Mámor.
Mámor.
Elsler Fanny, a’ világhirű tánczosnő – kinek dicsőitésére, bálványozói már nem találtak szót a’ földszinén, ’s kizsákmányolák az egeket – ő az angyal! a’ lebegő szeraf! a’ mennyei! az isteni! Pesten volt, ’s – tánczolt. És e’ táncz neki sok szép ezer forintot, a’ pesti közönségnek kéjmámort; – de tán alvás után egy kis elpirulást is jövedelmeze. – Hogy egy héten át a’ beszédnek, a’ gondolatnak, az érzelemnek más tárgya nem volt, mint az „isteni“ tánczosnő, az természetes; hogy igen drága pénzért naponkint több bámulója volt Sylphid lejtéseinek, mint a’ hány 2 ftos részvényese van az egész országból, a’ működéseire nemes öntudattal tekinthető iparegyesületnek: az de stylo van, ezt már megszoktuk; hiszen korunk a’ hangászok, dal- és tánczművészek aranykora. Csalogánytorok, zongorát mesterlő kézujak, ’s lepkeröppenésü taglejtés, a’ leggyümölcsőzőbb tőke, mellyet gyermek apjától örökölhete. – Hogy Pestnek, Budának, ’s az egész környéknek virág-kincse letaroltatott, füzérekben, koszorukban ’s bokrétákban az istenitett hölgynek lábaihoz hullva áldozatul, egy részben mindjárt a’ közönség láttára seprő alá kerülve, más részben pedig szives méltánylattal felszedegetve, hogy 24 óra mulva hervadtan jusson az üritő szobalány kezei által a’ szemét dombra: – ez a’ kertészeknek jó aratás volt; hanem aztán következett még a’ hadd el hadd; bengal és görög tűz, és ezredek ezen kara, és a’ tánczosnő dicsőitésére, Vörösmartynk ihletes hymnusza: „Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar“ nemzeti kardalnokok által ájtatos ihletséggel elzengedezve! ’s a’ népnek ezernyi ezerei, hogy a’ mi még eddig királyi hősök látogatásánál is hallatlan volt – egy pár század katonaságnak kellene a’ nap dicsőitésére sorba állitatni, csak azért hogy az emberek egymást le ne gázolják, agyon ne nyomják – és mit tudom én mi minden még. – Az „aranjuezi szép napoknak“ vége van. Legyen hát szabad egy komoly szó is.
Azt mondják hogy „Ő“ a’ táncz müvészet testesült poësisa. – Nincs ellene semmi kifogásom. Gyönyörködve láttam én is kecsteljes lejtéseit. Ámbár a’ mi különösen a’ tánczmüvészetet illeti, isten bocsássa meg bűnömet, de – meg lehet talán mivel még siheder koromban és mindig fertelmes rosz köszörűs valék, bármi szépeket mondjon is Uschold a’ táncz symbolicájáról, soha sem leszek képes a’ táncznak szivképző, érzelem nemesitő erkölcsi becsét felfogni, mint felfogni tudom a’ költészetnél, a’ zenénél, ’s a’ dal szivrázó zengzeteinél; ’s azért biz én az „isteni“ tánczosnő lejtéseinél is gyönyörteljesen bár, de mindig a’ földön maradék, mig körültem ezreket láték a’ hetedik egekbe felragadtatni. Azonban ezen fel nem akadok, nem a’ tömérdek pénzpazarláson, melly aranyesőt hullat a’ tánczosnők lábaihoz, mig két garas adóért a’ honjavára, készek vagyunk késre kelni egy más ellen; és az ellen sincs ellenvetésem, hogy a’ kik az élet prózai utjára, a’ gyönyör-éldelet virágát hinték, nem csak bérül pénzt, de köszönetül még illő becsülést is nyerjenek, közkedvességben álljanak, ’s jeles talentumaik méltánylatában müvészi diadalt arassanak. Mert kell hogy a’ müvésznek, kell hogy a’ müvészetnek akár minő legyen is az, bére, becse meg legyen. De hogy a’ tánczosnőket már épen istenitsük, hogy bálványokká emeljük őket, kik előtt imádva hulljunk a’ porba, hogy a’ kor-isten eme’ kegyeltjeire a’ megtiszteltetés olly nemeit is pazaroljuk, mellyekkel hajdan erősb századok erősb nemzedéke, csak a’ nagy emberek iránt szokta háláját tanusitani; – ez még is csak sok, ez keserü gunyirat századunkra; ez sülyedés. – Ah uraim! a’ nemzetek olly igen szegények jóltévőik iránt hála-jelekben. Nemzetek nem birnak semmit, mi által a’ nagy polgárok iránti hálát tanusithatnák, mint a’ köztiszteletet, ’s annak évezredek óta szokott symbolumait. Az utósó szükségre tartogatott fillér ez, mellyhez csak a’ nagy emberek iránti hálából volna szabad nyulniok, minthogy ezeknek mást adni nem lehet, ha csak hatalmat nem adnak, ’s vele maguknak szolgaságot; vagy pedig – ostracismust. De ép azért – kérdem én – mivel adózzék a’ nemzetet boldogitó polgár-erénynek, mivel a’ hazafiui önfeláldozásnak, mivel a’ honáért vért ’s életet koczkára vető hősnek a’ hálás nép, ha már mindent mit polgári erény becsben tarthat, tánczmüvészekre pazar kezekkel elszórogatá? Olly magasan állanak e már boldogságban dicsőségben népek és nemzetek, olly gyémánt falakkal védetteknek hiszik e magokat a’ jövendő kétes szeszélyeitől, hogy azt vélnék nincs, ’s nem lesz soha nagy férfiakra szükségök? ’s merészlendik e jóltévőiknek hálajelül a’ tisztelet azon adóját nyujtani, mellyet tegnap egy keresztugrásért nyujtottanak? – ’s mije van a’ szegény koldus népnek, melly még ez utolsó fillért is elvesztegeté? –
Én nem tagadhatom, valahányszor látom, hallom, olvasom, mint istenitik a’ XIX. század nemzedékei a’ tánczosnőket; – mikint fogják ki itt amott kocsijokból a’ lovakat, ’s öltenek magokra barom vagy részeg szerepet, ’s vonják, vagy kisérik őket diadalmenetben, minőben Scipio sem részesült, midőn a’ porrá zúzott Carthago falairól megtért, a’ rettentő vágytárstól mentett Rómába – én nem tagadhatom, valahányszor ezen mámoros istenitésekről hallok, mindannyiszor egy bizonyos megszégyenülés érzete gyürüdzik végig idegeimen, bizonyos fájdalmas tudata annak, hogy a’ kor mellyben élek, hanyatlás kora, hogy a’ nemzedéknek, mellynek tagja vagyok, férfias lelkülete, erkölcsi jelleme sülyedésben van. – Ámde Olaszhonra utalnak, – mondván hogy onnan eredt e’ mámor, onnan terjedett Europa ’s Amerikára. – Igen, de Italia a’ „fájdalom tanyája“ mint Dante szól. neki szinmüvész-korságot nyujtott a’ gondviselés, hogy feledés mámorába merüljön, mert megőrjülne, ha hajdani nagyságára emlékeznék. Italia hát menthető talán, ha hő egének azur boltja alatt a’ kor hagymáz mámora rajta erőt vesz. – Ám de Albion, ’s az érzéketlenül számitó Yankee, ’s a’ keleti magyar, a’ száz csatáknak komoly utódja!! Arra van e korunk kárhoztatva, hogy eljátsza ismét a’ világtörténet azon pulya korát, mellyben a’ világ-uralta Roma egy bohócz Nerónak oszlopot emelt? – Azt mondám: e’ jelek arra mutatnak, hogy a’ férfias lelkület, ’s a’ nemzeties jellem „sülyedésben van“ – ha nem mondottam e keveset! ha nem kellene e mondanom, hogy a’ kor melly tánczosnőket istenit, mélyre sülyedett, hasonlón a’ Leukadiabeliekhez, kik legyet tettek az oltárra, ’s ökröt áldoztak neki. – Becsüljük uraim a’ müvészetet, ha mindjárt csak tánczmüvészet volna is; – becsüljük, de ne istenitsük; mert irva van: a’ ki bálványt imád, az – elkárhozott.
