kárhoztatva, mellyet jártokban keltökben titkolózó mestereiktől mintegy félszemmel lopva ellestek; szóval: nincs e ideje, hogy a’ status nekik alkalmat nyujtson, megismerkedni a’ műipar fejleményének azon fokával, mellyre a’ szerencsésb külföld azt már fölküzdé, miszerint azon törpéhez hasonlón, ki az óriásnak vállaira lépve még messzebb láthat, mint az óriás, módjuk, tehetségük legyen versenyre lépni a’ külföld szorgalmával, ’s hathatós tényezőül szolgálni, hogy ne sodortassunk „a’ közelszegényedés örvénye fölé.” – Nekünk ugy tetszik, mind ennek immár itt az ideje, ’s a’ század iránya a’ nemzeteknek megfeszített törekvései mellett, mellyel a’ műipar mezején versenyezve előbbre törnek, ideje annyira itt van, hogy ha mégis késnénk magunkon segíteni, rajtunk az isten sem segít többé; mert meg van irva, hogy az istenek áldásukat bérül csak a’ munkának adják.
Azokon kivül tehát, miket a’ honi műipar előmozditására teendőknek már máskor mondánk, a’ fen előadott körülmények mindkét részrőli meghányása után a’ mondók vagyunk: ne hagyjuk a’ Ludoviceát ridegen, haszonvétlenül vesztegelni, hanem addig is, mig a’ katonai intézetek létesitésének órája ütne, használjuk azt a’ nemzetlegsürgetőbb szükségei egyikének fedezésére, ’s alakítsuk át Polytechnicum intézetté!! – Hahogy a’ műiparos nevelés körében semmi más nem történnék, vagy legalább nem volna készülőben, mi nem lépnénk föl e’ véleménynyel, nem mondanók: fedjük be az épületet, mielőtt alapja letétetett; de miután a’ reál-iskolákra nézve nemcsak egyesek, hanem legujabban a’ kormány részéről is hathatós lépések vétettek eszközlésbe; a’ törvényhozás részéről pedig a’ további intézkedéseket joggal remélhetjük; lelkünk mélyébe hatott meggyőződéssel ismételjük: alakitsuk át a’ Ludoviceát ideiglenesen Polytechnicum intézetté!!
Lehetnek, kik azt vetendik talán ellenünk hogy: „az alapitványoknak, az alapitók szándokától különböző czélra forditása nem tanácsos; mert a’ hon polgárai illyesmi által a’ közhasznu alapitványok tételétől elriasztatnak.” De mi feleletül azt kérdezzük: nem elkedvetlenitőbb, nem elriasztóbb e annak szemlélete, hogy az alapitványok 35 éven át, nemcsak a’ szándéklott czélt el nem érik, ’s talán még más 35 éven át sem fogják elérni, de a’ nemzetnek más legkisebb gyümölcsöt sem hajtanak, hacsak egy különben igen érdemdús aggkatonának egy negyedszázadon át sinecuralis évdíjazását, ’s a’ roppant laktalan falaknak égremeredését áldozatokat érdemlő köznemzeti nyereségnek nem tartjuk. – Nem elkedvetlenitőbb e ezen tapasztalás, mintha azt látnók, hogy fenmaradván az alapitványok azon czélra forditásának jövendője, mellyekre eredetileg kitűzve voltak; időközben, addig t. i. mig az eredeti czélnak nemzeti alapokon, nagy nemzeti alkotványos elvek feláldozása nélküli létesithetése lehetséges lesz, olly köznemzeti szükség fedezésére használtatnának, mellyről csakugyan mindenki kénytelen megvallani: hogy fedezése százszorta sürgetőbb, mint a’ Ludovicea, mellyről azt merjük állitani, hogy vagy már nem korszerü, vagy még nem az.
De azt is mondhatná talán valaki, hogy „akár mi hasznos, mi tanácsos volna is a’ Ludovicea intézet alapitványainak Polytechnicum-ra használata; azt tenni nem szabad, mert az alapitók akaratának szentnek kell lenni.” – Nem akarunk mi ezuttal az alapitványok szentsége theoriájának fejtegetésébe bocsátkozni; nem akarjuk elméletileg ’s gyakorlatilag mutogatni, mennyire veszélyes volna azon tan, melly a’ statusnak kezét örök időkre annyira megkötné, hogy az alapitók akaratját minden körülmények közt, még akkor is foganatba venni tartozzék, midőn az idők viszontagságai az alapitók által kitűzött czélt a’ statusra nézve vagy magában is kártékonynyá, vagy csak kártékony áron ’s aránytalan áldozatok mellett létesithetővé változtaták; mi ugyan nem akarnánk olly statusban élni, melly, mint a’ hajdani Róma, minden egyéni szabadságot absorbeáljon; de ollyanban sem, hol az egyének szabadsága a’ statust megkövesithetné, ’s örökre tyrannizálni képes volna. – De hiszen itt illy fejtegetésekre szükség nincs, mert mi távol vagyunk attól, hogy az alapitók szándokát akaratuk ellenére kényszeritni javaslanók. Enenk bizonyságaul emlitjük: hogy 1) ha ugy tetszik, ’s az alapitók önkint máskép nem határoznának, ezen átalakitás ideiglenesen is történhetik; – 2) az alapitók vagy ollyanok, kik még élnek, vagy ollyanok, kik meghaltak ugyan, hanem örököseik vannak, vagy végezetül ollyanok, kiknek örököseik sincsenek. Mi azt gondoljuk, hogy az első rendüeket, a’ másik rendüeknek pedig örököseit fel kellene szólitani, miszerint alapitványaiknak egy nemzeti polytechnicum intézet javára használatában megegyezzenek. – Ezen átalakitás mellett, annyi ’s olly nyomos okok szólanak, miszerint azon honfiakról, kiket az áldozattételben a’ hon javánál más tekintet nem vezérelhetett, fel sem tehetjük, hogy például az ország rendei kérelmének következésében a’ Ludovicea magas pártfogója által nyilatkozatra egyenkint felszólitva egyezésüket megtagadhatnák. – A’ mi pedig azon alapitókat illeti, kiknek már talán örökösei sem élnek; ezeknek örököse a’ közállomány; ’s mind a’ három osztályra nézve ugyan, de különösen ezen utóbbira nézve tökéletes intézkedési jogot nyujt a’ Ludovicea megalapitásáról alkotott 1808: VII t.cz. 2 §-sának azon rendelete, melly ekképen szól: neque instituti academiae hujus indoles, ratio et destinatio, extra comitia regni mutari possit; azaz: „ezen intézet természetét, szerkezetét, rendeltetését orsázggyülésen kivül nem lehet megváltoztatni”, tehát országgyülésen meg lehet változtatni. – És igy mi e’ részben legkisebb nehézséget sem látunk.
Mondhatnák talán még azt is: hogy az intézet épülete a’ város derekátóli távolság miatt a’ czélra nem igen alkalmatos. Hogy mi is alkalmatosbnak vélnők, ha például a’ rokkant katonák palotája helyén feküdnék, vagy azzal fölcseréltetnék, azt nem tagadjuk; de egyébiránt sokkal jobb ott, mint sehol; különben is nincs az olly távol, mint például a’ bécsi polytechnicum Bécs városa némelly részeitől; – itt a’ távolságot leginkább csak az üllői ut forró homoka vagy feneketlen sara teszi; de hiszen ezen könnyű segíteni, ’s ekkor egy fasor hozzájárultával a’ polytechnicum gyönyörű kertje válnék azon helylyé, hová a’ pesti lakosság legörömestebb kiözönlenék; azt nem is említve, hogy bár az intézet ott volna öszpontosítva, mindazáltal némelly egyes tanszékek ben a’ városban is működhetnének. Azért még egyszer: alakítsuk a’ Ludoviceát Polytechnicum intézetté!
