Vezérczikk. (Adalék a’ telekdíj eszméjéhez.)
Vezérczikk. (Adalék a’ telekdíj eszméjéhez.)
Midőn e’ sorokat irjuk, talán már dologhoz fogandott azon országgyülési választmány, mellyet az országos KK. és RR. inditváényoztak, hogy véleményt adjon, mi uton lehetne az ország közjavát ’s gyarapodását előmozditó eszközök léltesitésére szükséges költségeket beszerezni. Olvasóink ismerik lapjaink utolsó számából az e’ tárgybani izenetet: meleg részvéttel olvasák kétségtelenül e’ tárgy körüli vitatásokat; – mai számunkban veszik azoknak többi részleteit. Mély tisztelettel hajlunk meg a’ szent igazságnak, mély belátásu politicának, magasztos értelmiségnek ’s nemzeties érzelmeknek dicsőséges szózata előtt; ’s bár, valahányszor e’ tárgyra gondolunk, egy hangrezgése a’ jósihletésnek futja keresztül idegeinket, mig mintegy tükörben látnók e’ hon jövőjének kettős alakját, minő az bizonyosan leend, a’ mint az elvetett koczka hatra, vagy vakra esik; ’s bár e’ szellemi távkép szemléllete hatalmasan üsztönöz – mikint a’ költőt a’ dal ingere – hogy ismét és ismét elmondogassuk, mire keblünknek istene készt; de szemink előtt a’ nemzeti értelmiség pharusának fénycsomójával, éreznünk kell, mikint – ’s legyen megáldott az urnak neve – erősb karok vevék föl dajkálni a’ csecsemőt, mit elvbarátink sorában, annyi vészek között, gyönge, de hű karokkal mi is ápolánk; ’s ez érzetnél fogva jelenleg – a’ körülmények különben is ugy parancsolván – elhallgattatjuk a’ szó ingerét, ’s lelkünk minden gondolata csak egy foháészba olvad fel, azon fohászba: „ha lehet e, hogy ennyi értelem hasztalan nyilatkozott, ennyi szent érzés hiában lelkesült fel?” – – Meglátjuk. – A’ bujkálódás ideje lejár; hivatva leszesz, oh hon! hogy határozzál jövendőd felett; és mi meglátjuk, mi sorsot készitesz önmagadnak; a’ sejtelmeknek félhomályát napvilág váltandja fel; oh! ha megőrizze az örökkél való gondviselés, hogy ne legyünk kénytelenk felkiáltani: quaesivit lucem, ingemuitque reperta; – világot keresett, ’s följajdult, a’ midőn föllelé.
De az izenetben, mit a’ nemzet választottjai e’ fontos tárgyban irtanak, – valamint már amaz első felirásban is, mit az országgyülés a’ királyi felséghez intézett, egy nagy szózat van; nagy, mert igaz; az igazság pedig isten szava; e’ szózat annak elismerése: hogy a’ közköltségek mellőzhetlennevelése, a’ terheit elviselni már is alig képes adózó nép erejét minden tekintetben felülhaladja.” E’ szó a’ minő igaz, következményei olly világosak. – Ne vegyétek rosz néven, hazámfiai, ha e’ szavaknál olly érzéssel pillantunk vissza a’ házi adó körüli izgatásainkra, mint tekint harczban csonkult tagára az ősz bajnok. – Sok ember kérdezé: miért kezdők az agitatiót a’ házi adó körül, miért mondók, hogy ennek minden materialis hasznot alája vetünk, de ezt semminek? – azért barátaim, mert „a’ közköltségek mellőzhetlen nevelése az adózó nép erejét felülhaladja;” tehát egy már meglevő teher könnyitésével gondolók a’ dolgot kezdendőnek, hogy a’ közköltségek mellőzhetlen növekedését együtt viselhessük, együtt elbirjuk; különben az meglehet talán, hogy a’ mellőzhetlen uj költségeket immel ámmal fedezgetni a’ nemesség magát elhatározná, de ha nem könnyitett a’ nép már is alig birt terhein, csak subsidium gyanánt tehetné azt,mivel hogy a’ néptől külön tenné; e’ külön szótól pedig én borzadok, ez a’ magyarnak a’ halál szava; mert, áldozzon bár milliókat, ha subsidiumkép és nem a’ néppel együtt áldozta, áldásnem lehet áldozatán. Ezért kellett egy már létező közteher együttviselésére irányoznunk az első lépést, mire nézve csak annyit jegyzünk meg: hogy a’ kik azt vetik az e’ tárgybani agitatiónak szemére, mintha csak az igazság, ’s nem egyszersmind a’ hasznosság szempontjából is ügyekezett volna a’ közvéleményt felvilágositani, azok az időszaki sajtó eljárásra nem jól emlékeznek; mert a’ legfényesebb vitatkozásokban sem emlittetett még, ’s nehezen is fog emlittethetni a’ hasznosságnak olly szempontja, mellyet az időszaki sajtó ismételten ’s lehető részletesen ne fejtegetett volna. – Egyébiránt igaz – mint némellyek tartján – kezdhettük volna az agitatiót a’ hadi adónál is; vagy kezdhettük volna mind a’ kettőnél, házi ’s hadi adónál t. i.; – kezdhettük volna igaz, mert a’ papiros türelmes eszköz; ’s a’ ki csak irni akar, hogy irjon, az teheti; de hiszen a’ következés mutatja, miképen egyet, a’ kisebbet is sokallották, ’s (ha már egyenvonalt kell húznunk a’ kettő között) azt sokallották, melly mellett az igazság szintugy harczolt, mint harczolandott a’ hadi adó mellett, a’ hasznosság pedig kézzelfoghatóbban; mig a’ vonakodás, az előitélet, a’ régi törvényekre támaszkodni szerető ellenszenv kisebb ellene, mint a’ hadi adó ellen volt volna. – Eljárásunk tehát az idézett szavakkal országosan igazoltatva látszik. És isten adja, hogy – ha egyik, vagy másik már létező teherben a’ népen nem könnyitünk – gr. Széchenyi István telekdíjas terve, amaz idézett szavakbani igazság szirtjén hajótörést ne szenvedjen; vagy a’ nagyszerű, a’ honboldogitó eszme, nyomorult subsidiumocska áldástalan alamizsna-töredékévé ne törpüljön. – Alamizsnával pedig lehet egy napra jól tartani az éhező koldust, ki irgalomért kiált ajtónk előtt, de nemzetet megmenteni nem.
Akarja isten, hogy jgy ne legyen. Nekünk pedig most, mig a’ kérdés mérlegben libeg, szabadjon igazolnunk lapjaink 323-ik számábani szavunkat, miszerint azt mondók, hogy használjunk egy országos kincstár előteremtésére minden mellékes kútfőket, de vegyük hozzájok a’ telekdíjt is, részint mert minden egyéb kigondolható kútfők elégtelenek, részint mert vannak nemzeti jólétüknek olly akadályai, mellyeket semmi mással, halmaz arany kádakkal sem, hanem csak egyedül telekdíj fizetése által hárithatunk el. Ennek bebizonyitására – helyben különben is szükölködvén – rövid szavakra szoritkozhatunk.
A’ hazánkat köritő határvám-rendszerről sok szó volt lapjainkban, bár nem mindig olly világosan, mint példaúl szóval tehetenők. Kellett is sokat szólanunk, mert a’ fenálló vámrendszernek hazánk statusgazdagságára súlyos befolyását hazánkfiai annyira érezik, miszerint mint egy szokássá vált, minden anyagi bajainkat annak tulajdonitani, még azokat is, mik egészen más kutfőkből, példaul részint institutióink hiányaiból, részint hanyag tespedésünkből származtak, ugy, hogy volt idő, midőn csaknem általános hitágazat gyanánt hangzott Kárpáttól Adriaig, hogy akármit csináljunk bár, honunkban a’ közjólét teljességgel még csak nem is gyarapodhatik, mert a’ vámrendszer minden ügyekezetet hasztalanná tesz. Ekkint a’ tespedésnek bizonyos resignatiója vett volt erőt a’ nemzet erején; felejténk, hogy ki magán segit, az isten segiti meg; felejténk, hogy szegénységünknek, ’s a’ közjólét pangó állapotának a’ vámrendszeren kivül, még más okai is vannak, mellyeknek elháritása nagy részben csak magunktól függ; felejténk, hogy ha mindenen, ’s a’ minden közt a’ vámrendszeren is, rögtön nem segithetünk, legalább azon kellene segitenünk, a’ mi tőlünk függ, következőleg: hogy a’ vámrendszer elleni henye sopankodással a’ hazafiság ’s önfeltartás kötelessége nincs kimeritve; de sőt hiba, sőt nemzeti bűn, a’ fenálló vámrendszert olly bűnbakká tenni, mellyre saját vétkeinket is reátoljuk; ’s végre felejtenénk, hogy puszta sopánkodás a’ vámrendszer sulyán sohasem könnyitend, ’s hogy ezen segiteni sokkal több reményünk lehet, ha indolentiánkat lelkesedéssel, tunyaságunkat munkásenergiával cseréljük fel, ’s mindenek felett ügyekszünk a’ vámrendszer-reformnak azon akadályait elháritani,mellyeknek elháritása csak magunktól függ, ’s miket, ha elnem háritunk, ’s ezáltal a’ reform méltányosságát elő nem készitjük, magának ezen bajnak bűne is egy részben saját vállainkra esik vissza. – Ezeket fel kellett világositani, ezért volt annyi szó lapjainkban is a’ vámrendszerről, és istennek hála! sokat is változott e’ tekintetben a’ közvélemény; bizonysága ennek a’ közlekedési eszközök javitása iránti általános sovárgás, ’s azon élénkebb mozgalom, melly a’ mezőgazdaság okszerüsitése, a’ honi műipar védlete ’s kifejtése, és a’ kereskedés élénkitése iránt ugy a’ politicai, mint a’ társadalmi téren mutatkozik. – E’ mellett azonban a’ vámviszonyok helyesb felfogása is naponkint tisztul; mindinkább tisztába jön a’ nemzet az iránt, hogy elég sulyos a’ mostani vámrendszer saát természetes következményeiben is, miszerint nem szükség azt más heterogen bajoknak reátukmálásával nagyitani, és midőn e’ szerint a’ vámrendszernek közszegénységünkrei befolyása saját értékére visszavitetik: igazságos panaszaink nemcsak méltányosságban, tehát erőben is sokat nyernek, hanem egyszersmind annak ideje is elérkezett, hogy e’ részbeni igazságos panaszaink orvoslásának utját kiegyengessük. – És itt vagyunk, uraim, a’ telekdíj eszméjénél.
Olvasóink tudják, hogy az ausztriai vámrendszer philosophiáját kettős tekintetből kell szemügyre venni: 1) a’ mennyiben a’ monarchiával egyetemben a’ külföldtől minket is elválaszt; 2) a’ mennyiben hazánkat elválasztja az ausztriai tartományoktól. Czélunkhoz ez uttal nem tartozik, tűzettessen akár egyikről, akár másikról értekezni, ’s ezt a’ már többször mondottak utján jelenleg különben is annál kevesbé vélhetjük szükségesnek, minthogy a’ kerületileg kiküldött kereskedelmi választmánynak immár közkézen forgó tanuságteljes munkálata nyiltabb felvilágositást nyujt a’ közönségnek, mint nekünk nyujtanunk módunk volna. Szoritkozunk tehát csupán a’ köztünk ’s Ausztria közti vámviszony azon sajátságának kiemelésére, mikint az reánk mind műipar, mind mezei gazdaság tekintetében mostoha befolyással van. – De ha a’ műipar tekintetében nem alaptalan azon megjegyzés, hogy miután hazánk, Ausztria gyáriparának minden külföldi vetély ellen biztositott piaczát képezi, Ausztria férfias gyáripara korán sem szorult arra, hogy magát még a’ mi gyermekded gyáriparunk ellen is védvámok által védelmezze, ’s mig Austria csaknem vámmentesen önti el hazánkat műipar czikkeivel, viszont a’ mieinknek oda bevitelét súlyos vámokkal nehezitse; sőt inkább nemzeti önállásunk érdekében a’ mi gyermekded gyáriparunknak kellene méltányosság szerint az ausztriai óriás súlya ellen védvámok által ótalmaztatnia; – más részről a’ mi nyers termékeinket illeti: ha méltányosak akarunk lenni (pedig csak méltányos kivánság remélhet elfogadtatást) lehetetlen el nem ismernünk, hogy annak némi alapja van, ha az ausztriai statusférfiak azt mondják: hogy Ausztria kénytelen a’ magyar termesztők ellen, az ausztriai termesztőket vámmal védeni; mert az ausztriai termesztő súlyos adót fizet, tehát drágábban termeszt, mint mi magyarok, kiknél a’ nemesség semmi földadót nem fizet, kik tehát olcsóbban termesztvén, mint az ausztriaiak, ha ezen különbség vám által némileg ki nem egyenlittetnék, az ausztriai termesztőt saját hazájában elnyomnók okvetlenül.
Ha igazságosak akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy ezen ellenvetésnek némi alapja van; következőleg, hogy nem nagy siker reményével fohászkodhatunk vámviszonyainknak e’ tekintetben kedvezőbb alakulásukért mindaddig, mig ezen ellenvetést meg nem szüntetjük, ezen akadályt el nem háritjuk; mert ne felejtsük, hogy a’ ki igazságot követel magának, annak mindenekelőtt igazságosnak kell lenni mások iránt; ne felejtsük, hogy a’ vásár – mint mondani szokás – kettőnkön áll; következőleg, valamint mi joggal kivánhatjuk, hogy hazánk érdekei Ausztria érdekeinek alá ne rendeltessenek; ugy viszont Ausztria is hasonló joggal hasonlót követelhet, ’s hogy két barátságos nemzet csak a’ kölcsönös méltányosság alapján egyezkedhetik szomszédsági viszonyaira nézve, ’s többet követelni méltánytalanság, zsarnokság volna.
Mikint lehet tehát e’ dolgon segiteni? másképen nem, mint csak egyedül azáltal, ha a’ nemesi földre minálunk is teher lesz vetve, azaz: ha gróf Széchenyi inditványát elfogadva, telekdíjat fizetünk; mit annyival örömestebb megfizethetünk, minthogy az ausztriai termesztő adója nagy részben impoductivus, a’ telekdíj pedig nekünk productivus adónk leszen, ’s a’ terhet, mellyet magunkért magunknak fizetni fognánk, bő mértékben kipótolná azon nyereség, mellyet az ezen telekdíj segedelmével létesitendő jobb közlekedési eszközök, tágasb piacz, növekedő ’s javuló földmivelés, ’s felendő műipar által, termékeinknek mind mennyiségében, mind minőségében, mind szállitási olcsóságában, tehát árában, mind biztosabb keletében nyernénk.
A’ dolog magáért elég világosan szól; nem szükség 174többet okoskodnunk. Igy bizonyodik be itt is mint mindenütt, hogy mit az igazság parancsol, azt az okosság, a’ haszon tekintete is javasolja; ’s könnyű átlátni, hogy ha egyszer a’ telekdíj által azon egyetlen ellenvetést, mellynek alapja van, elháritók, olly erőt szereztünk vámviszonyaink méltányos szabályozása iránti kivánatainknak, melly a’ siker reményére nézve százszorosan felülmúl minden indolens sopánkodást. – E’ szerint bebizonyitottnak véljük, hogy vannak nemzeti jólétünknek olly akadályai, mellyeket semmi mással, halmaz aranykádakkal sem, hanem csak egyedül telekdíj fizetése által hárithatunk el.
