PEST, aug. 14-kén.
PEST, aug. 14-kén.
Az országgyülés’ határnapjául october’ 15-ke van kitűzve.
„Az nap, mellyen a’ kamarák’ ülésének vége szakad, kezdődik a’ journalistica’ ülése”, – mondja egy franczia publicista. A’ sajtó ekkor, ha feladásának hive akar maradni, rövid visszatekintés után a’ legközelebbi multra, mint előre küldött őrszem a’ kivívott sánczok’ védelme alatt hagyja felekezetét, ’s előrenyomúl a’ sivatagba, hol míg fejsze nem éri a’ rengeteget, míg féregtől nem tisztíttatik a’ föld, biztos tanyát nem találhat a’ nép; előrenyomul, deléjtőül véve egy szebb jövő’ hitét, mellyet ész és szív sugall a’ jobb kebelnek, szakadatlanul az üdvösnek ismert czél felé indulva, de néha egy tekintetet vetve az ellenség’ táborára is, hogy adatokat gyüjtsön a’ vezérnek, ki majdan tervet készitend a’ csak elhalasztott, de mindenesetre békekövetkező uj parlamentaris hadviselésre.
Mint fog a’ magyar journalistica megfelelni feladatának? mit téve lesz? mit kell kötelességénél fogva tennie?
Lapjaink czivódni fognak egymással, annyi bizonyos. Küzdeniök kell, ez egyik feladásuk; de czivódni és küzdeni talán nem mindegy. Küzdés az élet; ’s ha ez valahol áll, ugy áll minden bizonynyal a’ journalistica mezején, áll kiváltképen mindazokra nézve, kik a’ haladás’ oltárán tették le a’ hitet, küzdeni minden talpalatnyi földért, míg végre egy continenst csikartak ki a’ hullámoktól. Béke nem kell! A’ ki napjainkban akarja létesiteni az örök békét, az vagy jogok nélkül szeretné elszenderíteni az emberiséget, mint Macchivelli’ tanitványához illik; vagy jámbor ember lehet ugyan, de ollyatén, ki arra született, hogy álmokat kergessen egész életén keresztül, vagy hogy a’ franczia benedictinusok’ foliánsait folytassa.
De czivódás sem kell; ez terméketlen, mint a’ kovával fedett határ, szikrát kicsaholhatsz belőle, melly gyönyörködtesse a’ gyermeket, – kalászt nem.
A’ hirlapi czivódás’ helyébe tehát komoly pártküzdelemnek kell lépni. De ez csak ugy történhetik ha a’ párt valóságos párt, ha van symboluma, – signum in quo vincet. –
A’ journalistica már is tekintélylyé kezd válni hazánkban, mondá nekem e’ napokban egy ügyfél. – Szivesen örvendek, ha ugy van; örvendek az ügy’ tekintetéből, mert a’ journalisticának tekintélylyé kell válnia, ha óhajtjuk, hogy fiaink láthassák az igéret’ földét; de örvendek a’ journalistica’ kezelői iránti rokonszenvemből is. A’ tekintély vígasztalást nyujt sok szenvedésért, vígasztalást egy feláldozott életért is; már pedig a’ hirlapiró nem nyugszik rózsaleveleken, ugy hallottam másoktól; magam az utolsó, a’ csak tegnap ideérkezett, még nem itélhetek; én még semmit sem tapasztaltam, ha kiveszem azt az egyet, hogy lapjaink is igen méltányosnak szoktak lenni egymás iránt, ’s hogy a’ legszebb collegialitásban élnek egymással, – olly dolgok, mellyeket csak azért roszalhatni, mivel igen mesquin stylusban történnek. –
A’ journalistica tehát tekintély volna; de jól használt tekintély e?
Vannak, kik a’ politicai journalistica iránt egy idő óta nem a’ legnyájasabb indulattal viseltetnek, mert ez – állitások szerint – az irodalom’ egyéb részeinek, az alapos tudomány’ rovására terjed mind inkább. Ezen vád stereotyppá kezd válni, ’s maholnap pályakérdésül fogják kitűzni: „terjesztessenek elő azon károk, mellyeket a’ politicai journalisticának kifejlődése által, kivált mióta Kossuth Lajos és Dessewffy Aurel feltüntek, szenvedett közvetlenül az irodalom, és közvetve a’ két nemes magyar haza.” Nem tudom, ha nem fogják e tudományos társaságok annak itélni oda a’ pályaserleget, ki mint egykor Rousseau tett a’ dijoni kérdéssel, felforditandja a’ kérdést, – ’s ki épen a’ hasznokat fogja bébizonyitani, nem a’ károkat; azt sem tudom, ha azok, kik az alapos irodalom mellett felszólalnak, alapos ismeretekkel birnak e, vagy csak ollyasokkal, mint a’ Hiradó’ szemleirójának publicuma, – melly – még Wilkes’ ’s Junius’ nevét sem hallotta (boldog Isten, milly publicum! valljon, hallotta e a’ Mirabeau és Napoleon neveket?); mindezrt, mondom, nem tudom; de annyi bizonyos, hogy a’ panasz ollyatén, mintha a’ mi derék Balásházyak arról panaszolna, hogy ő annálfogva nem irhat Debreczenben gazdasági munkát, mert Vörösmarty Pesten poetat ir.
Mások természetesnek találják viszonyaink között a’ politicai journalisticának túlsúlyát, ’s ők az irodalom egyéb ágai’ meddőségének okát nem a’ politicainak termékenységében találják, hanem arról panaszkodna, hogy a’ journalistica nem tűz ki eléggé magas feladást magának. ’S ezeknek talán némi tekintetben igazuk van; ha t. i. nem azt kivánják, hogy a’ politicai journalistica teljesítse a’ teljesíthetlent, hogy feleletet adjon minden kérdésre, minden kételynek megnyugtatást, minden sebnek vagy balzampcseppet; de ha kivánják – és ennyi joggal kivánhatnak – hogy ne csak egyes elvei legyenek. A. vagy B. hirlapnak, hanem hogy legyen egy főelve is, melly amazokat bétetőzze.
Ezen főelv nélkül valamelly hirlap igen gazdag tárháza lehet az eseményeknek, igen tanuságos repertoriuma a’ D. és Δ és B-felé értekezéseknek, de felekezeti organumnak nem mondathatik, – legalább’ nem olly felekezet’ roganumának, melly tisztában van magával czél és eszközök iránt, ’s melly az nap’, midőn a’ közügyek’ elintézésével, nagyban vagy kicsinyben, oda fenn, vagy ide lenn, megbizatnék, nem leend kénytelen vallásttenni, miszerint tévedésben volt, midőn hivé, hogy lapjának politicai credója van; ’s miszerint csak most tapasztalja, hogy egy két zsindelyszeggel ’s egy két léczczel, minden alapkő nélkül, még nem épithetni.
Nézzük meg e tekintetben közelebbről a’ Budapesti Hiradót. Belőle azt tanultuk eddiglen, hogy szerkesztője nem viseltetik a’ legerősb hittel a’ panaceaák iránt, – jól teszi, ezt a’ jogot tőle senki el nem veszi; hogy vasutakat, csatornákat a’ státus építsen, ne magános társulatok, – bizonyos előzmények után mi sem elleneztük; hogy oda csatorna kell, hová mi vasutat ohajtottunk, – azok után miket Chevalier’ cours d’ économie politique első kötetében olvastunk, most sem lehetünk a’ Hiradóval egy véleményen; de tegyük fel, hogy igaza van, tegyük fel hogy igaza van még egy tuczat más particularitásban is; ugyan hol, a’ Budapesti Hiradónak mellyik számában fogjuk találni azon főelvet, mellyet ha programmájába irna, mindjárt tudni fogná mindenikünk, hanyat ütött az óra; tudni mit várhatunk tőle az egyetemi eljárásra nézve, ’s így ollyas e, mellyet addig is, míg fonalának egy pár rőfét legombolyítja, támogatnunk kell, vagy elleneznünk. Hol hirdették a’ Hiradó’ papjai eddiglen azon főfő hitágazatot, mellyből láthatnók, keresztyének e vagy pogányok? Vagy talán a’ több ízben emlegetett magyar typus’, magyar génius’ fentartása volna ezen főelv? De mi az a’ magyar typus? hiszen az hasonló egy palimposesticus codexhez, ollyashoz, melly Ciceronak könyveit de Republica foglalá magában, ’s mellyre a’ századok’ hosszu során keresztükl nem egy ügyetlen kéz nyomorúnál nyomorúabb scholiastákat fölébe mázolt. A’ ki külső kinövéseket typusnak, jellemnek mond, az épen olly helyesen választja a’ szót, mint az egy hétig málha nélkül útazó egykori kalmárlegény, ki csokoládészinü ümegét fehér ruhának nevezé; vagy mint ama’ galant magyar, ki a’ nagy-idai czigánynőt fejér személynek mondogatá.
Ismételjük, hol van a’ fő elv, mellyet lüktetni érezünk minden particularitásban; hol van, hadd bámuljuk, lépjen már egyszer napfényre, hiszen szép dolog, digito monstari et dicier: hic est! Vagy talán egész a’ mult vasárpani számig halasztották volna ennek kimondását, mert mintha ott a’ képviseleti rendszernek üzenne hadat B. ur, mintha czikkelye bévezetésül szolgálna ezen tételhez: vígyázzunk, hogy a’ KK. és RR. rendszere a’ képviseletihez közelebb ne hozattassék; – mi ha ugy van, ez már valóságos alapelv volna, választott rokonság a’ német parányi tartománykák’ státusférfiaival, kikről irva van, hogy előpéldányaink a’ Hiradó’ státusférfiainak.
Bennünket mi illet, – mi nem késtünk bevallani az eszmét, mellytől öszves működésünk irányát veszi. Voltak, kik ugy vélekedtek, hogy végre is az absolutismus fog örvendeni munkásságunknak; voltak kik törekvéseinkben a’ conservativ eszmékre békövetkező özönvíz’ előpostáját látták. Bélátása szerint itél az ember. De mi nem cselekedhettünk máskép’. Láttuk, hogy az ország nem épen hyperstheniai állapotban van, tudtuk, hogy erőfölöslegtől nem kell tartani a’ státusnak; ’s ennélfogva ugy vélekedtünk, hogy az erők’ öszpontositása szükséges mindenek fölött. Láttuk, hogy azon pillanatban, midőn külső erő támad e’ hazára, veszendőben vagyunk, ha még sem szűnünk meg, decentralisatiónak indulni; láttuk, hogy a’ nemzetség’ szent ügye követeli a’ központositást, mert miután a’ kivül maradottakat az alkotmány’ sánczai közé fogadni elkerülhetetlenül szükséges, ’s miután köztök ollyasok is találkozandanak, kik nem a’ legnagyobb pietással viseltetnek nemzetiségünk iránt: a’ magyar szó’ diplomaticai általánosságra veszélyeztetik, ha municipalis viszonyaink, – eddigi átmeneti állapotukban nem maradhatván, – a’ foederalismus’ határszéléig terjesztetnek ki; láttuk, hogy a’ municipalis jogok’ ürügye alatt történt Horvátországban a’ szakadás; – láttuk, hogy a’ szabadságnak társul kell adnunk a’ rendet, vagy mi ezzel egy, a’ polgári egyenállást, olly dolog, mellynek elérésére a’ decentralisatiónál visszásabb eszköz nem gondolható; láttuk, hogy financiai rendszerről, divatos fogalmainkkal a’ municipalis politicáról, álmodozni is nevetséges; láttuk mind ezt, ’s vétkeztünk volna a’ közhaza ellen, ha nem gondolkozunk hatalomról, mellynek focusában minden erő központosíttassék. ’S e’ hatalom nem lehetett viszonyaink közt más, mint az országgyülés. Midőn ezen elvnek kimondásával ’s alkalmazásával nyitottuk meg pályánkat, egy terrenumra állottunk azon megyékkel, mellyek a’ petitiojog mellett nyilatkoztak, mellyek a’ követi verificatiót az orsz.gyülésre akarták bízni, mellyek évenkint, szabott időben megnyitó, és szabott időben eloszló orsz.gyülés sürgettek. A’ ki e’ hármat pártolja, és a’ centralisatio ellen, mint mi ezt értelmeztük, nyilatkozik, az nem tudja, hogy mit akar. E’ három ellen szótemelni, annyi mint provincialis érdekek mellett küzdeni a’ közhazáéi ellen. Ezt minem fogjuk tenni. Kürtöljenek ki bennünket a’ megyei rendszer’ ellenségei gyanánt, az minket nem fog visszarettenteni irányunk’ követésétől. Van valami, a’ mi több a’ megyénél, ’s ezen valami: az ország. A’ franczia parlamentek épen ugy voltak bizonyos időszakban egyedül védfalai némi szabadságnak az absolutismus ellen, mint nálunk a’ megyék; ők ugy hasonlitottak Saragossághoz, (hogy a’ híressé vált képpel éljünk) melynek midőn egyik utczája bevétetett, meg’ felállott a’ másik, mint nálunk a’ megyék; – de azok, kik a’ parlamenteket védették a’ constituante’ souverainitása ellen, azokat Maurynak, Tolendalnak, Cazalésnak hitták; nem Barnavennak, nem Sieyesnek ’stb. És a’ kik a’ verificatiót nem az illető ház által akarták megtétetni; és a’ kik az instructiókra hivatkoztak; és a’ kik a’ Bretagne, a’ provence, a’ Normandie’ jogairól szólottak, nem Francziaországéiról, azok augustus’ 5-én már megbánták az aug. 4-ki éjtszakának fellobbanását. –
De nem elég megpendíteni az alkotmányos központositás’ eszméjét; szükség azt a’ közigazgatás’, a’ törvénykezés’, a’ nemzeti gazdaság’ ’stb. főkérdéseire közelebb is alkalmazni. És ez leend az országgyülés’ befejezésével lapunknak egyik feladása.
Ügyünknek jövendője van, közel jövendője. Azok, kik még nem léptek szerződésre a’ multtal, kik tudják, hogy keskeny körben megkeskenyül az értelem, kik partialis érdekek felett, mellyeknek tömkelegében el nem vész mindenki, meg nem feledkeztek a’ legfőbbről, a’ közjóról, – azok már holnap, holnapután, velünk lesznek minden bizonynyal. Ők ki fogják vívni ez ügyet azon irányban, mellyben azt lapjaink tervezték; ’s társainké leend az érdem, hogy megrenditették az álhitet, melly hamis előzményekből indulva, szükségképen hibás következményekre vezetett.
