Szegény magam, ’s nemzetiségünk.
Szegény magam, ’s nemzetiségünk.
Egy idő óta nagyon is gyakran van azon kellemetlenségben részem, hogy külföldi hirlapok levelezői, ’s külföldi röpiratok szerzői csekély személyemet elmélkedéseik tárgyául veszik. Kellemetlenségnek nevezém, nem azért, mivel jellemrajzaik dicsérjenek bár avagy gyalázzanak, a’ félreismerés, balitélet, ’s elferdités vonásaival mindig egy torzképet állitnak elé. Ez kikerülhetlen mint a’ fatum; mert a’ nyilvános élet hasonlit a’ csalánhoz, melly megégeti a’ ki hozzá nyul. Hanem kellemetlenségnek nevezém azért, mivel teremtőm akkint alkotott, hogy ha szabad volna Isten kegyelmétől adományt kérnem, mindenek felett azt választanám, engedjen valamit tennem hazám javára, ugy, hogy a’ süker meglegyen a’ nélkül, hogy személyem csak észre is vétetett volna. Ámde miután az észrevétlenség boldogságában csak az részesülhet, ki a’ henyeség zugában ül cselekvéstelenűl, a’ ki ellenben nyilvános téren dolgozik, azt barát ’s ellenség egyaránt észre veszi, arra itt szeretet, amott gyülölet mereszti szemét, annak a’ rokonszenv nem érdemlett virágokat, az ellenszenv nem érdemlett töviseket szór utjába; e’ szentségtelen kénytelenségnek magamat teljes resignatioval megadva, soha sem voltam, ’s nem is leszek olly nevetségesen hiú, hogy minden fonák itélet ellenében, melly csekély személyemről iratik, csörömpölve lépjek a’ küzdhomokra, mint egy panczélos vitéz. De történik még is, hogy a’ személyemről irottak közügyekkel hozatnak viszonyba, ’s ekkor már állásomnál fogva kötelességemnek kell éreznem, az ügyet nem mellőzni hallgatással, bár ha személyemmeli kapcsolatban jött is szőnyegre.
542E’ helyzetben érzem magamat, két pontjára nézve azon czikknek, mellyet a’ Lipcsei „Deutsche Allg. Ztg” csillag jegyű pozsonyi levelezője, azon lap jul. 25-kei 116 számában közrebocsátott.
E’ czikk irójának némi haszontalan pletyka szolgál alkalmul csekély személyemről furcsa dolgokat mesélgetni; mikint t. i. hireszteltetik, hogy gróf Ráday Gedeon az országgyülési szünet után Pest megye követségéről lemondana, helyét a’ fő RR-nél elfoglalandó; ’s hogy utodjául a’ közhir engem jelöl ki. – Erre nem szükség egyebet, de annyit szükség válaszolni, hogy koholta legyen bár e’ hírt maga a’ levelező, vagy pedig igazán utczai mendemondákból merité tudósitását, az egész dolog nem egyéb haszatalon szószátyárságnál, mellynek legkisebb alapja, mellyben csak egy betű valóság sincs. – Tisztelt barátom gr. Ráday Gedeon ur, reménylem, meg bocsátand, hogy ezen pletykának ezennel az ő nevében is ünnepélyesen ellene mondjak.
A’ mit továbbá a’ Lipcsei lap pozsonyi levelezője csekély személyemről in abstracto mond, midőn annak isten tudja minő népszerüséget tulajdonit, midőn azt regéli, hogy rövid idő alatt a’ társaság alacsonyabb fokáról magamat ki tudná minő érdekes polczra küzdöttem fel, midőn elbeszéli, hogy hirlapi értekezéseim a’ RR. táblájának analog végzései által az erőnek legmagasb szentesitésében részesültek; midőn magát keblem redőinek mindentudó tolmácsaul vetvén fel, azt állitja, hogy mennyire örvendettem a’ „római cath. hierarchia ellen minap országgyülésileg vivott harcznak” (ámbár én e’ kényes mezőt journalisticai pályámon szándékosan annyira kerülém, hogy még csak a’ vegyes házassági boldogtalan ügyről sem irtam hirlapomban soha egyetlen értekezést is) ’stb. ’stb. – ezek a’ nyilvános élet azon fulánkjai, mellyeket ki nem kerülhetni, mellyeket türni kell, fájlalni lehet, de válasz tárgyaul tenni nem. – Hanem kettő van, mire kissé többet kell mondanom. Egyik azon állitás: hogy „én türelmetlen ’s despoticus vagyok, a’ magyaron kívül minden más nemzetiség, – kemény a’ nem magyar nemzetek iránt, ’s a’ magyarositás rögeszméjétől csaknem kórságosan felizgatott.” – Ezen állitása némi fontosságot nyer az által, hogy a’ reám tolt gondolkozás-módot ollyannak hirdeti, melly a’ velem egykorú nemzedék jellemvonása.
Annyit e’ nemzet csakugyan isten és emberek előtt nyilt homlokkal, fölemelt fővel vallhat, hogy saját honában saját nemzetiségének erősitésére, szilárditására nemcsak jogositva van; de sőt a’ nevetségig gyáva öngyilkos volna, ha megengedné, hogy más nyelv érdekei, mellyekre Magyarország határai közt a’ nemzetiség magasztos nevét csak jogtalan bitorlás vesztegetheti – a’ magyarnak ugy szólván fejére nőjenek; és megengedné, hogy mások ábrándosan beteg theoriák igényeire támaszkodva, a’ magyar nemzetiségnek e’ honban torkát messék, e’ honban mellyről irva van, hogy e’ világon, kivűle nincsen számunkra hely. – De kérdem én: mondjon valaki egyetlenegy vonást ezen nemzedékről, mellyet fanaticus ultramagyaroknak szerettek gúnyolni (nem egyes láng-kebel kitöréseiről szólok, mert meglehet hogy a’ magyarok közt is van talán, ámbár én nem tudom hogy volna olly dühös histrio, mint a’ zágrábi utolsó gyülésnek nevetséges Camille-Desmoulins-ja enminiature) mondjon valaki – ismételem – egyetlen egy vonást a’ most cselelekvő kort élő magyar nemzedékről, melly a’ magyar nemzetiség önfentartási jogának a’ moderamen inculpatae tutelae kötelességének vonalát haladná, következőleg jogtalan, méltánytalan volna? – Bátran teszem e’ kérdést, bátran a’ legujabb események végperczéig, mert meglehet, hogy egy vagy más dologra nézve mit a’ magyar nemzet kivánt, kivánságának teljesitésére, talán helyesebb utat módot választhatott volna; de a’ mi magát a’ kivánságot illeti, bátran teszem a’ kérdést: mondjatok egyetlen egyet, melly jogtalan, egyetlen egyet melly méltánytalan. – És még is, a’ magyarnak saját nemzetisége ügyébeni minden lépése dühös diatribákkal gyálaztatik; ’s e’ nemzedék, mellyhez magam is tartozom, türelmetlen despotának bélyegeztetik, mivelhogy az önfentartás természetes ösztönétől vezéreltetve gátot rakosgat azon habtorlás ellenébe, mellyet fanaticus elleneink kérkedve oceánnak hirdetnek; de meggondolni a’ körülményeket, számba venni a’ magyar nemzet sajátlagos helyzetét, megemlékezni arra hogy reánk magyarokra nézve lenni, vagy nem lenni forog kérdésben; – oh! ez eszébe senkinek sem jut; sőt elleneink, olly tényekért, mellyek ha némileg hasonlón lőtünk erednek, fanatizált despotismus bélyegével szégyenitetnek. – Nem kétségeskedem én megvallani, hogy például ha tőlem függne, én azt, hogy a’ RR. táblájánál minden követ csak magyarul szólhasson, nem egyszerü táblai végzés hanem törvény által akarnám eszközölni; de a’ mi magát a’ kivánságot illeti, isten és embert merek kérdezni, van e még ebben is, a’ mi annyi szenvedélyt költe fel, van e még ebben is valami jogtalan, valami méltánytalan? ’s nem sokkal nagyobb jogtalanság, nagyobb méltánytalanság e egy töredéktől azon dacz, hogy valakit a’ magyar országgyüléseni magyarul szóllástól egyenesen eltiltson? tett e még ebben is a’ magyar nemzedék egyebet mint a’ mi a’ világon mindenütt hasonlón van; ’s a’ mi egyébkint nem is lehet? ’s legyen bár hibás a’ mód, de magában a’ kivánságban van e legkisebb a’ mi bánthatna? – Vagy ha az irodalom mezejére térünk, vegye kezébe akármelly ellenségünk az adatokat, mellyek bizony minálunk sokaknál tudvák utolsó sorig, bár ha a’ nagy közönséggeli megismertetésök ingerlőnek tartatván nem történhetik is; vegye kezébe ez adatokat, ’s itéljen: mellyik részen van a’ türelmetlenség, a’ despotismusi vágy, a’ viszonyok jogszerüségét félreismerő méltánytalanság? – És különösen, a’ mi engem illet, ha már csakugyan kell illy ügyben illy parányi személyről szólanom, felidézek emlékezetemben minden betűt, mellyet valaha ez ügyben irtam ’s legdühösebb ellenemet szólitom fel, mutasson egyetlen sort, mellyben a’ magyar nemzetiség életkérdésében a’ jog, ’s méltányosság határát túlléptem, vagy tullépni javaslottam volna; – nem fog egyetlen sort mutathatni, – legelső gondom volt ez ügyben önmagammal a’ határvonal iránt tisztába jöni, mellyen tullépni jogtalanság, innen maradni gyávaság volna, ’s e’ határvonalt mindenkor szem előtt tartom; és még is olvassa meg akárki, ama’ sok haszontalan röpiratözönt mellyel elleneink Europát elárasztják, ’s a’ roszakaratu vagy felűletes tudósitókat, kik ezen röpiratok igazságtalanságait, a’ hirlapokban szolgailag utánhangozzák; – nem vagyok én, ’s nincs e a’ velem e’ tárgyban minden szinkülönbség nélkül egyértelemben lévő, egész magyar nemzedék, egy barbár sárkány faj gyanánt festve Europa előtt? mellynek szabadságáért, civilisatiojáért e’ nemzet annyi nemes vért ontott, ’s még ontani alkalmasint hivatva lesz. – Igen is hivatva lesz: ’s e’ két szóban fekszik mindazon dühnek, gunynak, bosszúságnak kulcsa, mellyet a’ magyar nemzet ellen azon atyánkfiai forralnak, kik nagy ábrándok párnáin álmodva jövendőket, haragszanak midőn érezni kénytelenek, hogy ez ábrándok valósultának semmi sem áll annyira utjában mint a’ magyar nemzetiség. – De Europának ezt nem kellene felejteni, ’s a’ németeknek a’ helyett, hogy literaturájokat ’s különösen journalistikájokat a’ magyarok jogszerü törekvésének meggyalázására forditanák, nem kellene felejteniök, hogy az erős virágzó magyar nemzetiség nekik kárukra soha sem lehet; ellenben ha a’ magyar nemzet elenyészne, vagy gyenge nádszálkint lengene csak, épen ők a’ németek védbástyájukat vesztenék el, mellyet alig ha valami kipótolhatna.
Nekem mindazok után, mik szemeink előtt, ’s körültünk naponta történnek, erős meggyőződésem, hogy bár mennyire ügyekezzünk mi magyarok e’ lét-kérdésben a’ méltányosság határát megtartani; bár mi soká, bár mi nagylelküleg türje is nemzetünk, a’ gúnyt, boszút, szégyent, erőszakot, mi fejére szóratik; még is elleneinknek a’ hosszas türedelem kegyét talán gyávaságra magyarázó, ’s azért nöttön növő fanatismusa, a’ dolgot legszebb, legemberiebb szándokaink ellenére elvégre is oda viendi, hogy a’ magyar nemzetiség, az ellenébe feltolakodó igényekkel szemközt, egy késfoknyi keskeny pallóra legyen állitva. – ’S ha Ti kik saját szemeitekben gerendát czipelve, a’ magyar szemében egy szálkát sem hagytok fanaticus lárma nélkül, ha ti e’ dolgot csakugyan eme’ criticus állásra korbácsolandjátok, nem lesz e okotok kétségbe esni munkátok felett?
A’ lipcsei lap pozsonyi levelezőjének másik állitása eképen hangzik: „Az ő (hogy már szegény magam) liberalismusa nagy részben tisztán theoreticai abstractio. Igy például ő egy pest-fiumei vasut alapitásáról álmodik. – Édes istenem! olly országban, hol a’ vagyonos fizetni semmi árért sem akar, hol a’ pénz igen gyéren van, ’s egy csekély intézet, például az ugynevezett magyar nemzeti szinház Pesten, csak áldozatok ’s erőfeszitések által mesterségesen fentartható” – Igy szól a’ lipcsei levelező. – Tehát szegénységünk, ’s minden saját hasznunkrai fizetéstől irtozás miatt olly szinben állitatunk a’ külföld elibe hogy nálunk, a’ legszükségesb vasutak legszükségesebbjéről gondolkozni merni álom!! ’s ki arról még is gondolkozik, annak liberalismusa, nem egyéb mint merő theoria, merő abstract ábrándozás!! – Már ez egy kissé még is csak furcsa itélet, ha nem igaz; borzasztó ’s egész nemzetünket szégyennel bélyegző, ha igaz. Mi azt gondolók: a’ fiumei vasut legpracticusabb eszméink egyike volt; ’s ha valamit bizonnyal ezt részesíté a’ nemzet roppant nagy többsége „az erőnek legfőbb szentesitésében” ’s azért a’ dolog kétszeresen méltó, hogy tisztelt barátunk ifj. Szabó Pál ur lapjaink 270-ik számában közlött tanulságos értekezése nyomán, még magunk is külön czikkben megkisértsünk egy kis számvetést, ha valljon igazán álom és ábrándozás e Fiuméhoz vasutról gondolkodni? –
